MOUNT EVEREST

RANDEVÚ „A FÖLD ISTENASSZONYÁVAL”

A Gentlemanben a világ legkülönbözőbb tájairól készült fotóim jelentek már meg állandó rovatomban; a helyszín ezúttal a Csomolungma, amelynek magyar jelentése kifejező: „a Föld istenasszonya”. Az apropó pedig: a Mount Everestet hatvan éve hódította meg Sir Edmund Hillary és serpája, Tenzing Norgay. Ez a teljesítmény a XXI. században sem lebecsülendő, de az akkori körülményeket figyelembe véve még nagyobb elismerést érdemel: az erősen hiányos ismeretek és a kezdetleges felszerelések óriási erőfeszítést követeltek meg tőlük a világ legmagasabb csúcsának megmászásához, de ők, dacolva az elemekkel, beírták magukat a magashegymászás történelmébe. Az Annapurna-rendszer egyik 6000 méteres csúcsára magam is felmerészkedtem, és az élmény felejthetetlen; olyannyira, hogy terveim szerint a Mount Everestnek is nekiveselkedem a minél közelebbi jövőben. A szegényes táplálkozás, a kényelmetlen alvási körülmények, a higiénia hiánya, az oxigénszegény levegő, a sokszor fájdalmas hideg, az emberi teljesítőképesség határainak a feszegetése – aki nem mászott ilyen magasságokban, annak talán hiába is próbálnám elmagyarázni, miért éri meg mégis. A Himalája csúcsai között olyan földöntúli nyugalom lesz úrrá az emberen, olyan boldogság tölti el a szívét, mint sehol máshol. Ezeket az érzéseket próbálom meg átadni a következő képsorozaton keresztül, amelyet barátaim, a tragikusan elhunyt Erőss Zsolt és Horváth Tibor emlékének ajánlom. A Himalájában velük töltött két hét kitörölhetetlen emlék marad számomra.
A hegymászást mindig is valami romantikus köd lengte körbe: az ember vágyát testesítette meg, hogy a nagyváros egyre hevesebben lüktető gépzajából visszameneküljön a természetbe. Az egyre kiszámíthatóbb jövőben a nyugat-európai emberek új kalandokat kerestek. Fenn a magasban a magányra vágyó ember szabadnak érezhette magát, ráadásul a csúcsok elérése kemény feladatok elé állította a mászókat.
Miután Svájc emblematikus csúcsát, a hegymászás szimbólumává váló, 4478 méter magas Matterhornt is sikerült meghódítani 1865-ben, az alpinizmus egyre nehezebb, abban a korban szinte lehetetlennek tűnő feladatok felé, a függőleges alpesi falak legyőzése felé fordult. Ez az irányzat a két világháború között érte el a csúcsát az Eiger legendás északi falán történő próbálkozásokkal, balesetekkel, és számos halálos tragédiával.
A hegymászás először kapott nagy nyilvánosságot, bár sokkal inkább öngyilkos sportnak tüntették fel ezeket a kísérleteket. 1936-ban egy hegymászóparti három tagja zuhant a halálba az Eigeren, a negyedik, Toni Kurtz pedig a megmentésére igyekvők orra előtt halt meg egy kötélen függve. 1957-ben a kilenc drámai napon át kitartó olasz Stefano Longhi holtteste függött két évig a hegyen, mert nem tudták lehozni. Ezek a tragédiák árnyékot vetettek az alpinizmusra.
Közben a természeténél fogva új kihívásokat kereső hegymászás szép lassan kinőtte Európát, és a két világháború között a távoli, romantikus, embert próbáló kalandok jelképei lettek, miután elkezdődtek az első Himalája-expedíciók Ázsiában. Olyan legendák születtek, mint például George Leigh Mallory, az Everest embere, aki 1924-ben a hegy leghíresebb áldozata volt, és akinek a nevéhez főződik a híres mondat: azért akarja megmászni a Csomolungmát, „mert ott van.”

Majd’ kilencven évvel a tragédiája után a mai napig téma, hogy Mallory végül feljutott-e a csúcsra. 1999-ben egy amerikai kutatóexpedíció megtalálta lezuhant holttestét 8220 méteres magasságban, de nem volt nála az a kamera, amely valamilyen felvétellel bizonyíthatta volna, hogy valóban fent járt a legmagasabb ponton. Az eszköz a társánál maradhatott, aki viszont azóta sem került elő. Ez máig a Mount Everest legnagyobb rejtélye.
A második világháború után megtört a jég, bár a Himalája nyolcezres csúcsainak meghódítása komoly áldozatokkal járt. A 8091 méter magas Annapurna 1950-es, kis híján tragédiába torkolló megmászása volt az első a nyolcezresek sorában, de a következő állomás máris a világ legmagasabb hegye, a 8850 méteres Mount Everest volt.
Hatvan éve, 1953 tavaszán már a kilencedik brit expedíció indult a világ legmagasabb hegyére, ahol többheti táborépítés és pontos szervezés után végül világraszóló eredményt elérve május 29-én, a második hullámban két hegymászót, az új-zélandi Edmund Hillaryt és a nepáli Tenzing Norgayt sikerült feljuttatni a csúcsra. A világ ünnepelt, hiszen az emberi teljesítmény eddig soha nem látott magasságokban lépte át saját elképzelt – vagy nagyon is valós – határait.
A tevékenység egyre nagyobb figyelmet kapott, ezzel párhuzamosan egyre többen érezték úgy – és érzik a mai napig –, hogy a hegycsúcsok között találnak választ azokra a kérdésekre, amelyekre életük során máshol addig nem találtak. „A hétköznapokban fölhalmozódott bűntudat és zavar, a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi problémák átmenetileg mind feledésbe merülnek. Kiszorítja gondolatainkból az előttünk álló hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága” – mondta egyszer az egyik legismertebb krónikás, az amerikai Jon Krakauer a hegymászásról.

