KISS TIBOR

Igaz a legenda, mely szerint magyar-történelem szakos tanár édesapja nevét a diákok belevésték a padba?

Igaz. Az egyik padon a Sex Pistols és a Rolling Stones mellett ott virított édesapám neve is: Kiss Kálmán. Ő egyébként nem csak az irodalomról vagy történelemről mesél nagyon szerethetően, a költészetről is. A tanítás mellett ugyanis versrajongó, költő, önjelölt költészetmisszionárius. Szerintem a magyar- és a világirodalom összes verse a fejében van. Beszélgetés közben is gyakran idéz költeményekből, minden életkorú, társadalmi helyzetű beszélgetőpartnerhez és minden szituációhoz talál versidézetet. Ha pedig valakinek még az érdeklődést is látja a szemében, vagy valaki versekkel kapcsolatos kérdést tesz fel neki, akkor az máris csapdába is esett. Mert az édesapám válaszolni fog. És a válasz nem lesz rövid.

Szóval innen a dalszövegírói véna. Biztosan már gyerekkorában is írt verset.
Nem. Sőt. Engem még a lakásunkban található rengeteg könyv is riasztott egy kicsit. Néha úgy éreztem, hogy rám borulnak, és agyonnyomnak a roskadozó könyvespolcok. A családban mindenki olvasott. Egy ideig én is, aztán, amikor nagyobb lettem, és eltűntek a könyvekből a képek, az nekem komoly trauma volt, mert erősen vizuális típus vagyok. Apukám mindig verslábakon lépkedett, én inkább képekben gondolkodtam. Gyerekkorom óta rajzolgattam, festegettem, firkálgattam.

Néha a tankönyvekbe is...
Már amelyikbe. Volt olyan tankönyvem, amelyiket év végén simán el lehetett volna adni újként, mert jóformán elő sem vettem. De amit sokszor elővettem, azt dekoráltam rendesen. A történelemkönyvekben lévő portréfotók gyakran alakultak át pöcsorrú mikulássá, és ezek olyan vicces figurák lettek, hogy egy idő után egyre-másra jöttek az osztálytársaim, hogy rajzoljam át az ő könyveikben lévő képeket is. Különben izgága gyerek voltam, a rajzolás kötött le legjobban.

Valamint állítólag a bombakészítés. Tény: egy házilag készített bombával is át lehet rajzolni a környezetet.
Anyukám biológia-kémia szakos tanár volt, így aztán bejáratos voltam a szertárakba, és miután a barátaimmal tanulmányoztuk, hogy milyen alapanyag kell egy bombához, el tudtam csenni ezt-azt.  Klasszikus régi, feketelőport csináltuk, amihez később a fényhatás érdekében magnéziumot is tettünk, mindezt a közeli lőtéren talált üres lőszerhüvelyekbe tömtük, és a végeredményt ugyan mi bombának neveztük, de lényegében amatőr tűzijáték-rakéta volt.

Amelyik néha felrepült, néha nem...
Egyszer az egyik petárdát a barátom ablakából akartuk kilőni, de a párkányról visszapattant, aztán a szobában robbant fel, és hát az eléggé lebukós, amikor estére íróasztal közepén, meg a szőnyegen lesz egy nagy elszenesedett folt, ami reggel még nem volt ott... Szóval egy idő után kiderült, hogy miket csinálunk, és akkor anyukám felpofozott rendesen.

A lakókörnyezetet persze nemcsak házilag összeügyeskedett bombával lehet átalakítani, hanem ecsettel is.
A dunaújvárosi lakótelep, ahol laktunk, olyan volt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek bármelyik panelrengetege: sivár és unalmas. Hogy a házak egy kicsit érdekesebbek legyenek, festettem rájuk különféle motívumokat. A szobám ablaka köré, kívülre például fekete tulipánokat. A lakásban is mindent összemázoltam, még a bútorokat meg a falakat is. Egyszer festettem a szoba falára egy életnagyságú Mick Jagger-képet. Édesanyám azon is eléggé kiakadt.

Következett egy szelídebb időszak, jött a zene.
A néhány évvel idősebb bátyám Jolana márkájú gitárját kezdtem pengetni. Az első, amit megtanultam rajta, egy blues kör volt. Első, negye-dik, ötödik fok, tizenkét ütem, három akkord. Barátaimmal jártunk a városi könyvtárba, ahol a zenegyűjteményből kikölcsönöztük a blues lemezeket, feltettük a fejhallgatót, és mint az ufók, napestig hallgattuk azokat. Senki sem értette, hogy egy vidéki, magyar panelgyerek miért vonzódik Sonny Terry, Sam Lightnin’ Hopkins, Howlin’ Wolf vagy Robert Johnson muzsikájához.

