ROST ANDREA

GRÓFNŐ EDELÉNYBŐL
Ha valaki nevére a Google-ban rákattintunk, és az majdnem kétszázezer találatot jelez, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az illető vitte valamire. Rost Andrea operaénekesnőről van szó, akiről, ha nem tudná az ember, hogy szerte a világon megbecsült és elismert művész, akkor csak annyit mondana róla: nagyon kedves, igazán megnyerő nő. És még humora is van. És még macskája is van. És még háza is van. És még ideje is van interjút adni.

Jó híresnek lenni?
Olyan világban élünk, ahol már szinte a pólyás koruktól kezdve arra nevelik a gyerekeket, hogy legyenek híresek, kivételesek, a többiek fölé növők. De arról nem nagyon beszélnek nekik, hogy ez mivel jár. Hogy az ismert személyeknek minduntalan belemásznak a magánéletükbe, hogy mindenféle jelentéktelen eseményre igyekeznek elrángatni őket, hogy a legkülönbözőbb színvonaltalan lapocskák, rádiók és televíziók nyaggatják az ilyen embereket. Csakhogy arról a legtöbben elfeledkeznek, mennyi munkával és erőfeszítéssel jár, amíg valaki a maga műfajában az elsők közé tudja verekedni magát. Persze, azért az ezzel járó tisztelet, megbecsülés, „kivételezés” jólesik az embernek.

Egy énekes mindennap „dolgozik”? Akkor is énekel, ha nincs éppen fellépése?
Hát persze. Én naponta legalább fél órát skálázok, hogy a hangszálaimtól az énekesi testtartásomig karban tartsam magam.

Gondolom, ilyenkor egyedül van. Magányos, ha úgy tetszik. De, hogy a közönség előtt is?... Mert egy nyilatkozatában bizony azt mondta: „Az ember időnként szörnyen egyedül érzi magát a színpadon”. Ezt hogy értsem?
Ezzel azt akartam mondani, hogy ott és akkor azért vagyok egyedül, mert függetlenül a rendezőtől, a karmestertől vagy a partneremtől, a szerepformálásomat senki nem csinálja meg helyettem. Nagyon sok töprengés után alakul ki bennem az a karakter, amelyet a színpadra állítok. Végiggondolom, hogyan viselkednék az ő helyzetében. Még akkor is, ha nem vagyok őrült, mint a Lammermoori Lucia főhőse, aki kinyírja a férjét. Én ilyet még nem tettem, bár két férjet elfogyasztottam már. Szóval bele kell élnem magam az ő lelkiállapotába, hogy ott a színpadon tökéletesen azonosulni tudjak vele. Hál’ Isten, ez a legtöbbször sikerül, és ilyenkor szűnik meg körülöttem a világ, tehát egyedül vagyok.

Vajon minden kollégája így érez és gondolkodik?
Nem mondhatnám, hogy minden operaénekes egyformán odafigyel arra, amire én. Tehát arra, hogy a szerepemet tökéletesen alakítsam, hogy zeneileg pontos legyek, és a partneremre is reagáljak. Ha ebből a háromból valamelyik hiányzik, akkor csak egy éneklő gép leszek, aki mást sem tesz, mint befordult szemmel figyeli a hangszalagjait. Ne tartsa szentségtörésnek, amit most mondani fogok, de a világ talán leghíresebb énekese, Pavarotti ilyen volt. Elvarázsolt a hangjával, fantasztikus élmény volt őt hallgatni, ám csak mint egy termetes szobor állt ott a színpadon, és az égvilágon semmit nem csinált. Csak énekelt. Mégpedig csodálatosan. Ezért megbocsátható neki, hogy az általa alakított figura személyisége nem nagyon foglalkoztatta.

Pavarotti csak egy volt, mellette énekelni mindenkinek csodás élmény lehetett. De mi van fordított esetben, amikor a partner gyenge, felkészületlen, egyszerűen csapnivaló? Ebben az esetben nem mondhatja azt,hogy na, ezt nem, inkább veszem a cókmókomat és lelépek. Helyette mit csinál?
Ezek nagyon nehéz és kellemetlen helyzetek. Rémes, amikor a partnerem csupán azzal van elfoglalva, hogy képes legyen elénekelni a kottában szereplő hangokat, ráadásul azokat sem úgy, hogy én elolvadjak tőlük. Sőt, a legszívesebben befognám a fülem. A védekezés tehát az, hogy kizárólag a magam dolgára összpontosítok. Számomra ekkor csak a zene létezik, és mindaz az energia, amit az adott szerepre való készülésben felhalmoztam.

