ROMÁN SÁNDOR

Negyvenhét éves életút. Az Állami Balettintézet néptáncszaka, mesterképző, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezőszaka, a Honvéd Együttes, a szolnoki Szigligeti Színház Táncegyüttese, a Román Sándor Táncszínház, 2000-től pedig az ExperiDance. Több mint ezerötszáz teltházas előadás, több mint egymillió néző, másfél havonta új bemutató; ország- és világszerte hírnév és megbecsülés; itthon saját játszóhely: RaM Colosseum. Szintén táncos feleség, egy hét- és egy egyéves kislány. S közben díjak, elismerések, kitüntetések; négy éve tagja a Halhatatlanok Társulatának. Bár – úgy tűnik – még egy halhatatlannak is lehetnek panaszai.

Az ízületei rendben vannak?
Azok már húsz éve tönkrementek... Huszonhét évesen mentem be az orvoshoz: doktor úr, itt a térdemben ez a szalag fáj... Visszakérdezett, hogy mit csinálok vele. Megmutattam. Azt mondta: ilyet nem lehet egy térddel csinálni. Mondtam, muszáj. Erre ő: akkor fájni is fog. Ennyiben maradtunk.

Fáj azóta is?
Ha jól bemelegítek, akkor egész jó. Reggel a langyos citromvíz után el kell végeznem azt a gyakorlatsort, amely után fájni fáj, de nem gyötör.

Langyos citromvíz? Külsőleg vagy belsőleg?
Vitaminbomba. Ezzel kezdem a napot. Folyadéknak sem rossz, beindítja a vérkeringésemet, és egy órával később már tudok kávézni.

Akkor elég hamar jön a reggel...
A gyerekek ébresztése előtt bő órával már fent vagyok. A feleségem még korábban: ő hajnalban megy futni. Mozgás nélkül nekem sem megy. Ma reggel tréningeztem ugyan, de napközben annyi adminisztráció volt, hogy este muszáj lesz még kondiznom, különben nem fogok tudni elaludni. És amúgy is veszélyes korban vagyok. A hasi hurkák kifejezetten frusztrálnak.

A pörgés viszont élteti. Amikor időpontot egyeztettünk, átadta a telefont az asszisztensének, ő továbbküldött a sajtósukhoz...
Zűrös időszak a mostani.

Volt már, hogy nem volt zűrös?
Ha nem zűrös, az mindig gyanús: elaltatja az éberséget. Igyekszem úgy szervezni, hogy minden napra jusson megoldandó feladat. Ha folyamatos a nyomás, akkor vagyok nyugodt. Van körülöttem egy többpólusú rendszer, amellyel tartanom kell az iramot: koreografálás, rendezés, jelmez-, díszlet-, látványtervezés, marketing. Ráadásul egy-egy produkció megszületésekor már az utóéletével is foglalkoznom kell: egy előadás akkor sikeres, ha legalább ötszáz előadást megél – itthon. És akkor még nem vagyunk kint a világpiacon. Az a következő tíz év feladata.

Irány külföld?
Alapvető célom, hogy a magyar néptánckultúrát elvigyem a világba.

Volt már erre kísérletük korábban...
A lehetőségek olykor becsapósak: van, hogy diktálni akar, bekebelez, és saját magunkat veszítjük el általa. Las Vegas ilyen lett volna. Visszafordultunk.

Miért történne ma másképp?
Először a kapcsolatrendszert kell kiépíteni, rangos bemutatkozási lehetőségeket kell teremtenünk. Ez a legnehezebb, de jó úton járunk. Aztán olyat kell mutatnunk a világnak, amelyet ért is.

Melyek ezek?
Három biztosan: a Forrás, A nagyidai cigányok és a Revans. Mindhárom egyetemes tapasztalatot, nemzeten túllépő üzenetet visz.