Tényleg, miért?
Utólag persze lehetne ezt analizálni, talán a szabadsága, az ösztönössége, az egyszerűsége fogott meg. Az, hogy pár akkorddal, egy-két pontos mondattal hatásosan lehet elmondani a fájdalmakat. A bluesban nincsenek óriási megfejtések, cicomák, modorosságok, bonyolultságok. A blues lényegében akadálytalanul kigurul az emberből. Nagyon hasonlít a hétköznapi beszédhez, ahhoz, ahogy az ember él, működik, viselkedik, gondolkodik.

Nem volt ciki, hogy ellene megy a divatnak? Vagy éppen ez volt benne a jó?
A nyolcvanas éveket éltük, a diszkóforradalmat, az tehát igaz, hogy hivatalosan ellene mentem a divatnak, de én inkább azt nem fogtam fel, hogy a többiek miért nem ilyeneket hallgatnak. Egy csomó érték van a világban, és én ma sem értem, hogy a nagy többségnek miért kell az értéktelen, eltömítő menürendszerekből töltekeznie. Később aztán a blues mellett elkezdtünk rockzenét, punkot, új hullámot hallgatni: Iggy Popot, Clasht, The Jesus and Mary Chaint, Sex Pistolst és a magyar avantgárd zenekarokat, a Neuroticot, az URH-t, Balatont, Trabantot és a többit, miközben ugyanolyan szívesen hallgattam Edith Piafot és Marlene Dietrichet is. Nekem a szenvedélyesség és az ösztönösség kulisszái kellettek. És ma sem kell más. Ez talán a Quimby zenéjében is érezhető.

Az alternatív vagy a punk divatja is megérintette?
Igen, a nyolcvanas évek közepe-vége táján, gimnáziumban már jött a piros nadrág, hegyes orrú cipő, oldalt kopasz, felül meg égnek álló haj, és emiatt néha meg kellett látogatnom az igazgatót is...

Lázadó kamaszként milyen volt a viszonyuk a fennálló rendszerrel?

Minket taszított. A konformizmusával, a fiatalságra nehezedő KISZ-szervezeteivel, azzal, hogy mindent felülről mondtak meg. Azt éreztük, hogy ez a romlott hatalmi rendszer rátelepedett az emberi elmékre, és nem barátja a szabadságnak meg az emberi történeteknek. És azt is éreztük, hogy szét kellene valahogy szednünk, mert gátolja az embert a kiteljesedésben. Egy fiatal akkoriban rengeteg támadási felületet talált, tehát volt hová céloznunk. A zene pedig nagyon jó fegyver volt. Különösen úgy, hogy volt ihletettség, nem hiányoztak a magasztos célok és volt lendület is.

A rendszert freedance partikkal is bontogatták.
Ezt az iskolai diszkók alternatívájaként találtuk ki. A hivatalos iskolai diszkóban ötszázan voltak, nálunk ötvenen-hatvanan. Minden freedance parti Iggy Pop Lust for Life című számával indult,
aztán olyan zenéket játszottunk, amiket mi szerettünk. Mondjuk, nem diszkót.

Az első zenekaruk neve Október volt. Ártatlan névválasztás volt ez, vagy amolyan összekacsintós?
Ártatlan volt, de összekacsintós lett belőle. Eredetileg a U2 egyik lemezének címe volt October. Innen a név, de amikor kitettük a plakátokat, akkor valaki kitépkedte a plakátok közepét, és azok úgy néztek ki, mint az ’56-os lyukas zászlók. Egyébként, amikor kitaláltuk, hogy legyen zenekar, mindenki olyan hangszeren kezdett játszani, amilyenhez hozzájutott. Én a bátyám gitárján. Ősszel a szalagavatón pedig már fellépésünk volt a suliban. Meglepően könnyen összedobtuk a számokat, de azért elhívtuk a bátyámat, mert ő tudott szólózni is. Szigetelőszalaggal összeragasztottuk az asztalokat, az lett a színpad, és egy irgalmatlan bulit nyomtunk, igazi, forró, izzadtságszagú klubkoncertet. Játszottunk aztán itt-ott, majd az érettségi után szétszaladt a ménes. Mindenki ment a dolgára, volt, aki egyetemre, mivel megnyíltak a határok, akadt, aki külföldre, ki hová. Mi Fefével, a basszusgitáros barátommal feljöttünk Budapestre, én a Képzőművészeti Főiskolára készültem. Közben sokat zenéltünk, felléptünk különféle formációkkal. Néha összeálltunk páran, sokszor változott a zenekar neve. Egyszer úgy hívták, hogy Antal Tamás és a Lila Köd, máskor Aradi László Barátai, de volt Cry Baby is.

