Presser Gábor

A Vígszínház műsorán 1988 óta megszakítás nélkül szerepel, és immár a nyolcszázadik előadás felé araszol a Padlás, még véletlenül sem annak okán, hogy ő a teátrum zeneigazgatója. Kitalálta a Magyar Dal Napja című monstre produkciót. Hosszú időn át az ő szerzeménye volt a BBC tévéhíradójának szignálja, e tényről azonban, sajnálatos módon, elfelejtették értesíteni. A szél ugyan már 1982-ben elfújta utolsó dalát, a mai napig aktív zeneszerző és muzsikus. Februárban a Papp László Sportarénában lép fel az LGT-vel, ismételten jelezve, hogy az 1992-es csak az első búcsúkoncert volt. A Gentleman magazin vendége: Presser Gábor.

Meddig színpadképes egy muzsikus? Már ha nem szomorúzenészről beszélünk…

Attól függ, milyen produkcióra képes. Akad olyan, akinél előre megjósolható a teljesítmény; baj csak akkor van, ha a színpadon derül ki, hogy lejárt a szavatosság.

Van az úgy, hogy valaki a saját jövőjével kapcsolatban is bizonytalan. Mick Jagger 1981 táján jelentette ki, hogy végtelenül el lesz keseredve, ha negyvenévesen is a Satisfactiont kell énekelnie. Ehhez képest most hatvankilenc, és még mindig „getnózik”.

Van egy, bocs, két dal,  amelyet a legszívesebben mi sem adnánk már elő, de nem tehetjük, mert a közönség elvárja tőlünk.

Konkrétan?

Nem árulhatom el. A rajongóknak is vannak személyiségi jogaik…

Egy zenekar hányszor adhat búcsúkoncertet?

Csak egyszer. Az már más kérdés, ha már nem bírja ki másképp, utána még többször is játszhat, csak azokat az alkalmakat már máshogy hívják. Mondjuk, fellépésnek. 1992-ben, a Nyugatiban halálosan komolyan gondoltuk, hogy elköszönünk a közönségtől. Utóbb derült ki, hogy tévedtem, csak én voltam az, aki azt hitte, hogy ez lesz a vége. Az LGT arról ismerszik, hogy négy tagja négyféleképpen emlékszik ugyanarra a dologra, ugyanazt a történetet egészen másként meséli. Nekem már a nyolcvanas években elegem volt a lemezgyárból, a rendezőirodából, a hatóságból, vagyis mindenből, ami a zenét körülvette. Abban biztos voltam, hogy valamikor tisztességesen el kell köszönnünk a közönségünktől, csak azt nem tudtam, hogy mikor és hogyan. És akkor jelent meg a színen Juhász Attila.

Róla mit kell tudni?

Elképesztő fantáziával megáldott mérnöksrác volt, akiről addig mi sem hallottunk, és aki korábban a MÁV-nál dolgozott. Nem mellesleg nagy LGT-rajongó volt; ő állt elő az ötlettel, hogy rendezzünk búcsúkoncertet, méghozzá nem is akárhol, hanem egy pályaudvaron. Úgy vélte, hogy a Keleti lenne az ideális helyszín, ahol gőzmozdonnyal érkeznénk a színpadra, oda is lenne tőle mindenki. Ámulva hallgattuk, őszintén szólva nem nagyon hittünk a vállalkozás sikerében, de Attilát nem lehetett leállítani. Összetrombitált a Keletibe egy megbeszélést; izgatottan ültünk vagy tizenketten egy szép tárgyalóban, mindenki tele ötlettel. Csak hát elsőnek szót kért a Keleti főnöke, és közölte, hogy köszöni a lehetőséget, de náluk szó sem lehet a koncertről. Leforrázva indulni készültünk, amikor odalépett a Nyugati állomásfőnöke, és csak annyit mondott, hogy ők viszont szívesen látnak minket. Így játszottunk egy kisebb – „csak” tizenötezres… –, de szebb helyszínen. Attila koncertteremmé alakította a Nyugatit.

Az előzetes tervekkel ellentétben nem is egyszer, hanem háromszor búcsúzott az LGT…

Pontosabban négyszer. Úgy indult, hogy egy koncert lesz, de szóltak, hogy lenne igény még egyre, aztán még egyre, mert szépen fogytak a jegyek. Rendben, mondtuk, miért ne legyen három? Plusz a csütörtöki főpróba, amelyre fogyatékkal élő fiatalokat, hátrányos helyzetű tanulókat, intézeti srácokat hívtunk meg, olyanokat, akik képtelenek lettek volna kifizetni a jegy árát. Amikor vasárnap este, az utolsó akkord után kissé párás szemekkel kitolattunk a mozdonnyal, biztos voltam benne, hogy ez volt a Búcsú. Nem sokkal később Somló azt mondta, ő nem is tudta, hogy búcsúkoncerten játszott…

Nem az LGT az egyetlen zenekar, amely, miután hivatalosan elbúcsúzott a közönségtől, újra és újra fellép. Nagyot tévedek, ha azt állítom, hogy mindennek egzisztenciális okai vannak?