Mekkora rész az üzlet és mekkora a művészet?
Az én dolgom, hogy művészileg jó úton legyünk; Vona Tibor, a társam pedig kézben tartja az üzleti kérdéseket. Ezért tudom nyugodtan azt mondani: igen, holnap, holnapután és tíz év múlva is képesek vagyunk ugyanezt a minőséget nyújtani. Akkor is, ha a táncos megsérül vagy megbetegszik. Előadást nem mondok le.

Mennyit tud egyszerre fejben, kézben, lábban tartani?
Mindig annyit, amennyit kell. Most éppen másfél havonta készítünk új produkciót.

A táncosok is bírják a tempót?
Kell hozzá pedagógiai érzék is: mikor mondom azt, hogy menjetek haza, mikor mondom azt, hogy leállunk, és csak beszélgetünk a darabról. Bele kell éreznem a társulat aznapi terhelhetőségébe. Csak akkor lehetünk sikeresek, ha az igényesség iránti motivációt fenn tudjuk tartani – saját magunkban és egymásban.

Egy próbafolyamat során a motiváció sem állandó.
Napra lebontott tervvel vágok neki egy új produkciónak: tudom, melyik nap hol kell tartanunk, mikor akarom fizikailag és mikor szellemileg terhelni a táncosokat. Ez a terv, persze, „lötyöghet”, de a premierre készen kell lennünk. Van olyan, hogy csak a bemutató előtti nap áll össze az előadás, és van, hogy már a próbafolyamat közepén megcsillan belőle valami. Egy biztos: nekem kell „szerelmesnek lennem” az előadásba azért, hogy a táncosokat tudjam vinni magammal.

Hogyan kezdődött ez a szerelem? Mi volt, ami először lenyűgözte a táncban?
Amatőr táncos voltam már nyolc-tíz évesen, és egyszer testközelben láttam az Állami Népi Együttest. Egyrészt az esztétikum nyűgözött le: csinos, válogatott lányok és fiúk csapata volt. Másrészt a mozdulataik nem csupán táncmozdulatok voltak, hanem szinte mutatványszámba mentek. Akkor fogalmazódott meg bennem először: na, ez több, mint amit én tudok. S aztán felvételiztem az Állami Balettintézetbe: akkor Budapest és a vidék olyan messze volt egymástól, mintha egy óceán két partján feküdtek volna. De tudtam, hogy balett-társulatot, színházat, nézőközönséget Cigándon nem találok. Tizennégy éves koromban hagytam el a szülői házat, és tudtam, hogy nincs visszaút.

Elkapta a gépszíj...
Jártuk a világot; sokszor azt sem tudtam, melyik városban vagyok, de élveztem! Még fizettek is azért, hogy kiszakadjak a hétköznapok valóságából, éljem a világomat, táncoljak és utazzak... Ez nem olyan, mint a sport, mert én minden este győzök: megtapsolnak!

Mégsem állt meg a tapsnál.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy az a tudás, amit belénk tömtek, képes-e új rendszert felépíteni. Akkortájt futottam össze Schwajda Györggyel, aki meghívott a szolnoki Szigligeti Színházba. Ott épült lassan az a stílus, amely ma az ExperiDance-t is jellemzi: a cselekményes színjátszás felé toltuk el a táncot. Nem őrizni akartam a hagyományt, hanem felhasználni.

Ezt nevezi korszerű hazafiságnak?
A korszerű hazafiság azt jelenti: nem magyarkodva magyarnak lenni.

Vagyis?
Minden ember egyforma. Nekem, nekünk a magyar nemzet adta a kultúránkat. Amit én ebből megtanultam, az legfeljebb a java mindannak, amit ez a társadalom ebben a régióban ki tudott préselni magából.

A néptáncot?
Ez nem az a néptánc, amelyet a honfoglaló magyarok hoztak ide. Ez az a néptánc, amelyet Európa tanított nekünk, mi pedig a magunk ízlésével megfűszereztük. Magyarország gyűjtőtégelye az európai tánckultúrának: mi valóban megőriztük az európai folklórkincset.