Van más nehézsége is egy olyan operaénekesnek, aki a világ leghíresebb színpadjain rendszeresen megfordul. A szerepeit az adott opera nyelvén kell elénekelnie.
Ez így van. Én olaszul, franciául és németül énekelek. De dalokat adtam már elő csehül, sőt koreaiul is. Lehet, hogy ezzel a koreai szöveggel sokat kínlódott, de egyébként könnyen tanul?
Igen, bár nem is egyszer előfordult, hogy megtapostam a kottát, mert úgy éreztem, hogy ez soha nem fog a fejembe menni, és képtelen leszek úgy előadni, ahogy igazából szeretném.

Ha egy színész elfelejti a szöveget, akkor nagy bajban van, mert a közönség ezt valószínűleg észreveszi. Ez a veszély viszont az operaénekest nem fenyegeti, mert a dallam elfedi a szöveghibát. Jól okoskodom?
Ezekre a néha előforduló rémes pillanatokra Simándy Józsefnek, az egyik legnagyszerűbb tenorunknak volt egy szellemes mondása: „Amíg lala van, addig nincs szövegtévesztés”. A baj csak az, hogy előbb-utóbb vissza kell találni az eredeti szövegre, mert perceken át nem lehet lalázni. Az már mégis csak feltűnne.

Minek kell történnie ahhoz, hogy lemondjon egy előadást?
A magas láz áll az első helyen, mert ilyen állapotban nem lehet fizikailag bírni egy három felvonáson át tartó megterhelést. Aztán nagyon nagy kockázatot vállalna az ember, ha valami komolyabb gyomorfertőzéssel merne kiállni a színpadra. A lehetséges kínos helyzeteket most nem részletezném. Előfordul az is, hogy egyszerűen nem működnek a hangszalagok, nem zárnak rendesen. Ennek bizony lehetnek lelki okai is. Egy biztos: lehet bármi is a baj, előadást lemondani nyomasztó teendő.

Az évek múlásával megváltozik, megváltozhat egy operaénekes hangja, a hangszíne?
Én erre csak a magam tapasztalatai alapján tudok válaszolni, amelyek szerencsére nagyon jók. Vagyis sokan – barátok és kollégák, itthon és külföldön – mondják: milyen fantasztikus, hogy éppen úgy szól a hangod, mint húsz évvel ezelőtt. Ennek két magyarázata is lehetséges. Az egyik az, hogy mindig is sokat dolgoztam a hangommal, a másik pedig, hogy soha nem kockáztattam, olyan egészségügyi problémák miatt is lemondtam egy előadást, amelyekkel más még nyugodtan a színpadra lépett. Az egész világon sokat foglalkoznak a nők helyzetével, kezdve a szexuális kiszolgáltatottságtól, az ugyanazért a munkáért kapott alacsonyabb béren át a családban betöltött helyükig. Ebből a szempontból önnek szerencsés hivatása van, mert egy operaénekesnőt éppen úgy megbecsülnek, anyagilag is hasonló módon díjaznak, mint a férfitársait.

Nem tévedek, ugye?
Csak egy picit. Mert van ugye a tenor, ami egy másik kaszt, meg a jó bariton, ami szintén egy másik kaszt. Mind a kettő nagyon különleges és nagyon ritka, ezért ezek az énekesek sok szempontból kivételezettek. Anyagilag is. De egy nőnek a magánéletéből is sokkal többet kell beáldoznia, mint a férfiaknak. Nagyon sokszor veszem észre a kolléganőimen, hogy magányosak, mert nem tudnak eleget tenni annak a régi, begyepesedett szokásnak, hogy a feleség kiszolgálja a férjet, ami fordítva nem jellemző. És amikor egy tehetséges, kiváló adottságokkal rendelkező művésznő társat keres, nehéz helyzetben van, mert nem könnyen talál magának olyan partnert, aki megemészti, hogy nem ő a főszereplő, hanem egy adott helyzetben neki kell a párja után húzni a csomagjait és távol tartani tőle a tolakodókat.

Vagyis egy valamennyire is elismert operaénekesnőnek nehéz olyan férfit találnia, akinek nincs mellette kisebbségi érzése.
Igen, erről van szó.

