VÁSÁRY TAMÁS

Két napja érkeztél Kínából. Nem fáraszt ez a rengeteg utazás?
Nem, s mostanában már nem is utazom annyit. Igaz, néha becsúsznak kisebb hibák. Tavaly például éppen Kínában voltam, aztán egy napra Párizsba rohantam egy koncertre, harmadnap pedig már megint Peking felé repültem, mert valahogy így jött ki a lépés, összejöttek a dolgok. Azért már nem szaladgálok annyit, mint harmincévesen, amikor bizony volt olyan esztendő, amikor világkörüli turnék miatt szinte egyetlen napot sem tölthettem otthon. Életem legsikeresebb, de legszörnyűbb időszaka volt, ma is csak rémálmaimban jön elő.

Most éppen mi dolgod volt odakinn?
Mesterkurzust vezettem és koncerteztem. Nagyon nagy élmény volt több szempontból is.

Éspedig?
Sokarcú, izgalmas világ, nehéz kiismerni. Hideg, távolságtartó, ugyanakkor érzelmes, nagyszívű egyszerre. Mondok két példát. A felkérés levelezéssel kezdődött, udvarias, de kimért, hideg stílusban. Mondtam is magamban: aki így levelez, annak a muzsikához nem lehet köze, legfeljebb a pénzhez ért. Aztán a repülőtéren egy fiatalember fogadott, aki az első oldottabb mondatom után elmosolyodott, félóra múltán már vicceket váltottunk, estére barátok lettünk, a vacsora végeztével úgy váltunk el, mintha évtizedek óta ismernénk egymást, s közben az is kiderült, hogy bizony ért ő a muzsikához is. Aztán: a tanítás során hallgatom a gyerekeket – tudnod kell, hogy ötmillió fiatal tanul zongorázni –, szóval hallgatom őket, és egyik ámulatból a másikba esem. Ezek a tinédzserek olyan technikával játsszák a Liszt-műveket, amilyenről álmodni sem mertem. Ám, miközben hihetetlen biztonsággal száguldanak ide-oda a klaviatúrán, s szól a kezük alatt a hangszer, mint a veszedelem, valami egyre feltűnőbb: hiányzik a muzsika, vagyis éppen a lényeg, mert erről bizony fogalmuk sincs. A technika tökéletes, ám mögötte se gondolat, se érzés, s még kevésbé érzelem. Magyarázom nekik, de alig értik. Aztán mégis megtörténik a csoda: a koncertemen zongoratanárok és hallgatók ültek a nézőtéren, ezért volt bennem némi félsz, hiszen különös helyzet az, amikor a tanár vizsgázik a tanítványok előtt. Aztán eldöntöttem: megkísérlem megmutatni nekik, hogy a zene lényege nem a technika, hanem valami más, ami jóval több ennél, és jóval fontosabb is: a szellem és az érzelem. A koncert után úgy éreztem magam, mint egy popsztár, s újdonsült kínai barátom másnap elmesélte, hogy a tanárok és a növendékek hajnalig nem aludtak, annyira megrendítette őket az esti Liszt-muzsika. Nehezen megnyitható, első pillanatban idegen világ, szinte elutasító, merev mentalitás, ám mögötte hatalmas érzelmi mélység rejtőzik, csak meg kell találni a kulcsot hozzá. A szép zenénél jobb kulcs pedig nincs.

Az élet más területeit is mostanában mintha a technika uralná...
Így van, de ne csodálkozz ezen. Az emberiség jelentős része csalódott az egyházakban és a vallásban, hiszen az Isten szolgálatában történtek meg az emberség és az emberiség ellen elkövetett legszörnyűbb bűnök. Gondolj csak a keresztes- és vallásháborúk milliónyi áldozatára, a szentnek mondott inkvizícióra, vagy éppen arra, hogy hányszor és hány oldalon áldották meg a gyilkolni indulók zászlait az egyház emberei, s akkor még a haláltáborokról nem is beszéltem. S csak körül kell néznünk a mai világban, hogy láthassuk: a folyamat még nem ért véget. Az emberek tehát más Istent kerestek, s megtalálni vélték a tudományban, a materializmusban. Ám ez sem hozott megnyugvást, hiszen minél többet tudunk a világról, annál inkább kiderül, hogy mennyi mindent nem tudunk. Van például megnyugtató válasz arra az egyszerű kérdésre, hogy mi az anyag? Hogyan keletkezett a világmindenség, vagy a földi élet? Nincs, mert ami ma igaznak tűnik, másnapra tévedéssé vagy részigazsággá minősül. Ez persze a tudomány sajátja, de ez a mindennapi ember számára nem válasz. S most egy harmadik istent imádunk: a technika és technológia istenét. Ez működik a fiatal muzsikusokban is. Amikor zsűritagként hallgatom őket, hol dühöngök, hol meg sajnálkozom, hiszen mivégre ez a rengeteg munka, ha épp a muzsika szépsége és öröme hiányzik belőle?

