PEJTSIK PÉTER A POTENCIÁLIS ENERGIAVULKÁN

Egyetlen tényhez viszont nem fért kétség: Pejtsik Péter kimagasló zenei tehetségéhez. Kevesen ismerték fel, hogy ez a gyerek csak a figyelem középpontjába akart kerülni, szinte bármit megtett a józan ész határán innen és túl, hiperaktívan, akár ordítva, toporzékolva, hiszen tudta, hogy ott a helye. Abban a pillanatban, amikor ezt elérte, ösztönös tudással, eszményi biztonsággal fürdőzött benne. Megalkuvások nélkül áll ma is a reflektorfényben: Ő Pejtsik Péter zeneszerző, előadóművész, a 27 éves After Crying zenekar alapítója, számos honi és nemzetközi produkció, köztük Peter Gabriel, az Eurodisney, Kovács Ákos, Havasi Balázs rendszeres alkotóközreműködője. Négy nagylány és egy kisfiú édesapja, az aranyhangú Andrejszki Judit barokk énekesnő férje, kalandparkok titánja, tengerek ördöge. Kihívást, versenyt és őrültséget kereső szabad lélek. Született április 1-jén.

Hogyan vezetett az út az iskolaigazgató irodájától a nemzetközi zenei pódiumig vagy épp mondjuk Peter Gabrielig?
Eléggé el nem ítélhető módon sokkal inkább vagyok reaktív, mint proaktív... Nem irányítottam tudatosan a pályámat, egyik dolog hozta a másikat, néha csak kapkodtam a fejem. Kevés megkeresésre mondtam nemet, pedig Cyril Morin barátom (Hollywoodban élő francia zeneszerző, többek között a Samsara, Love story, Borgia zenéjét jegyzi – a szerk.) szerint ezek viszik előre a zenei karriert. De engem vele is épp úgy hozott össze az élet, hogy igent mondtam egy felvételére. Nyomon követhető persze az események láncolata, de sokkal több benne a sorsszerűség, mint a célkitűzés. Megtalálnak a feladatok és én élek a lehetőségekkel. Épp egy évtizede a Growing up turnén ajánlott először Peter Gabriel zenészeinek Mester Tamás, amikor azt kérdezték tőle, érdemes-e Magyarországon vonósfelvételeket készíteni. Tamás igenlő válasza úgy szólt, ha aktuálissá válik, keressék Pejtsiket. És megkerestek. Azóta gyakran dolgozunk együtt, ráadásul Gabriel worldmusic-cége, a Real World a különféle produkciók során rengeteg alkotóval és előadóval hozott össze a világ minden tájáról.

Hosszú vonakodás után valahogy mégis belekerült a komolyzenén nevelkedett, sajátos, progresszív műfajban muzsikáló Pejtsik Péter a populáris vonalba...
28 éves voltam, amikor 1996-ban kihoztuk az After Cryinggal a De profundis című lemezt. Egészen addig féltve őriztem a klasszikus zenéből eredő, art rockon keresztül fejlődött zenei identitásomat. Semmibe nem mentem bele, amit ideológiailag nem tartottam helyesnek. Hiszem, ha valami nem fejez ki semmit, azzal is kifejez valamit. Elutasító voltam sok olyan zenével, amivel nem értettem egyet. A De profundis megjelenése után azonban azt éreztem, hogy „gyere, világ“, megvan az identitásom, aminek már nem árthat a kollaboráció más műfajokkal. Alighogy ezt megfogalmaztam, rá két hétre felhívott Ákos. Korábban egy rádiós beszélgetésben voltunk mindketten vendégek: ahogy fogalmazott, ő a csapásmérő popsztár, én pedig a kultúra védelmezője szerepében. Akkoriban még nagyon kulturális voltam (mondja nevetve). Ma már sokkal lazábban és megértőbben, talán lassan értőn is viszonyulok a mainstream zenéhez. Bár igyekszem ebben a műfajban is – a rám ruházott lehetőségeket kihasználva – nem középiskolás fokon feszegetni a határokat. Amikor Szolnoki Péter keresett meg, hogy szeretne egy szimfonikus Bon Bon dalt, és a beszélgetés során elsóhajtotta, hogy bárcsak lehetne olyan, mint az Ákos „Hello” nagyzenekari átirata, vigyorogva felvilágosítottam, hogy jó helyen jár, mert az is tőlem származik. Lett is olyan. Jólesett, hogy engem állítottak magam elé mércének. Egyre több könnyűzenei előadó, később filmzene- és musicalszerző talált meg, akinek igénye támadt erre a gazdag hangzásvilágra. Gyakran nem csupán a szokásos értelemben vett hangszerelőként, hanem egyenesen egyfajta alkotóparazitaként működöm közre, mások műveiben valósítva meg saját célokat. Reménykedem benne, hogy a világ zenéje kicsit olyanabb lett ezáltal, amilyennek én szeretném.