Végül Quimby lett.
Egy régi, általunk hősként tisztelt disszidens cimboránk küldött időnként Amerikából egy-egy kultikus csomagot, voltak benne kazetták az aktuális zenékkel, mindig benne volt a Quimby című képregény-folyóirat legújabb száma. 1991-ben játszottunk először Quimby néven a Tilos az Á nevű helyen. Jó ideig alternatív zenekarkén működtünk, közben jártam a képzőművészetire. Aztán beindult az élet. Három-négy koncertet adtunk hetente, amikor nem mi játszottunk, akkor mások fellépéseire jártunk, a képzőművészeti főiskolásokkal buliztunk...

...nyilván csajokkal is bőven...
Persze, lévén, hogy energiától duzzadó, heteroszexuális fiatalok voltunk, a csajok kihagyhatatlanok voltak a történetből.

Kiss Tibit különösen bírták.
Jutott azért mindenkinek, de fejhossz előnnyel indultunk például a doboshoz képest. Nemcsak azért, mert nekünk, frontembereknek több fény jutott, hanem, mert sokkal hamarabb elpakoltuk a hangszereinket. Mi már rég a pultnál flörtöltünk, mikor a sok csetressel rendelkező dobos kolléga még mindig dühösen csomagolta a szarjait. Főleg a zenekar korai időszakában tartozott hozzá a bulikhoz a koncertek utáni kétségbeesett, alkalmi barátnőszerzés. Személy szerint nagyon el voltam kényeztetve, gyakorlatilag soha nem tanultam meg rendesen csajozni, csak igent mondani. Szóval bohém, éjszakai életet élő művészközösségekben róttam a köreimet akkoriban. Éjjel és nappal. Főleg éjjel.

És ebbe még egy hosszabb amerikai utazás is belefért.
1995-ben három hónapra mentünk ki Varga Livius barátommal Amerikába. Munkát kerestünk, belevetettük magunkat az ottani életbe. Ő hamar talált melót, én nehezebben, de azért akadt egy-két segédmunka, álmennyezet bontás, hasonlók. Aztán valahogy kiderült, hogy festő vagyok, és egy bőrbolt tulajdonosa négyszáz dollárért rendelt a boltjába egy indiánt ábrázoló festményt. Később egy családnál kaptam hatszáz dollárt azért, hogy fessek képeket, amelyekkel aztán a lakásukat dekorálták. Közben csak úgy, magamnak is csináltam egy-két képet, a metróról, biliárdozó patkányról, ilyesmikről. És engem is meglepett, hogy ezeket normális áron megvették. Viszonylag jól éltem, vettem egy gitárt magamnak. A végén még egy komoly állás is adódott: egy ismert japán festő asszisztense lehettem volna. De hazajöttünk.

Nem gondolt arra, hogy kint maradjon?
Nem, mert mi konkrét tervekkel mentünk ki. Három hónapig szellőztetünk, és annyi. Hazajöttem a barátnőm miatt, a zenekar miatt. És folytattuk a pörgést itthon.

Aztán 2002-ben – ahogy elegánsabb újságírók megfogalmazták – az élet benyújtotta a számlát.

Igazság szerint nem is lett volna abból az életformából nagy baj, ha egy kicsit leálltam volna, amikor azt éreztem, hogy lazítani kellene. De nem álltam le, inkább még jobban bedurvultam. És egy hosszú, elhúzódó folyamat után lassan minden összeomlott. Mentálisan, fizikálisan megbetegedtem, és körülöttem minden elromlott. De még mindig nem gondoltam, hogy baj lesz, úgy éreztem, a rengeteg itallal, narkotikummal, kábítószerekkel csak egy kicsit színezem az amúgy sem szürke életemet. Nem úgy gondoltam magamra, mint drogosra vagy alkoholistára, inkább csak az utolsó években tört rám az érzés, hogy nem tudok ezek nélkül élni. Ezt azért szedem, hogy aludni tudjak, ezt azért, hogy felébredjek, ezt azért, hogy legyen egy kis nyugi, ezt meg azért, hogy legyen egy kis pörgés... Harmincévesen aztán lett belőlem egy kiégett, depressziós öregember.