Gyermekkorodban nagyon vallásos voltál.
Igen, debreceni őseimhez méltó módon. Később, még gyerekként, megismerkedtem a jógával, s ennek a tudománya – persze hosszú évek során – megtanított sok mindenre, egyebek közt arra is, hogy az Istent ne kívül keressem, hanem önmagamban. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy Istennek képzelem magam, mindössze annyit, hogy számomra Isten ma már a tökéletesség szinonimája, s ha van értelme az emberi létnek, az mindössze annyi, hogy törekednünk kell ennek megközelítésére. S ha szellemi síkon egyre magasabbra törünk, talán megközelíthetjük a bennünk lakozó jót, a minden emberben ott lévő istenit. Ez persze egyetlen rövidke élet alatt lehetetlen, de hátha adatik nekünk egy második, vagy még több? Mindaz, amit erről gondolok, ennél sokkal összetettebb, de ennek elmesélésére most nem vállalkozom, már csak azért sem, mert rövidesen olvasható lesz...

Nocsak. Életrajz, regény, esszé?
Nem életrajz, hanem életregény, ami eg másik műfaj. Ildikó, az első feleségem kényszerített londoni életünk időszakában az íróasztal mögé, s bár szabódtam, nem volt ellenemre, hiszen gyermekkorom óta mindig írogattam valamit. Végül is rávett, hogy írjam le mindazt, ami körülöttem, s bennem zajlik. Az évek során megszületett egy 2500 oldalas, önmagammal és ismerőseimmel szemben is kíméletlenül reális, minden szavában őszinte kézirat. Egy lépést sem tettem annak érdekében, hogy ez valaha is megjelenjen, de a véletlen úgy hozta, hogy most, nyolcvanéves koromban egyik legnagyobb hazai könyvkiadó főszerkesztőjének tudomására jutott ez az írás, s miután kérésére elküldtem néhány fejezetet, rövidesen pozitív visszajelzést kaptam. Most úgy néz ki, hogy a teljes anyag még az idén megjelenik. Szerintem szörnyű botrány lesz belőle, mert a mai világ mai emberei sem az őszinteséghez, sem a kritikához nincsenek hozzászokva, márpedig a könyv szereplői közül nemcsak én élek még.

Nem vagy valami jó véleménnyel a mai világról...
Mondjuk inkább úgy, hogy vegyes a kép. Ami a klasszikus művészetek helyzetét illeti, nos, ott valóban borúlátó vagyok. Ha belépsz egy boltba, ahol zenei anyagot is találsz, legfeljebb a sarokban bukkanhatsz néhány klasszikus felvételre. A világ változik, s ez nem kedvez sem a szépirodalomnak, sem az általam kedvelt zenének. Ma az attraktivitás és a vizualitás világában élünk.

Valóban, ma egyre kevesebb az olyan koncert, amelyen a művész és a művek önmagukban megélnek a pódiumon. Valamit ki kell találni mellé, szöveget, vetítést, táncot vagy legalábbis valami eredeti, vagy annak tűnő attrakciót.
Igen, de hát változik a világ. A popkultúra ledöntötte azt a falat, amely a művész és az áhítattal bámuló közönség közé egy évszázad alatt felépült. És ez nem is baj, a kérdés mindig az, hogy az újdonság, amellyel meglepjük és elszórakoztatjuk a közönséget, művészet-e vagy kóklerség. Én is sokféle dologgal kísérletezem, koncert közben mesélek a közönségnek a szerzőről vagy a művekről, balettművész feleségemmel közös estjeink is vannak, és sosem érzem azt, hogy ez kényszer vagy engedmény lenne. Tudomásul veszem, értem és megértem, hogy a mai kor embere a koncerttermekben is az ájult csodálat helyett a színvonalas szórakozást keresi, s ha a mai kor ritmusának a változatosság, a hallgatóinézői igényeknek az attraktivitás felel meg, hát miért ne kapja meg Beethoven mellé ezt is? Egyébként is, mi ebben a csodálnivaló? A világon semmi sem örök, hiszen az élet sem az. Születünk, kiteljesedünk, hanyatlunk, s meghalunk, miközben új életek születnek, melyekre hasonló sors vár. A ma klasszikusnak mondott zene sem létezett mindig, hiszen a születését is csak néhány évszázadtól számítjuk igazán, s a huszadik század második fele már inkább a hanyatlásé, a XXI. század pedig ki tudja, mit hoz? De azt is látnunk kell, hogy eközben mi minden új születik a művészetben is! És ha mindezt ma nem is értékeljük igazán, ne feledjük, hogy az impresszionistákat is bolondnak nézték kortársaik.