Számos nemzetközi televíziós és filmes produkcióban vesz részt a sorozatoktól legutóbb például a Hobbitig. Itt mi a feladat?
A külföldi filmes dolgokban vagy a magyar dalszinkronok zenei rendezője vagyok, vagy a zenefelvételek karmestere, de néha beugrom hangszerelni, néha kicsit pót-zeneszerezni is. Spanyol, francia, angol, amerikai és néhány német filmzeneszerző zenéit dirigálom rendszeresen. Mivel zenész és zeneszerző is vagyok, sokkal inkább értem, hogy egy-egy esetben mit akar a szerző, képes vagyok optimalizálni, a zenei szakmában magas szinten beszélek angolul, így nincs szükség tolmácsra, gördülékeny a kommunikáció, gyorsabban haladunk. És mivel magam is dolgozom számítógépen, vágok, keverek, szerkesztek, tudom diktálni a technikának a felvételhez szükséges instrukciókat, miközben dirigálom és szórakoztatom a zenekart. A zenészek teljesítőképességének, a zenekar
figyelmének maximalizálása szempontjából fontos, hogy egy felvételnek legyen érezhető ritmusa: most lazítunk, most figyelem, most szünet, most előkészület. Megy a poén, megy a munka, a szerző esetleg csak skype-on van jelen a felvétel közben a világ másik végéről. Talán ezért szeretnek velem dolgozni, mert instant megoldást kínálok a percenként tízezrekben mérhető stúdióidőben.

Hogyan zajlik egy ilyen felvétel?
A mágnesszalag és a telefax korában 20 éve utópisztikusnak tűnt volna az, amit ma művelünk. Mi itt vagyunk Budapesten a nagyzenekari hangstúdióban, interneten két számítógépet  összeszinkronizálunk, a Los Angeles-in vannak a rockgitárok meg a horroreffektek, fut a video, és a vele szinkronban lévő budapesti gépen bekapcsol a felvétel gomb. Ekkor elkezd játszani itthon a szimfonikus zenekar, amit néhány másodperc késéssel, mégis szinkronban hallanak a képpel és az előre felvett sávjaikkal a tengerentúlon. Közben esetleg egy másik netes kapcsolaton keresztül skype-on kommunikálunk az amerikai szerzőkkel, zenészekkel, felvétel közben, és azt is beadják a karmester fülébe a keverőpultról. Gyakran úgy javítunk ki egyértelmű kottahibákat, hogy meg sem kérdezzük a szerzőt, a producert, máskor azonban szükséges a beleegyezésük, de nagyon tömören, célravezetően kell az információt eljuttatni, mert szűk és drága a stúdióidő. A felvétel első perceiben kiderülhet számomra, hogy tapasztalatlan szerzőről van szó, aki helyett meg kell hoznom bizonyos döntéseket annak érdekében, hogy beleférjünk a bérelt idejébe, máskor azonban óvakodom belezavarni a tapasztalt producer munkamenetébe. Elég integrált és interaktív folyamat... De ez lehetőséget ad arra, hogy rövid határidővel, ideutazás nélkül szerveződhessenek felvételek és így több nemzetközi színvonalú munkát kaphatnak a kiváló (bár néha nehezen fegyelmezhető) magyar muzsikusok.