Az ExperiDance azért ebbe beleteszi a klaszszikus balettet is.
Az izomzat bemelegítésének legtökéletesebb technikája a klasszikus balett; ez a technika a Napkirály udvarából származik, és azóta finomodik. Hibátlan rendszer. Én a magyar néptánccal szeretném ugyanezt a sikert elérni, mert az az anyanyelvem.

De érti a többit is...
A legjobban ezt beszélem, de tudok idegen szavakat is. Ezeket a táncnyelveket a táncosaimnak is anyanyelvi szinten kell ismerniük, hiszen egy-egy előadásban ezekből építkezünk. Ha már készségszinten elsajátították őket, akkor tudunk elkezdeni variálni, koreografálni, előadást készíteni.

A táncosok értik, ebben eddig sem kételkedtem. De vannak nem szakavatott nézők is...
Mindig meghívok „külső szemeket” a színház világából: drámaírót, rendezőt, dramaturgot. Sokat segítenek, hogy azt, amit mi értünk, más is értse. Mert a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy az ott egy sasszé, egy libbentős vagy egy bukós. Őt az érdekli, hogy érti-e vagy nem, illetve, hogy lenyűgözi-e a technikai bravúr vagy nem. Hiteles hatást kell kiváltanom: ezt szolgálja minden.

A szereplőválogatás is?
Amikor koreográfiát készítek, vannak szerepek, amelyeket a legjobb táncosaimra találok ki: egy bizonyos dramaturgiai ponton be kell jönnie, és meg kell csinálnia a világszámot. Mert a néző azért a két percért vált jegyet: hogy olyat lásson, amit sehol máshol.

Határokat feszegetnek?
Minden produkcióban, minden előadásban.

Vajon a test megmutatásában is? Létezik tánc erotika nélkül?
Nézőpont kérdése. Vannak esztétikai követelmények, ezt a színpad törvénye határozza meg. A testiséget fel lehet, és fel is kell használni, ha indokolt. De művészi fokon: úgy használjuk, hogy az szinte műalkotás, és soha nem alpári. A pornó a civilek gesztusrendszere. A táncmozdulat pedig az utolsó ujjpercig kimunkált: soha nem civil.

A közgondolkodás úgy tartja, hogy a táncosok világában sokkal gyakoribb a homoszexualitás, mint másutt.
A táncosvilág nyitott: el tudja ezt fogadni. A néptánc feudális táncművészet, ott a férfi a domináns, ezért ott kevésbé jellemző. A klasszikus balettben, a kortárs táncban, a színházművészetben inkább, igen. Sok művészkollégám, társam van, aki homoszexuális. És ők sokkal érzékenyebbek a világ iránt.

Vajon miért?
Mert nem csak a férfimodellt követik. Azt is, de érdekli őket más is. Sokkal nyitottabbak. Mások a szenzoraik, és tudják is használni azokat. Persze a nagyobb nyitottság olykor hátrányos is lehet. A nagyobb érzékenység sérülékenységet is jelent. De ezeknek a fiúknak a többsége igazán tehetséges.

Vállalják a másságukat?
Meg kell szoknom, hogy nekem is udvarolnak. De a művészi közösségen belül semmi gond nincs ezzel.

Inkább munkatársi vagy inkább baráti kapcsolatok szervezik ezt a közösséget?
Ez változó. A színházon belül létezik a társulat. De a társulat is többrétegű: tánctársulat, színészek, kórus, zenekar és így tovább. A kapcsolatok erőssége különbözik. A szűk társulaton belül fontosnak tartjuk a születésnapokat, fontosnak tartjuk megkérdezni egymástól, ki hogy van, ismerjük egymást és egymás életét, örömeit, gondjait is: mélyebb személyes kapcsolat van közöttünk. Testközelben vagyunk: ha megfogom valamelyik táncos vállát, már abból tudom, hogy jó napja van vagy rossz.

