FUTAKI ATTILA

A tetoválásait is maga rajzolja?
Általában igen. Ez a stilizált fej itt, a nyakam jobb oldalán volt az első.

Szép...
Édesanyám nem ezt mondta. Tizennyolc évesen csináltattam, és amikor hazamentem, kisebb sokkot kapott. Csak azért nem nagyobbat, mert addigra világos volt, hogy nem leszek, mondjuk, jogász.

Akkor mi? Képregényrajzoló?
Békéscsabán? Ne vicceljen, ott ez fel sem vetődhetett. Az korán kiderült, hogy jól rajzolok, hatéves koromban már térbe helyeztem a tárgyakat, de képregényt arrafelé csak hobbiból készíthet az ember. Az édesapám mondta is, ha annyira odavagyok a rajzolásért, akkor legyek építész vagy tipográfus.

Végül azért rajztagozatra íratták.
Igen, az evangélikus gimnáziumba, és ez az iskola számomra mindent megtestesített, ami ellen lázadni kell. Én pedig lázadtam. Karácsonykor például lerajzoltam a rajztanáromat, amint a télapóval szexel. Óriási botrány kerekedett, behívták a szüleimet. Mindenki fel volt háborodva, viszont azt elismerték, hogy a kép baromi jól sikerült

Ekkoriban már gondolt képregénykészítésre?
A műfaj mindig érdekelt, de a Pókember és a Superman, szóval azok a füzetek, amelyek először a kezembe kerültek, vércikin voltak megrajzolva. Aztán egyszer megszereztem az Alan Moore-féle Batman-sorozatból a Gyilkos tréfát, és rádöbbentem, hogy lehet ezt így is csinálni. Rengeteget rajzoltam, az igazi lökést azonban az adta, hogy a szüleim elváltak, és én édesanyámmal Budapestre költöztem.

Ezt hogy érti?
Budapesten végre kiteljesedhettem. Békéscsaba ugyanis csak egy megkeseredett kisváros a román határ mellett, ahol nincs igazán semmi. Budapesten viszont voltak léptékek, tudtam merre indulni, és az egész nagyvárosi élet rengeteg inspirációt adott.

A képei tele vannak torz, groteszk alakokkal, mocsokkal, lepusztultsággal. Ez lenne az a bizonyos inspiráció?
Igen, mert ez ragadott meg leginkább. Minélm mocskosabb, erkölcstelenebb valami, engem annál jobban érdekel. Hiszen mindannyian undorítóak vagyunk, engem is beleértve.

Ez valami életfilozófia akar lenni?
Inkább tapasztalat. A gimnázium után például dolgozni mentem. Előbb a Központi Antikváriumban voltam eladó, aztán, mert álmatlanságban szenvedek, egy non-stop boltban éjjeli műszakot vállaltam. Itt aztán láttam mindent. A kurvák néha azzal jöttek be, hogy használhatják-e a kuncsaftokkal az emeleti részt, a helyi kemény fiúk az ajtó előtt alapoztak, egy nő pedig rendszeresen vérző fejjel érkezett, mert a férje cipővel verte, mielőtt leküldte volna sörért. Ja, és egyszer ki is rabolták a boltot.

Rajzolt azért munka mellett?

Igazából a rajzzal is pénzt próbáltam keresni. Storyboardokat állítottam össze mindenféle reklámokhoz, rajzoltam erotikus képeket a Mórickába, de ezekre nem vagyok túl büszke. Amit reggel megcsináltam, azt estére el is felejtettem. Ebből az időszakból például csak arra emlékszem, hogy egyszer a lisztről kellett reklámot készítenem. Aztán felvettek a firenzei Scuola Internazionale di Comics képregényakadémiára, és befejeztem az egészet.

Arra nem gondolt, hogy hagyományosabb művészeti formákkal próbálkozzon? Lehetett volna, mondjuk, grafikus.
Maga nem békéscsabai véletlenül? Mert olyanokat kérdez.