Nem nagyot... Az úgynevezett Nyugaton akár egyetlen számmal is meg lehet alapozni a jövőt; a kassza egyfolytában csilingel, csak arra kell figyelni, hogy a bróker nehogy megvezesse az embert. Ugyanis ilyesmi is előfordul, ezért eshet meg, hogy egy lenullázott Sting vagy egy kisemmizett Elton John váratlanul turnézni indul, hogy megint tele legyen az erszény. Ezzel szemben idehaza a legtöbb muzsikusnak, dacára annak, hogy végigzenélte az életét, elég néhány koncertmentes hónap, vagy egy rossz év, és már ocsúdhat is, ni csak, milyen közel a padló… Hogy a „hazavágott” lemezpiacról ne is szóljunk.

Immár negyven éve annak, hogy az LGT a nemzetközi karrier reményében „világgá ment”. A nagy durranás elmaradt, pedig bíztatóan kezdődött: a ’72-es, lincolni fesztivál plakátján az LGT nevét Billy Joel és a Nazareth fölé írták…

Talán azért, mert Billy Joel akkor még nem volt akkora szám… Komolyra fordítva, tényleg nyitottan fogadtak bennünket. Jön a „rockszenzáció Keletről”, ezt írta a világ legfontosabb zenei lapja.

A vége mégis szomorú lett. Akár az ötvennégyes futball-világbajnokság magyar kudarcát, ezt is sokan, sokféleképpen magyarázzák.

A futball azért egyszerűbb… Nekem azt mondták hozzáértő emberek, hogy ha Sándor Csikar játszott volna a jobbszélen, akkor simán lenyomjuk a németeket. A mi problémánkra az én magyarázatom a hátország hiánya volt. A rockzene éppen olyan üzleti vállalkozás, mint a filmforgalmazás vagy az autóértékesítés. Vagy a „profitorientált” színházi előadás. Mielőtt színészeket szerződtetnének, előbb pénzt szereznek. Mondjuk, részvénykibocsátásból. A zeneiparban ugyanez a szisztéma. Egy rakás pénznek kellett volna mögöttünk lennie, de nem volt, honnan is lett volna? Ezt a világot mi, Laux kivételével, egyáltalán nem értettük. Ő hihetetlen tehetséggel a vasfüggönyön keresztül intézte a dolgainkat, ám dollárszázezreket nem tudott előteremteni. Amerikában meg nem értették, hogy ott vagyunk a célegyenesben, és senki sem áll mögöttünk. Kiszolgáltatottak voltunk, a Nagy Zenepiacon a berobbanást remélő zenész egy senki, a ranglétrán a menő zenekar technikusa is fölötte áll. Úgy is kezelik. Sokágyas, vacak szállodai szobában szállásolják el, ócska mikrobuszban szállítják. Így kezdett Hamburgban a Beatles, Londonban a Stones is. De ha egyszer sikerül, akkor már fönn ülnek a felhőkön, kastélyok és Bentley-k tulajdonosai.

Mi hiányzott igazán?

Inkább ki. Egy befolyásos menedzser. Aki a századik kirúgás után százegyedszerre is bemászik az ablakon, ha kell, leharapja  a kilincset, valamilyen furfanggal és elképesztő kitartással megpróbál a nagy emberek közelébe kerülni. Mi meg azt hittük, elég, ha jól zenélünk. Azzal nem is volt baj. A londoni stúdióban az egyik számunkban a Cream  akkor már legendás basszusgitárosa, Jack Bruce szájharmonikázott, szeretetből, haverságból, ingyen. „Tudjátok, fiúk, én is kommunista vagyok”, mondta az utolsó este búcsúzóul, megölelt bennünket, aztán beült a piros Ferrarijába, és elrepesztett.