Van más az életében, mint a tánc?
Csak a család. Semmi más. Jó magánéletünk van. Ezt egyébként megörököltem a szüleimtől: ők is jó magánéletet teremtettek, falusi értelmiségi magánéletet. Nehéz nekik megfelelni, mert jó szülők voltak, és nagyon sok mindent megadtak, tudatosan vagy tudattalanul. Igyekszem követni őket, de többnyire csak kapkodom a fejem, hogy ők ezt hogyan tudták, én meg miért nem
vagyok rá képes.

A felesége és a családja is úgy érzi, hogy nem képes?
Azt hiszem, nem. Szeretnek, minden hibámmal együtt.

A családi logisztika hogyan működik?
A nagylányt én viszem óvodába. Az otthonunkat pedig úgy választottuk, hogy a térképen a RaM Colosseum köré húztunk egy „negyvenperces kört”. Azon a körön belül kerestünk lakást. Így ha felszabadul egy órám, haza tudok ugrani egy kávéra.

Gyakran megesik?
Rendszeresen. De olyan is van, ha mennem kell valahová, korábban indulok, és teszek egy kitérőt.

A felesége jól ismeri a táncosok életét...
Az egyik darabot rá készítettem. A Revansban ő volt a Kisliba.

Alkati kérdés?
Általában nem a szerep talál meg téged, hanem te találod meg a szerepet. És a legritkábban akkor, amikor számítanál rá. Csak egy példa: a Mandarin már régen itt van a társulatban. És eszébe sem jut, hogy ő Mandarin lesz. Ugyanígy volt Judittal is: egyértelmű volt, hogy csak ő lehet a Kisliba. Mert nagyon szerethető, de benne van a meglepetés is: kicsi a bors, de erős.

Visszatérve a családra: tudnak közös alkalmakat teremteni?
Judit nagyon jól adminisztrál. A gyerekeket és a közös életünket is ő menedzseli. Ő hozza össze ünnepek idején a tágabb családot is. Mert a családi kapcsokat újra és újra értelmezni kell. Ezt pedig csak találkozásokkal lehet. Persze ki-ki eldöntheti, hogy a rokonságot fontosnak tartja-e vagy sem. De ha nem tartom fontosnak, azzal a gyerekeimet is kizárom abból, hogy majd saját döntést hozhassanak, akarják-e vagy sem a rokoni kapcsolatokat. A testvéreimmel egyébként szeretünk együtt lenni. Ezekben a kapcsolatokban nincsenek hátsó gondolatok: egyszerűen jó együtt lennünk.

A rokonságon túl már nem egyértelmű?
Bizonyára munkahelyi ártalom: sokszor nem tudom, ki a barát, és ki az érdekember.

Tényleg nem?
De.

Honnan?
Ez olyan, mint a szereplőválasztás: kialakul az emberismeret, a rutin; a megérzések lassan bizonyossággá válnak.

Úriemberként viselkedik a munkatársakkal?
Feladatom van: az egész csapattal kell adott időben, tisztán, felkészülten, minőséggel ott lennem. Nem mindig tudok gentleman lenni.Időnként bele kell taposnom a művész lelkébe, ki kell mozdítanom, hogy magasabb szintre léphessen. De ez nem valaki ellen, hanem valamiért történik. Cölöpökre van szükségem, akik tartják, vállukon viszik a produkciót. Ott kell lennie minden cölöpnek. Ha valaki nincs a helyén, nem tudom ráépíteni a többieket sem.

Tervekkel megpakolva sodorja magával a társulatot, és száguld velük együtt. Honnan fogja tudni, hogy eljött az utolsó tánclépés ideje?
A mozgás ugyanúgy lételemem, mint a légzés. Lehet, hogy amikor már mozdulatlanul fogok feküdni és semmihez sem lesz kedvem, akkor ott belül megmozdul valami és rúgok egyet... A tánc a legmélyebb völgyekből is ki tud mozdítani. Egyetlen dolog az életemben, ami nem csapott be. Soha nem hazudott nekem.