Csak végiggondoltam egy másik lehetséges életutat. Biztosan ön is eltűnődött már ezen.
Á, a grafika soha nem érdekelt igazán, viszont a festészet egy időben tényleg közel állt hozzám. Sokáig például a képregényeimet is festettem. Egyre inkább azt érzem azonban, hogy a festészet idejétmúlt dolog. Egyrészt hype-olva van, másrészt a nagy többségnek egyszerűen nincs szeme hozzá. Nekik a galériások mondják meg, melyik kép jó, és melyik nem, ők pedig ezt megfellebbezhetetlen esztétikai igazságként fogadják el. Hát ez nevetséges.

Jó, jó, csak ne izgassa fel magát. Beszéljünk inkább Firenzéről: könnyű volt bejutni a képregény-akadémiára?
Most mit mondjak erre: rögtön a harmadik évfolyamba vettek fel. Nem is a tanulás volt számomra a fontos, hanem hogy jelentős kapcsolati tőkére tehettem szert. Ebben a szakmában ugyanis nem könnyű érvényesülni. Ha ismersz valakit, aki ismer valakit, és beajánl, ha jókor vagy jó helyen, és ha szerencséd van, akkor sikerül.

Azért, gondolom, rajzolni is tudni kell.
A rajzolás, persze, alap, de rengeteg ügyes ember van a piacon, főleg Kelet-Európából. A megrendelők válogathatnak, ők pedig azt választják, aki olcsóbb, és mindent ellenvetés nélkül megcsinál. Kevesen tudják ugyanis, hogy ez a munka 90 százalékban az igények kielégítéséről szól. Az önmegvalósításra itt nincs nagyon lehetőség.

Ez nem zavaró?
Nem is tudom. Szeretek megfelelni az elvárásoknak.

Pedig az ember azt hinné, ha valaki, hát ön szinte azt csinálhatna, amit akar. A Spirál című képregénye Franciaországban valóságos kultkönyvvé vált, három éve pedig a Walt Disney kérte fel egy képregény, a Percy Jackson: Villámtolvaj elkészítésére.
A kettőt ne keverjük össze. A Spirált egy kis francia kiadó jelentette meg szerény példányban, nem is nagyon fogyott. A Villámtolvaj megjelenése után viszont annyira felkapták, hogy az egyik nagy párizsi galéria még az én eredeti rajzaimat is árulni kezdte. Szóval ez a siker inkább visszafelé működött.

Mi is ez a Villámtolvaj?
Eredetileg egy könyv, amelyből Hollywoodban Percy Jackson és az olimposziak címmel nagysikerű fantasy-film készült Chris Colombus rendezésében. Egy amerikai középiskolás fiúról szól, aki felfedezi, hogy ő Posszeidonnak a gyereke, és a görög istenek közé keveredik. A Disney elhatározta, hogy kiad ebből egy képregényt is, amit végül rám bíztak. Ez iszonyú nagy dolog volt, ráadásul épp a legjobbkor jött, mert szinte már abba akartam hagyni a rajzolást.

Miért?
A Spirál után valahogy mélypontra került az életem. Depressziós voltam, rádöbbentem arra, hogy a képregényekből nem lehet megélni. Magyarországon alig van rájuk kereslet, de a piac külföldön is jelentősen szűkült. Amerikában például, ahol a ’90-es években még milliókban mérték a példányszámokat, most örülnek, ha kétszázezret el tudnak adni egy-egy füzetből. Szóval, úgy éreztem, fel kell
adnom az álmomat, de akartam még adni magamnak egy utolsó esélyt.

Mit csinált?
Eladtam mindenemet, fogtam a portfóliómat, és kiutaztam a San Diegó-i ComicConra, a legnagyobb amerikai képregény-fesztiválra. Arra gondoltam, ha nem sikerül munkát találnom, akkor nincs tovább. Ott aztán valaki összehozott a disneysekkel, akik kértek néhány próbaoldalt a Villámtolvajhoz. Emlékszem, Baltimore-ban, ahol a fesztivál után laktam, már olyan kevés pénzem maradt, hogy amikor a szerkesztő áthívott New Yorkba ebédelni, egy kínai munkásokat szállító buszra ültem, mert az volt a legolcsóbb. New Yorkot nem ismertem, taxira nem akartam költeni, ezért gyalog, egy szál pólóban és papucsban indultam megkeresni az éttermet.