Lehet, hogy ön is hasonló okok miatt él most egyedül?
Nem szeretném a magánéletemmel untatni, annyit azért elárulhatok, hogy most, a második válásom után, nem könnyű megszokni az egyedüllétet. Annak ellenére sem, hogy meglehetősen önálló vagyok, minden ügyemet mindig egyedül intéztem, nem nagyon engedtem mást beleszólni a dolgaimba. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok könnyű eset, ugyanis mindent és mindenkit a művészi hivatásom mögé sorolok.


Tehát ha a férje lennék, én lennék az alsó polcon?
Legalábbis a másodikon, illetve... Mivel van két gyerekem, inkább a harmadikon.

Szerencsére most egyenlők vagyunk, mert mindketten hasonló fotelban ülünk. És ha már kiejtettem ezt a szót... Az ön számára egyenlők a világ operaszínpadai, vagy vannak kedvencek, ahol igazán otthon érzi magát?
Én ott érzem magam igazán jól, ahol szinte kézzel foghatóan érzékelem, hogy megbecsülnek, hogy fontos vagyok nekik, hogy szeretnek, amit azzal bizonyítanak, hogy gyakran visszahívnak, ráadásul általam is kedvelt szerepekre kérnek föl. Mégis négy, számomra meghatározó dalszínházat emelnék ki a sok közül. A kedvenc bécsi Staatsoper, a nagyszerű londoni Royal Opera House, a csúcsok csúcsa, a milánói Scala és New Yorkban a híres Metropolitan Opera. Ezek a meghatározó helyek, de ezeken kívül nagy élményt jelentett, hogy énekelhettem Nápolyban, Párizsban, Madridban, Palermóban, Münchenben, és még hosszan sorolhatnám a külföldi fellépéseim színhelyeit. De Japánt külön kell említenem, mert – számomra kissé érthetetlenül – ott van a legnagyobb külföldi rajongói klubom.

Csak olyan szerepeket vállal el, amit tud is, vagy hajlandó egy felkérés kedvéért megtanulni egy, az ön számára teljesen újat?
Előfordult már ilyesmi, például akkor, ha egy premierről volt szó. Ha nem ismerem a szerepet, azonnal megveszem a kottát, nekiesem és megnézem, hogy tetszik-e, hogy ízlik-e, hogy jólesik-e a torkomnak, egyáltalán, érdekel-e a szerep. A pályám elején néhányszor olyat is elvállaltam, amit nem kellett volna, de fiatalon hajlamos az ember minden kínálkozó lehetőséget ész nélkül megragadni.

Hány szerepet tud?
Nem olyan sokat, mint gondolná. Talán tízet, de legalább harmincat énekeltem már.

Elég hosszan ringatóztunk az opera vizein, evezzünk most másfelé, mondjuk a személyesebb témák irányába. Érdekelne, hogy milyen embernek kell lennie annak, akit szívesen elfogad barátnak, jó ismerősnek, akivel örömmel van együtt egy társaságban?
Szeretem az intelligens embereket, akik képesek kellemesen viselkedni, akikből árad egy nehezen megmagyarázható kisugárzás, valamiféle érdeklődéssel vegyes megértés a másik iránt. Csakhogy ezen tulajdonságok észleléséhez némi idő kell. Ami számomra az első látásra fontos, hogy milyen az illető keze és a cipője.



Mindkettő legyen tiszta?
Nem, nem erről van szó. Nehezen tudom megmagyarázni, de a kéz formája az, ami számomra vonzó, közömbös vagy taszító lehet egy ember első „felmérésénél”. A cipőről pedig, bár ebben sem vagyok biztos, az illető ízléséről, stílusáról vonok le következtetéseket.

Mit mondjak, érdekes szempontok alapján ítél meg valakit.
És akkor még nem mondtam, hogy az is bejön nálam, ha az illető szeret enni és főzni, de azért nincs hagymaszaga. Viszont ki nem állhatom, ha valaki teszi-veszi magát, kedveskedni próbál, hízeleg, ám mindez nem az én személyemnek szól, hanem annak a Rost Andreának, aki egy ismert és elismert művésznő.

Mivel lehet könnyen megbántani?
Ha hülyének néznek. Meg azzal, ha valakiben nagyon megbízom, ha érzelmileg sokat nyújtok neki, de amikor nekem lenne szükségem rá, nem siet a segítségemre. Ez mindig kiborít. Ilyenkor szoktam befejezni barátságokat.