Mint muzsikus sokat változtál az elmúlt hatvan évben?
Alapvetően nem, két dologban azonban igen. Sokkal szabadabb lettem a zongoránál, mint boldogult ifjúkoromban. Hogy érthető legyen: minden zeneműnek van egy meghatározott ritmusa, de hogy ezzel ki hogyan bánik, az már az egyéniség szabadságától függ. Kezdetben ugyanis a kottának akarunk megfelelni, azt hívén, hogy így szolgáljuk legjobban a szerzőt, s csak később jön rá az ember – már ha rájön egyáltalán –, hogy a zene ennél többet követel tőlünk. A másik: ma már egészen másként közelítek a művekhez, mint kezdeti éveimben, amikor még csak maga a mű izgatott. Számomra a legnagyobb talány, hogyan tudnám megfejteni, majd a közönséghez is eljuttatni azt az élményt, érzetet, érzelmet, amelyből a mű született, hiszen minden mű keletkezését inspirálta valami. Ha erre rájövök vagy ráérzek, csak akkor tudom igazán, mit is akart elmondani a szerző, s talán így még hitelesebben tudom elmuzsikálni a művét, mintha csak a kottafejekkel, az előírásokkal  meg a billentyűkkel törődnék.

Mostanában kevesebbet játszol, és többet vezényelsz. Miért?
Több oka is van. Hogy a kevésbé fontossal kezdjem: fiatalabb koromban jobban is bírtam, jobban is szerettem az ezzel a hivatással járó magányt, a bezártságot, s jobban tűrtem a monotóniát is. Mert ez mind a hivatásunk velejárója. Az emberek nem sejtik, mi mindent kell végigcsinálnunk, mire egy-egy művel ki merünk állni a koncertpódiumra. Hány százszor kell ugyanazt a bonyolult variációt végigjátszani a zongora mellé láncolva, magányosan, mire elmondhatjuk, hogy na, jó, ez már az enyém. A zongorista anyaghoz kötött, a zongorához, a karmester viszont szabad ember, ráadásul övé az egész zeneirodalom. Ám van ennél nyomósabb ok is. Rettenetesen izgat, hogyan lehet az emberekre hatni, száz embert arra bírni, hogy jobbak legyenek tegnapi önmaguknál. Volt néhány meghatározó fiatalkori élményem ezzel kapcsolatban. Gyerekkoromban a debreceni színházban láttam Somlay Artúrt. Bejött, leült a színpad közepén egy fotelba, s meg sem szólalt. Körülötte zajlottak az események, de én csak rá tudtam figyelni. Azt mondtam magamban: na, ez a művészet! Később Londonban Fischer Annie-val együtt néztük meg Klemperer utolsó produkcióját, a Cosi Fan Tuttét. Klemperer már nagyon beteg volt, tolószékben vitték fel a pódiumra, már a kezét sem tudta mozgatni, s mégis, a színpadon olyan csoda született, hogy mindketten sírni kezdtünk, mert zenekar talán még sosem játszott ilyen csodálatosan. Ez a személyiség varázsa, az a megmagyarázhatatlan sugárzás, amely egyes emberekből árad. Ennek a titka izgat rettenetesen, hiszen
ez az előadóművészet lényege. S van még egy ok: szeretem az embereket, szeretek köztük lenni, ügyes-bajos dolgaikkal foglalkozni, azt hiszem, eredeti hivatásom ellenére én közösségi embernek születtem.

Van valami, amit még nem értél el?
Még mindig nem értem el azt, hogy ne vágyakozzak semmi után. Hiszen csak a vágyak nélküli ember szabad igazán.