A VASÚT RENESZÁNSZA

Sokáig gondolkoztam, hogy Japánban vagy Svájcban kezdjük el a zakatolást, aztán az ázsiai ország mellett döntöttem. Valamirevaló vonatimádónak és azzal utazónak egyszer kötelező felülnie a szigetország leggyorsabb szuperjárművére, a Sinkazenre.

Ehhez hasonló kevés van a világon. Ha kibírtuk a félórás sorban állást a pénztár előtt, akkor előbb a peronon kezdjük el vizsgálni a demonstrációs táblát, vajon honnan indul a vonat, majd utána a jegyet, hogy az melyik vagonba szól. Ha mindezzel végeztünk, s még nem csattog az agyunk, a földön lévő felfestett csíkokat vizslatva juthatunk el oda, ahol a vonat kocsija ki fog nyílni – nem előrébb, nem hátrább, pontosan ott, ahol a kis vonalat felfestették. A helyiek fegyelmezetten, egymás mögött sorakozva tipródnak a vonalon – ők nem olvasták James Jones remekművét, a Most és mindörökkét, ahol Koca őrmester alaposan fejbe vágta azt, kinek a lába érintette a vonalat a Schofield Barakkban.
A szerelvény betolása után a japán utasok még mindig nem mozdulnak – mi se tegyük ezt. Előbb a takarítók veszik át a főszerepet, akik fényesre sikálják az amúgy sem ragyogó vagonokat. Ha mindezzel megvannak, éles síp harsan, s az addig a vonalon türelmesen várakozó tömeg behatol a kocsikba. Akik helyjeggyel rendelkez-nek, megkeresik széküket, ha ketten egyszerre érnek két székhez, negyedóráig hajlongnak, majd megegyeznek, ki üljön le előbb – addig mögöttük vár a többi türelmes ember. Akik csak sima menetjegyet vásároltak, abban bíznak, hogy le tudnak ülni, ha nem, akkor marad az ácsorgás, az is halálos nyugalomban és fegyelmezettségben, öltönyben és nyakkendőben akár órákon keresztül.

Néhány napos ottlétem után csak olyan apróságok leptek meg, mint a mozdonyvezetők szinte misztikus munkája. Azért, hogy reggelente a híres tokiói Sindzsuku pályaudvaron ne kelljen sokat gyalogolnom, az Odakju-vonalon közlekedő személyvonat első kocsijába huppantam le, így volt alkalmam megfigyelni, mit csinál a masiniszta. Amikor minden utas ki- és belépett a vagonokból, mormogó géphang közölte, hogy az ajtók záródnak. Ezek után a vezér kinézett az ablakon, látta, hogy a lámpa zöldre vált, a sín üres. Ekkor még mindig nem indult el, hanem bal kezével (soha nem a jobbal) belecsapott a levegőbe, majd két ujját pisztolyszerűen előrelendítve konstatálta, hogy valóban szabad a pálya. Ezt ugyan korábban már a zöld fény is jelezte, meg láthatta is, de az itt nem elég, még bele is kell csapni a levegőbe. Mikor e művelet befejeződött, a vonat lassú döccenéssel indult el a következő megálló felé, s ez a ceremónia minden egyes állomáson megismétlődött.
Kicsit más jellege van a síneken száguldásnak Svájcban, amely Európa legszebb vasútvonalait tárja elénk. A St. Moritz és Zermatt között közlekedő Glacier Expressz valóban káprázatos tájakon halad keresztül. Amúgy jót mulattam azon, hogy a hét és fél órás menetidő a világ leglassabb expresszvonatává avatja a 291 hídon és 91 alagúton keresztülhaladó szerelvényt. Ám erre nem is azért száll fel az ember, hogy siessen. A déli végállomás, azaz Zermatt városa két okból is különleges hely. Egyrészt ide nem lehet autóval behajtani, így akinek ezen a településen van dolga, legkésőbb Täsch állomásán kénytelen lesz vonatra szállni. A másik szenzáció egy kis barna vonat, amelyet nevezzünk inkább fogaskerekűnek. A Gornergrat Bahn Zermatt központjából lassan, méltóságteljesen kezdi meg a kapaszkodást felfelé, a cél a 3090 méterrel a tengerszint felett lévő végállomás. Nem mellesleg itt terpeszkedik Európa legmagasabban fekvő hotelja is. E két, valóban szenzációs helyen haladó vasút mellett Svájcban bárhol szálljunk fel egy szerelvényre, két dologban teljesen biztosak lehetünk. Az egyik, hogy az nem késik. A másik, hogy akár jobbra nézünk, akár balra, mesebeli tájakon haladunk keresztül. Az Eiger csúcsa mellé érkező Jungfrau vasút Jungfraujoch nevű állomása a tengerszint felett 3454 méterrel fekszik, s ez a kontinentális Európa legmagasabban fekvő vasúti megállója. Az igazán türelmes vonatos turista képes 16 órát egy vagonban ülni azért, hogy a svéd fővárosból, Stockholmból eljusson az északnorvégiai Narvikba. A vonat délről indulva átszeli Svédországot, majd Kiruna városa után fordul nyugatra, hogy az abiskói hágón áttörve leereszkedjen Narvikba, amely a világ második legészakibb helyén fekvő vasútállomás. Az első az oroszoké, a murmanszki pályaudvar. A világon ténylegesen legészakabbra lévő vasúti megálló a Murmanszktól mintegy száz kilométerre fekvő Pecsenga kisváros állomása, de ott személyforgalom nincsen.
S ha már az oroszoknál tartunk, nem hagyhatom ki a felsorolásból a híres Transzszibériai Expreszszt. A Föld leghosszabb vasútvonala 9288,8 kilométer hosszú. A klasszikus táv a Moszkva-Vlagyivosztok útvonal, de egyre többen utaznak Mongóliába és Kínába is ezzel a vonattal. A Transzszibériai vasút kelet-nyugati irányban nagyjából 7000 kilométeres, míg észak-déli irányba 3500 kilométeres távolságot tesz meg, nyolc időzónát keresztezve. A Moszkvából induló Oroszország expressz menetrend szerint 147 óra 59 perc alatt teszi meg az utat. A visszaút időtartama 148 óra 27 perc.