Ha menedzsere nem is akadt az LGT-nek, befolyásos támogatója azért volt…

Egy magyar származású, Clevelandben élő laptulajdonos, a kitűnő amerikai politikai kapcsolatokkal rendelkező Gombos Zoltán valahol hallotta a Gyöngyhajú lányt. Kérdezősködni kezdett, kik is játsszák. Miután üzleti ügyekben sokat járt Magyarországra, valahogy összefutott a Laux-szal, aki azt mondta neki, hogy a Gyöngyhajú lány speciel már nem aktuális, de megvan a zeneszerző, és van egy zenekar, amelyik képes lenne világsztárrá lenni. Gombos nem ismerte a zenei világot, de tájékozódott, és megtalálta azt az embert, aki viszont igencsak jártas volt a szakmában. Őt Jimmy Millernek hívták, foglalkozását tekintve a Rolling Stones producere volt. Miller kihívott minket Londonba az Alexandra Palace Fesztiválra, hogy szupersztárok, meg vagy harminc másik zenekar társaságában mutassuk meg, mit tudunk. A bökkenő csak az volt, hogy ugyanazon a vasárnap este nekünk Kelet-Berlinben, a Világifjúsági Találkozón lett volna fellépésünk.

Dilemma a javából.

Laux megoldotta. Az egyik KISZ-es főnök egykor az osztálytársa volt, aki nem szerette volna, ha kitudódik, hogy ugyanabban a templomi gyerekkórusban énekeltek. Így aztán Londonba mentünk. Nem  lehettünk rosszak, mert Miller a buli után másnapra vacsorázni hívott minket, ahol szerződést ajánlott. Ez a hétfői vacsora olyan jól sikerült, hogy mire magunkhoz tértünk, már szerda volt. Akkor sikerült elrepülni Kelet-Berlinbe, ahol viszont kegyvesztetté váltunk. A VIT végén nem engedtek minket felülni a küldöttség Budapestre tartó különgépére; egy nappal később egy rozoga kisbusszal zötyögtünk haza.

A Miller-féle szerződés ismeretében ez aligha okozhatott lelki törést.

Nem is. Lélekben a  londoni lemezfelvételre, valamint az azt követő amerikai turnéra készültünk. A gond csupán az volt, hogy nem érkezett meg a munkavállalási engedélyünk, pedig már indulni kellett volna. Ezúttal is Gombos Zoltán segített, aki azt mondta, hogy kénytelen azt a telefonszámot felhívni, amelyet eredetileg nem akart. Másnap megérkezett a londoni  amerikai konzulátusra a munkavállalási engedélyünk – Henry Kissinger aláírásával… Este már a New York-i Times Square-en sétáltunk Somlóval. Minden csodálatosnak tetszett, nem zavart bennünket, hogy csak a kabát szép, alatta olcsó a ruhánk.

Mikor szembesültek mindezzel?

A három hónapos amerikai turné alatt lassan rájöttünk. Gombos nem értett a zenei világhoz, Jimmy Miller pedig nem foglalkozott turnészervezéssel, ráadásul a Rolling Stones is kirúgta, mert kezdett kikészülni a drogoktól.  Magunkra maradtunk…A kudarcot mindenki másként élte meg: Barta kinn maradt, Lauxot a kilátástalanság emésztette. Úgy érezte, hogy olyan százas futó, aki remekül elrajtol, ám tíz méter után nincs tovább, mert egy fal  állja az útját.

Visszatérve a mába: tévedek, ha azt állítom, hogy túlzsúfoltak a magyar színpadok? Ez az ország arról ismerszik, hogy tíz emberre jut egy sztár, mega vagy giga, attól függően, éppen milyen kedve van a tévés szerkesztőnek. Az évi két-három tehetségkutató érezhető értékválságot generált.

Ilyen világot élünk, sztárokat kell termelni. Címlapsztorikat kell kreálni; nem gondolom, hogy nekünk ezzel törődnünk kellene. Amikor a Megasztárban zsűriztem, néha szemrehányást kaptam a kortársaimtól, hogy milyen igazságtalan világban élünk; nekik évtizedekre volt szükségük az ismertséghez, manapság meg két-három hét alatt népszerű lehet bárki.

Presser Gábornak sikerült megúsznia a celebséget. Mi a trükkje?

Nincs trükk, egyszerűen csak alkalmatlan vagyok a celebszerepre, ugyanis velem semmi olyan nem történik, ami az erre szakosodott újságírók figyelmét felkeltené. Az nem hír, hogy dalokat írok.

Névjegykártyája van?

Nincs. Korábban volt, de csak a nevem állt rajta, s ha valakinek meg akartam adni a telefonszámomat, csak ráfirkantottam.

Ha mégis csináltatna egyet, mit írna rá foglalkozásként?

Azt, hogy zeneszerző. A vízumkérő lapra is ezt írom. Ez a legegyszerűbb, és még igaz is.

Az 1982-es, Mi lesz velem? című szám szövegírója, bizonyos Presser Gábor azon lamentált, hogy mi lesz vele, ha kihullik a gitár a kezéből, meg ha halkabban szól a rock and roll. Nos, a gitár nem tört össze, de mi van a hangerővel?

Éppen azon vagyunk, hogy följebb tekerjük.