Gyönyörű művek születnek, amik jóformán csak a filmeket kísérő soundtrack CD-n jelennek meg. A befektetett munkához, költséghez és színvonalhoz képest olyan méltatlannak tűnik ez a rövid élettartam...
Én ezt nem aggódnám túl, az egész „magas-kultúrát” sem tartanám búra alatt. Más korokban sem volt ez másképp. Mozart Kis éji zenéje alkalmi célra íródott, nem is jelent meg a szerző életében, Haydn egyes kvartettjei pedig kifejezetten asztali zene céljára készültek. Az „mellékes”, hogy zsenikről van szó. Az utókor számára inkább csak a romantika idején kezdtek el alkotni a szerzők. Viszont néhány komolyzenei rádiónak és televíziós csatornának köszönhetően a mai filmzenék részei a játszási listáknak, sőt, egyes zenekarok nagy sikerrel rendeznek tematikus koncerteket. Csak az idő dönti el, hogy mi meddig marad fenn, és csak a közönség, hogy mit szeret.

Kompromisszumok?
(Hosszú csend....) Mindig, mindenben akaratlanul is versenyzek, és csak a győzelem fogadható el számomra. Viszont nagyon jó csapatjátékos vagyok a zenében, folyamatosan bombázom ötletekkel a rendezőket, szerzőket, zenészeket. Amikor tisztelettel el kell fogadnom, hogy a produkció átfogó szempontjai miatt nem az én javaslatom valósul meg, az érzelmileg néha kompromisszum érzetét kelti, de belátom, hogy magasabb szinten így helyes. Amúgy késhegyre menőkig tudom védeni az álláspontom, a véleményem, ha úgy érzem, hogy az a színvonal biztosítéka.
Felvételeknél néha elhangzik, hogy: jó lesz így, ahogy van, mert nem fog hallatszani, mert a jelenetben éppen egy lovasosztag vágtat át a színen... Az ösztönös énemet egyáltalán nem érdekli, hogy hallatszik-e vagy sem, mert én tudom, hogy jobban lehetne csinálni. És akkor úgy döntök, hogy nem fogom fel veszteségnek. 1996-ig sok mindent kompromisszumnak tartottam, néha még azt is, ha egy dobos nem variál minden ütemben. Kompromisszum az, amit annak érzel. De megfontolás, tanulás és ráébredés alapján dönthetsz úgy, hogy másképp érzel!

Egy ennyire öntörvényű, szabályokat nem tűrő ember számára hol húzódik és milyen határ?
Bennem egyszerre van nagyon erős szabálykeresés, feltárás, belátás, a belátáson alapuló elfogadás és a kilépési vágy. Korábban kifejezetten és konzekvensen konzervatív nézeteket vallottam és szabálykövető voltam, ez látszik az After Cryinggal kapcsolatos nyilatkozataimon. A zenei nyelv nem is működik a szabályok betartása nélkül. Létre lehet hozni, meg lehet alkotni, de senki nem fogja érteni, és mivel a zene kommunikáció, nem is marad igazán értelme. Hogy mely szabályokat tartom be, abban viszont elsősorban a saját belátásom létezik. Saját, alaposan válogatott szabálykészletem van. Bizonyos nézeteim alapján konzervatív lehetek, de a nyelvészetben például immár tíz éve a liberálisnak besorolt deskriptív nézetet vallom. Az egyetemes szabályokat ösztönösen betartom, az emberek által előírt „illik nem illik“-et néha felrúgom, és lázadok ellene. Sokat változtam én magam is, ami által elfogadóbb lettem. Bár a filmzenék szinkronjaiból konzekvensen kiirtom a prozódiai hibákat (szinte kizárólag ezért vállaltam a Mafilmnál a zenei rendezői szerepet), Nádasdynak köszönhetően már tudom, hogy nincs olyan nyelvtanilag, hogy „így helyes”, csak olyan, hogy „ennek vagy annak a csoportnak a számára így természetes, így szép”... Ha képesek vagyunk úgy kommunikálni, hogy megértsük egymást, akkor a nyelv elérte a célját. Számomra ez egy példája annak, amit úgy hívok: kiűzetés a paradigmából. Sokkal kényelmesebb ugyanis egész, általában ideológiával fémjelzett, előírt nézet-blokkokat elfogadni, mint egyesével dönteni a kérdésekben és létrehozni egy saját, mégis koherens szabályrendszert. Persze ez soha nem egy lezárt, befejezett folyamat, állandó tanulással, átértékeléssel, önneveléssel jár.