Pontosan ennél a vasútvonalnál látszik az a fejlődés, amely abba az irányba mutat, hogy egy-egy híres szakaszt hogyan lehet a turizmus szolgálatába állítani. Bár a tapasztalt utazók szerint a Transzszibériai Expresszre az orosz nyelv legalább alapfokú tudása nélkül nem szabad felszállni, magam ismerek olyan embert, aki egy középfokú angol nyelvvizsga tudásmenynyiségével a fejében vágott neki az embertelenül hosszú zötyögésnek, s nem adták el Szibériában. Sőt! Életre szóló élményt jelentett, ahogyan a vonat az isten háta mögötti orosz településeken megállt, s a peron mellett minden egyes városban kinyitott a resti egy egészen speciális változata. A városok-falvak asszonyai a híres expresszvonat beérkezésének idejét a fejükben tartva vonulnak ki a sínek mellé és kezdik el főzni a táj legjellegzetesebb ételeit. A 25-30 perces várakozás alatt az utazó leugrik és a napszaknak megfelelően eszik-iszik. Persze ezt a vonaton is megteheti. A Transzszibériai Expressz ma már nemcsak a hagyományos vasúti kocsikat húzza magával, hanem olyan luxusvagonokat is, ahol például az egész út alatt lehet internetezni – meglehetősen borsos áron.
Összességében elmondható: hiába a szupergyors repülőgépek, hiába a lassan magából kiforduló és felgyorsult világ, vonaton utazni, az ablakon kibámulni, a tájat felfedezni nagyon jó dolog. Sőt, megkockáztatom: az egyik legnagyszerűbb utazási formáról van szó.

AZ INTERRAIL ÉL ÉS VIRUL
Aki vasúton szeretné bejárni Európát, rengeteg pénzt spórolhat azzal, ha Interrail bérletet vásárol. (Magyarországon bármelyik nemzetközi pénztárban megvehető.) A lehetőségek tárháza szinte végtelen. A klasszikus forma a globális bérlet, amelynek segítségével 30 napon át annyit utazhatunk az öreg kontinensen, amennyit csak akarunk.A helyjegyköteles vonatokra persze e bérlet mellé is meg kell vásárolni az ülőhelyet, de még így is rengeteg pénzt takaríthatunk meg. Az más kérdés, hogy a nyári utazási csúcsidőszakban kapunk-e ülést mondjuk a francia TGV egyik szupervonatára, de ha résen vagyunk, minden megoldható. A 30 napos másodosztályú Interrail bérlet ára e cikk megírásának pillanatában 658 euró, azaz 197 ezer forint. Azoknak sem kell elkeseredniük, akik csak egy országot akarnak vonattal bejárni. Az Interrail minden európai államra külön megvehető. A cikkben már említett svájci vasutakra egy 4 napos bérlet ára 155 euró, azaz 46 ezer forint. Vigyázni kell azonban, hogy Svájcban e bérlet a magánkezelésben lévő vonatokon (így például a Gornergratra felkapaszkodó szerelvényen) nem érvényes. Aki Interrail bérletet vásárol, mindenképpen tájékozódjon az indulás előtt. Ezzel elkerüli a meglepetéseket.