Az kiderült, miért ön kapta meg végül a munkát?
A stílusom miatt. A kiválasztásban ugyanis a film alapjául szolgáló könyv írójának, Rick Riordannak volt döntő szava. Állítólag az ő gyerekei akartak nagyon engem, mert videójátékokon nőttek fel, és az én realista stílusom hasonlított a játékok grafikáihoz.

Jó, hogy a gyerekeket említette: a képregényt szokás valahová a gyermek- és a kamaszkor szórakozásai közé tenni.
Na, az ilyen dolgoktól tudnék falra mászni.

Éreztem, hogy ezt fogja mondani...
Persze, mert Magyarországon így gondolkodnak az emberek. Külföldön ugyanis a képregény már régen megtalálta a helyét. Az nem kérdés, hogy az Akirára minden japán büszke, vagy hogy az Asterixet a franciák éppúgy a kultúrájuk szerves részének tekintik, mint, mondjuk, Voltaire-t. A skót képregényrajzoló Grant Morrisont például nemrég lovaggá ütötték.

Azért nálunk is voltak kísérletek a képregény újrapozícionálására. Önt kérték fel Esterházy Péter Fuharosok című könyvének megrajzolására.
Nem is lett az egészből semmi.

De lehetett volna.
Azért az gyorsan világossá vált, hogy a kiadónál senkinek nincs fogalma a képregénykészítésről. Nekem kész forgatókönyv kellett volna, egy forgatókönyvíró, aki ezt a meglehetősen avantgárd regényt érthetően, képekre bontva elmeséli, amit aztán megrajzolhatok. A szerkesztők viszont azt gondolták, ez a műfaj olyan, hogy én rajzolok valamit, aztán kivágok egy mondatot a könyvből, és melléragasztom egy buborékban. Persze, ha rendben ment volna minden, akkor sem lett volna egy blockbuster a dologból.

Most min dolgozik éppen?
Nemrég fejeztem be a Conant, és most a Percy Jackson újabb részét, a Titans course-t rajzolom. Közben lehet, hogy egy régi álmom is megvalósul. Mindig szerettem volna filmezni, és a múltkor küldött egy e-mailt Rob Cohen, aki egy abszolút „A”-kategóriás amerikai rendező, hogy filmet akar készíteni Isaac Newtonról, és ehhez egy képregényt is megjelentetne. Azóta beszéltünk néhányszor, és kiderült, hogy komoly a dolog, sőt, felajánlotta, hogy én legyek a film látványtervezője.

Akkor egy ideig nem fog unatkozni.
Az csak jó. Szeretem megvetni a lábam, tudni akár egy évre előre, mit fogok csinálni. Úgyis tele vagyok félelmekkel, folyton azon parázom, mi lesz velem.

Gondolkozott már azon, mi történt volna, ha annak idején nem szerződteti a Disney?
Egy időben azt terveztem, hogy tetoválni fogok.

Konkrétan tetovált is?
Igen, de csak egyszer. Ott, ahol az én tetoválásaim is készültek, összebarátkoztam a főnökkel, aki megengedte, hogy használjam a gépeit. Egyszer bejött egy középkorú nő, és a derekára két egymásba tekeredő kígyót kért. Tudta, hogy még nem csináltam ilyet, de bevállalós volt. Emlékszem, fogtam egy banánt, és azon gyakoroltam egy ideig, mert fogalmam sem volt, hogyan kell tetoválni. A nő meg volt elégedve, én meg nem kértem pénzt a munkáért.

Hát, mostantól talán már nem lesznek megélhetési gondjai. Gondolom, az ismertség hozza a munkákat.
Most tényleg nem megy rosszul. Van már ügynököm is Amerikában, Shon Bury, aki a szerződéseimet intézi. És még egy dolog jó az ismertségben.

Micsoda?
Hogy próbaoldalt már nem kérnek tőlem.