Zenész, zeneszerző, karmester, apa, férj...melyik szerepével elégedetlen?
Amit kivételesen jól tudok csinálni: kimagaslóan jó második ember vagyok. Persze ehhez kellenek erős frontemberek. Zeneszerzőként kevéssé vagyok azonos a saját mellszobrommal. Valahogy életművem tekintetében nem közelítem meg a komponistákról alkotott romantikus képet. Ez gyakran feszélyez a rosszabb időszakokban. Az elégedetlenség érzése kísér amiatt, hogy tartozom valamivel az adottságomért cserébe, amit még nem végeztem el, nem mutattam meg. Méltatlan a lustaságom a tehetségemhez. Zenészként mindent megkaptam, világsztárokkal dolgozhatok együtt, a karmesterség pedig csak úgy “lett” az évek során, úgyhogy abban minden csak bónusz... Mint apa? Persze elégedetlen vagyok a gyerekeimre fordított idő mennyiségével. De a minősége kárpótól mindenért. Nagyszerű és szórakoztató gyerekeim vannak, meglepően sok mindenben partnerek. Az egész ideális családunk miatt inkább érzek hálát, mint büszkeséget. A feleségem nagyon sokat támogatott a szakmai pályámon is, mindig mögöttem állt. Velem van a céljaim elérésében, és én őszintén bánom, hogy mint férj nem tettem meg ugyanennyit az ő szakmai előmeneteléért. A látszatát is el szerettem volna kerülni annak, hogy az én befolyásom miatt kerülne be valahová, és azt hiszem, ezt a tisztességeskedést el is túloztam kicsit. Pedig újra és újra rácsodálkozom kivételes tehetségére, különleges hangjára, képességeire. Amikor Havasi Balázs műveit kezdtem hangszerelni, megkértem Juditot, hogy a demóra énekeljen fel néhány szólamot, és ő lett a produkció végleges szereplője. Kicsit zavart ez a dolog, az előbb említett látszat miatt, de csak addig, amíg egyszer egy koncertre szükségből elkezdtünk a helyettesítésére énekesnőket keresni. Amikor egyet sem találtunk, aki egyszemélyben képes lett volna megközelíteni a feleségem hangterjedelmét, tisztaságát, manírmentes csillogását, végre „hivatalosan” is megnyugodhattam, hogy nem pusztán az én befolyásom miatt szerepel a produkcióban.

Mivel méri magát?
Centiméterrel vagy méterrel? Rohanok és ritkán állok meg, hogy elterpeszkedjek a babérokon. Munka- és stresszmániás vagyok, függőségben élek ezekkel, ha nincs, elvonási tüneteim lesznek és gyorsan megteremtem magamnak. Ezért nem nagyon nézek szembe és nem mérem magam, csak megyek előre. Ráadásul a flow-élmény, amit az elmélyült munka ad, épp az ellenkezője a magunk méricskélésének. Egy alkalommal huszonöt óra folyamatos alkotómunka után éreztem először éhséget, akkor döbbentem rá, hogy egy álló napja nem ettem, két napja nem aludtam, és még ki tudja, mennyi mindent nem csináltam, fogalmam sincs... na ezzel például mérhetném magam, ha akarnám. Ha mérhető sikerekről van szó, például a legutóbbi Lyoni Fényfesztiválon a győztes videomapping zenéjét én írtam, Orleans-ban a városi rendezvényen a katedrálisra vetített 600 éves Szent Johannamegemlékezés alatt is az én zeném szólt... azt hiszem, ha akarnék, tudnék mire büszke lenni.