Melyik volt az a pillanat, amikor végleg eldöntötte, hogy ennek véget vet?
Nem volt ilyen pillanat, mert én úgy éreztem, hogy valamit olyan mélységesen elrontottam, hogy ezt már nem lehet megváltoztatni. Tehát nem volt bennem a lelkes „megjavulok én” érzés. Ha nagyon szarul voltam, bevetődtem egy-egy klinikára, esetleg bevitt a mentő, jobb pillanataimban bementem a pszichiátriára egy kicsit pihenni, de olyan is volt, hogy elmenekültem külföldre. Végül egy doki figyelmeztetett, hogy itt a végállomás, nekem ezek már nem segítenek, hosszabb kezelésre lenne szükségem. És akkor jelentkeztem a komlói rehabilitációs központba. Gondoltam, kitöltjük a papírokat, aztán tartok még egy-két búcsúbulit, mielőt végleg Komlóra költözöm. De nem így történt, mert már haza sem engedtek.

Az ott töltött időt egyszer nagyon plasztikusan úgy foglalta össze, hogy egy ilyen helyen a partiállatból háziállat lesz. A rock and roll életből kiszakadva milyen egy nyugodt környezetbe kerülni?
Aki ilyen helyre kerül, az már nem a rock and roll életből szakad ki, éppen ellenkezőleg. Én már egy kórházjárásokkal teli, életunt, depresszív, zömében nihilisztikus, punnyadó, inaktív állapotból kerültem oda. Úgyhogy éppen hogy jót tett, hogy rendszer került az életembe. Végül 2003 tavaszától 2004 nyaráig tizenhárom hónapot töltöttem a komlói rehabilitációs központban. Erről részletesebben egyébként az idei Sziget Fesztiválra megjelent Quimby című könyvben lehet olvasni. Aztán visszatértem, és folytattuk a zenélést.

Sikeres tíz év következett, közben kicsit le is higgadtak. Nem mellesleg családos ember lett.
Miután minden szempontból kiporoltam a porzsákot, eljött ennek is az ideje, és legalább ugyanolyan izgalmasnak találom a családdal, a gyerekkel kapcsolatos teendőket, mint a rock and rollt.

De nemcsak családos ember lett, és a zenekarhoz tért vissza, hanem a festészethez is. Dalokat, dalszövegeket ír, képeket készít, ahogy mondani szokta: töltögeti a légüres teret hangokkal, zajokkal, tárgyakkal.
Számomra mindegy, hogy mit csinálok, az a fontos, hogy elmerülhessek benne, és kreatív energiákat váltson ki belőlem. Festettem ecseten kívül fénnyel, lángszóróval, ragasztóval, és a zenében is nagyon sok extrém eszközt használunk: effekthangokat, furcsa hangszereket, kínai szöveget. De még akkor is az innovatív hozzáállás fontos, amikor az ember a lakását újítja fel. A roncstelepről szereztem két teherautó abroncsot, amit befestettem bronzszínűre, abból lett a konyhaablak, és csinálok lámpákat sajtreszelőből, trombitából.

Olykor meg a ön ötleteihez nyúlnak kreatívan mások. Így történt ez a Most múlik pontosan című dalával. Miért lett abból himnusz?
Volt idő, amikor a sokféle feldolgozás már annyira nyomasztott minket, annyi idegen support volt a fejünkben vele kapcsolatban, hogy nem is tudtuk eljátszani. De, hogy miért lett belőle ilyen népszerű dal, azt nem tudom. Az ember, kezében gitárral ül egy kanapén hajnalban, és rátalál egy érzésre. Néha ilyen egyszerű.

„Azt szeretném, hogy életem végéig festékes legyen a gatyám és gitárhúrtól szakadozott a bőr az ujjamon. Hogy legyen egy kicsi, privát univerzumom az univerzumon belül, amivel csatlakozom más emberekhez, a családomhoz és a barátaimhoz, ahová visszavonulhatok, amibe beletemetkezhetek, és ahonnan bármikor kijöhetek. Látom magam, ahogy festékesen, ősz, kopaszodó fejjel állok egy ilyen műterem közepén, ahol csinálom a dolgaimat, és betöltöm a légüres teret klassz tárgyakkal, hangokkal, zajokkal. Már gyerekkoromban ugyanezt csináltam, és ugyanígy akarok megöregedni. Amíg 117 évesen rám nem talál a halál, szex közben, egy portugál halászfaluban.” (Részlet Miklya Anna és Dömötör Endre: Quimby című könyvéből. Bookline 2013)

QUIMBY: AJJAJJAJ (dalszöveg részlet)
De hallod e te bolond, ahogy az ereinkben lüktet a vér
Rezeg az emberben minden atom
Csak az téved el, aki él
De ha csak dünnyögsz, mardosod magad
És nyaldosod a sebeidet
Ami ma még az ajtón bejött
Holnap a kulcslyukon kimegy