A XXI. század négy fal közé szorított emberének természetes vágya, hogy új területeket, embereket és kultúrákat ismerjen meg, új kihívásokat találjon. Hogy szembe tudjon nézni saját erejével és gyengeségeivel, megismerje határait, és merje is átlépni azokat. De nem csak saját magát ismerheti meg mindennél jobban, aki jégcsákányt vesz a kezébe, és hágóvasat csatol a bakancsára. Megtudhatja azt is, ki az igazi barát, aki társát soha nem hagyja cserben, aki a legszegényesebb vacsoráját is megosztja vele, és aki annyira bízik a kötél másik végén álló emberben, hogy vállal vele minden kockázatot, és szembenéz a hegyek szakadékaival. Kevés ennyire hatékony emberismereti kurzus létezik.
„Számos sportágat ismertem meg, és űzök ma is a futástól kezdve a jégkorongon át a triatlonig, de a legkomplexebbnek a hegymászást tartom. Ott ötvöződik erő, kitartás, szépség és veszély, mindez pedig lenyűgöző természeti környezetben – vallja Mécs László, hazánk egyik legjobb expedíciós hegymászója. – Az is fontos, hogy nem babra megy a játék, döntéseinknek komoly következményei vannak. Elemi a küzdelem, és valahogy lényeges, hogy az ég felé törekszik az ember.”
Mégis, a hegymászókat ma még kevesen értik meg igazán. Az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek, hogy az emberek miért mennek újra és újra vissza a veszélyes csúcsokra. A kérdésre Thomas Horbein, az 1963-as amerikai Everest-expedíció egyik csúcsmászója fogalmazta meg talán leginkább lényegre törően a választ. „Mi folyamatosan keresünk valamit, talán magunk sem tudjuk, mit. Én a magam részéről azt viszont tudom, hogy mindig az ormok között jövök rá arra, hogy amit keresek, azt ott hagytam a hegyek lábánál.” Akik a hegyek közé mennek, így tudják minél teljesebben megélni az életet: állandó körforgásban, folyamatos vágyakozásban lentről fel, fentről le.

A MOUNT EVEREST LEGEMLÉKEZETESEBB MEGMÁSZÁSAI
1953 – Az első megmászás, az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Tenzing Norgay
1975 – Az első női megmászás, a japán Junko Tabei
1978 – Az első mesterséges oxigén nélküli megmászás, az olasz Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler
1980 – Az első szólómászás, Reinhold Messner
1980 – Az első téli mászás, a lengyel Leszek Cichy és Krzysztof Wielicki
2000 – A hegy első megsíelése a csúcsról, a szlovén Davo Karnicar
2001 – Az első megmászás vakon, az amerikai Erik Weihenmayer
2002 – Az első magyar megmászás, Erőss Zsolt
2010 – A legfiatalabb megmászás, a 13 éves amerikai Jordan Romero
2012 – A legtöbb megmászás, a nepáli Apa és Phurba Tashi serpa, 21 alkalommal
2013 – A legidősebb megmászás, a 80 éves japán Juicsiro Miura

A MOUNT EVEREST ÉS A HIMALÁJA MAGYAR ÁLDOZATAI
A világ legmagasabb csúcsának meghódítására 1922-ban indult az első expedíció Nagy-Britanniából. A hivatalos adatok szerint az azóta eltelt majdnem egy évszázadban 242-en veszítették életüket
a hegyen, a legtragikusabb év pedig 1996 volt, amikor az Everest történetének egyik legnagyobb drámájában 15 hegymászó nem tért vissza a csúcstámadásról. A Mount Everestnek két magyar áldozata van, dr. Gárdos Sándor 2001-ben tűnt el, Várkonyi Lászlót pedig 2010-ben temette maga alá egy leszakadó jégfal. A magyar Himalája-expedíciók 1983-ban indultak, és eddig összesen 11 magyar veszítette életét a világ legmagasabb hegyei között Nepálban és Pakisztánban.

ÖRÖK NYUGALOM A HIMALÁJÁBAN
Bár a magyar nem hegyi nemzet, kiváló mászóink mindig is akadtak. A világ legmagasabb csúcsát magyar állampolgárként először Erőss Zsolt, hazánk legismertebb magashegyi hegymászója hódította meg 2002-ben, szinte napra pontosan 49 évvel az első siker után. Erőss tíz sikeres Himalája-nyolcezres mászás után 2013 májusában veszítette életét utolsó csúcsáról, a 8586 méter magas Kancsendzöngáról ereszkedve. Társa, Kiss Péter is a hegyen nyugszik, mert menteni próbálta társát 8100 méter magasban. A tiroli Reinhold Messner, a Föld legismertebb hegymászója egyszer azt mondta: 7000 felett már nincs barátság. Kiss Péter bebizonyította, hogy van.