Mi táplálja a munka iránti szenvedélyét, és mi veti vissza?
A versenyhelyzet tüzel. Ez nem feltétlenül szakmai, hatalmas, örök kihívóm és egyben alkotótársam a határidő. Amikor egy feladatot muszáj megoldani, és nem lehet tovább húzni, akkor ez a stressz olyan ihletet és tüzet ad, ami nem jönne ki másképp. Az vet vissza leginkább, ha sok az idő és sok az opció. Olyankor nem tudok választani, nem tudok jó döntést hozni. Borzalmasan letör az is, ha valamiben veszítek, képes vagyok testi tüneteket is produkálni, annyira rosszul viselem. Nyerés esetén próbálok kevésbé gusztustalanul örülni, nem beletaposva a versenytárs lelkivilágába, de mélyen, legbelül őrületes diadalt érzek, vagy csak egyszerűen azt, hogy ez így van rendjén.

Mi inspirálja?
Bármi! A szó szoros értelmében a legfennköltebb transzcendens dolgoktól a büdösbogár mászásán keresztül a Móricka viccekig, mindenről eszembe jut valami és néha képes vagyok a magam nyelvén megfogalmazni. És nem is mindig vagyok tisztában vele, hogy mi inspirál. Fiatal koromban ösztönösen a tudatos énemet toltam előtérbe, és nem vettem tudomást a többiről. Persze az improvizációban nyilvánvalóan teret követelt magának az elnyomott énem. De már akkoriban is azt a szabályt hoztam, hogy a döntések előtt „alszom rá egyet” és gyakran a kész válasszal ébredtem. Az utóbbi évtizedben tudatosan igyekszem egyre nagyobb teret engedni az ösztönös énemnek, megismerni őt, és egyre jobban meg tudok bízni az általa hozott döntésekben. Helyesebben a „közös” döntéseinkben. A zeneszerzés nagyon sokat segített ebben az újraegyesülésben, mert ott kéz a kézben, összefonódva dolgozik a kettő.

Honnan merít energiát?
Nincs napi bioritmusom, heti se, semmilyen se. Megesik, hogy másfél órát alszom, semmiféle rendszerem nincs. Ezért nem vállalok rendszeres tanítást, legfeljebb mesterkurzus-típusú alkalmi foglalkozást. Amikor sokáig feszítem a húrt, már túl vagyok a kihíváson, egy munkán, akkor egyszer csak kiköveteli magának a szervezetem a pihenést. Olyankor visszavonulok és téli álmot alszom, akár 20 órát is egyhuzamban. Mindig is szélsőséges voltam, periodikusan érintem a két pólus végfokát. Lelkileg épp olyan mély a „lent“, mint amilyen magas volt a „fent“. De megtanultam ezt kezelni, erőt meríteni a hegyen és beosztani a völgyre. Ma már a mélyponton is képes vagyok egy mosoly mögé bújva csak annyit mondani, hogy „most épp rossz passzban vagyok“. Tudom, hogy elmúlik, és megpróbálom tudatosan elérni, hogy érzelmileg ne érintsen. Az utóbbi tizenévben nagyon kevés dolog van jelen rekreációs céllal az életemben, azt is többnyire a családdal együtt teszem. Például rajongok a kalandparkokért, a vitorlázásért. Az is kikapcsol, ha leckét csinálok a gyerekekkel. Persze ezeket is mániákusan és maximalistán űzöm: az összes akadálypályát akarom egyszerre és rekordidő alatt, többtonnás tankhajóra és ipari vontatóra is megcsináltam a kapitányvizsgát (na jó, még nem) és egy szöveges feladat megoldása közben az egész matematikát szeretném megtanítani a gyerekeimnek... de hát ilyen vagyok. Egy potenciális energiavulkán. Még az energiát is magamból merítem.


Mi az, amit el szeretne érni a munkában, magánéletben?
Megtartani a családot, mert ritka kincs, így, ahogy nekünk megadatott! Ez mindennapos töltődés a számomra. Jó lenne látni, hogy tovább tudják vinni a gyerekek és ők is képesek jó családot építeni, ha kapnak hozzá társakat. Hálás volnék, ha ez nekik is sikerülne. Szakmailag egyszer szívesen kipróbálnám, hogy milyen az, ha tudatosan építem a munkát, egyedül megteremtve egy nagy célt, szisztematikusan menni utána, és nem csak hagyni, hogy történjenek a dolgok. Nem vagyok elégedetlen, csak kíváncsi, hogy vajon akkor is bejönne-e minden. Ahogyan huszonévesen elhatároztam, továbbra sem szeretnék túlzottan ismert ember lenni és megfelelni valami képnek, ami kialakul rólam, nem szeretnék kényszeresen idomulni az ikonomhoz. Szeretném, ha mondjuk nyilvános helyen ponyvát vagy bulvárt olvashatnék, ha épp ahhoz van kedvem. Ezért sem tolom magam kényszeresen a frontra. Legalább annyi vagyok, ahány produkcióban lényeges háttérember lehetek, és azon felül még egy: aki én magam vagyok. Na, azzal viszont egyszer szívesen találkoznék azért...

Mit jelent a gentleman szó az Ön szótárában?
Erről egy történet jut eszembe először: mexikói turnénkon egy tárgyaláson hangzott el egyszer a „Gentlemen’s agreement” kifejezés, a következő értelmezésben: You are a gentleman, and I agree... Az adott szó betartását és a gyengédséget jelenti számomra elsősorban. Viszonylag ritkán üvöltök próbákon vagy felvétel közben. Becsomagolom a mondandómat, de tudják, hogy a glaszékesztyű alatt vaskampót viselek. Egy gentleman nem érezteti az erejét és semmiképp nem kérkedik vele. Már az After Crying őstrió idején is arisztokratának aposztrofáltak. Lehet, hogy van bennem egyfajta modor vagy modorosság, tiszteletadás, mégis csodálkozom, hogy sokakban a gentleman képe él rólam. Középkorúan is egy vad kölyöknek érzem magam. Van és volt is érzékem az udvariassághoz, óvakodom attól, ami bántó, de a jómodor fixációjának ellenére időnként marha neveletlen tudok lenni. A gentleman nem csak viselkedés- és kommunikációs forma. Etika is, hiszen akkor is megteszem, ha más nem látja, illetve akkor se teszem meg, ha senki se látja.

Min múlik a siker?
Egyszer régen kifakadtam, hogy valamelyik popsztár mennyire nem ért a zenéhez. Erre azt válaszolta egy filozofikus hangmérnök barátom, hogy a popzenéhez az ért, akinek sikere van. Annyira betalált az állítás igazsága, hogy nem is szóltam többet. Egy ideje részt veszek a popzenében, apostoli, prófétai feladatomnak tekintem, hogy beleházasítsam a klasszikus értékeket. És elfogadom, ha valami már nem fér bele. Egyre inkább tudom, hogyan kell pusztán átereszteni magamon az ihletet, amit odafentről kapok, úgy hogy nem zavarnak bele a saját gondolataim. A siker rengeteg leírható faktora mellett van egy leírhatatlan is, egyfajta véletlenszerűség vagy sorsszerűség. Kinek-kinek hite szerint fogalmazva. Van, akinek tolják a szekerét, és nagy lesz, van, akinek nem tolják, mégis nagy lesz, és van, akinek hiába tolják. Siker az van, vagy nincs. És egyáltalán nem a legjelentősebb értékmérő.

 

FILMEK, MELYEK ZENÉJÉBAN PEJTSIK PÉTER KÖZREMŰKÖDÖTT
Age of Heroes (Hősök kora)
Arctic Tale (Ketten a jégen)
Butterfly Effect: Revelation (Pillangó-hatás 3: Jelenések)
Gone (Elveszett)
Law and Order (Esküdt ellenségek)
Lorax
Main Street (Fő utca)
My Boy Jack (Édes fiam, Jack)
Nine Miles Down (Kilenc mérföld mélyen)
Pillars of the Earth (A katedrális)
Robin Hood – BBC sorozat
Rocket Men (Mars a Marsra)
Stephen Hawking’s Universe (Stephen Hawking univerzuma)
The Perfect Man (A tökéletes pasi)
Trespass (Túszjátszma)
Cartouche, le brigand magnifique (Cartouche, a jólelkű utonálló)
The Human Resources Manager (A HR manager)
Blackthorn
Viral
McCanick
The Arctic Giant (2013)
Illúziók
Pinkwater
Torzók (Abandoned)