Társaságban, családi körben vagy egyedül érzi jobban magát?
Én jól tűröm az egyedüllétet, de fontos, hogy sokszor szólaljon meg a telefon, hogy a barátaim, kedvelt ismerőseim jelentkezzenek, érdeklődjenek hogylétem felől, beszámoljanak erről-arról, megkérdezzék, hogy mikor találkozhatunk. Ezeknek a diskurálásoknak sokszor az a vége, hogy elmegyünk valahova, esetleg megbeszélünk egy baráti összejövetelt nálam. És az ilyen eseményekre nagyon készülök. Nemcsak azzal, hogy főzök és szépen megterítek, hanem – hogy is mondjam? – magamat is „feldíszítem” várakozással, izgalommal, jókedvvel.

Arra viszont nem lehet felkészülni, hogy valamiért könnyes lesz a szemünk. Az öné milyen esetben lesz az? Egyáltalán: könnyen elsírja magát?
Egy asztrológus azt mondta nekem, hogy bennem sok a víz. Nem értettem, ez mit jelent. Megmagyarázta. A víz ugyebár áradni szokott, hát ami bennem árad, néha a gátakon is átcsapva, azok az érzelmeim. Emiatt aztán könnyen elsírom magam, néha a magam számára is váratlanul. Egyik ilyen emlékezetes esetem, amikor annak idején a Bánk bán című opera Melinda szerepét tanultam, és elérkeztem ahhoz a részhez, amikor azt kellett énekelnem, hogy „Ölj meg engem, Bánk”, nem tudtam folytatni, mert zokogni kezdtem. És ez nem egyszer fordult elő. Ebben a történetben nem kételkedhetem, mert most, hogy csak felidézte ezt a régi emlékét, már könnyes is lett a szeme. Talán azért, mert semmit nem teszek ellene. Régebben zavart, ha valami jelét adtam a túláradó érzelmeimnek, de ez ma már nincs így, sőt... Örülök, ha például a közönségnek képes vagyok gátlás nélkül átadni ezeket az érzéseket.

És hogyan bánik a testi fájdalmaival? Könnyen elviseli az ilyesmit?
Nem, sajnos nem. A szülést is nagyon megszenvedtem, bár mindent elkövettek, hogy csökkentsék a fájdalmaimat. Az orrsövényoperációm közben háromszor elájultam, annak ellenére, hogy agyoninjekcióztak. Úgy látszik, én az idegeimet kívül hordom. De volt olyan esetem is, amikor mindenféle orvosi beavatkozás nélkül meg tudtam gyógyítani magam. Gyakran szédültem, és úgy jöttem rendbe, hogy valaki tanácsára elkezdtem meditációkra járni. Ott találkoztam egy tanítóval, és rajta keresztül a buddhizmussal. Ennek már több mint négy éve, és most végre, a nyáron egy barátnőmmel elmegyek Nepálba egy kolostorba, ahol tíz napra elvonulunk egy másik világba. Nagyon óvatosan merem csak feltenni a kérdést, hisz ön remek formában van, változatlanul szerepekkel kínálják az operaszínpadokon, de némileg túl van már a kamaszkoron.

Tavaly múlt ötvenéves. Szokott a jövőjén gondolkodni, hogy mit csinál majd, ha az idő valami ok miatt leparancsolja színpadról?
Ne aggódjon, a kérdése egyáltalán nem bántó, mert természetesen egyre többet foglalkoztat a jövőm, de nemcsak fantáziálok róla, hanem tenni is akarok azért, hogy továbbra is eredményeket felmutatni képes, hasznos ember maradhassak. Elhatároztam, hogy tíz év múlva valahol (és ez a valahol már megvan, mégpedig Edelényben, az ottani csodálatos, nemrég felújított barokk L’Huillier–Coburg kastélyban) olyan státuszban leszek, ami nekem örömet fog okozni, másoknak pedig élvezetet, mert fiatal zenészeknek, növendékeknek fogunk kurzusokat tartani, vasárnapi matinékoncerteket rendezünk, kortárs művészeti napokat szervezünk, ahol mai operákat szeretnénk bemutatni, és még hosszan sorolhatnám a terveimet. Ezzel kapcsolatban roppant sok munka vár még rám, de már semmi nincs, ami eltántoríthatna a Rost Andrea Művészeti Egylet létrehozásától. Ha tehát néhány év múlva ismét interjút szeretne készíteni velem, csak keresse Edelényben a grófnőt.

A cikk a Gentleman magazin 2013. SPRING számában jelent meg.
A keresett szó nem lehet rövidebb 3 betűsnél!
Bezárás
Ferrari! Te hibrid vagy?
2009 végén Luca di Montezemolo megfenyegette az autós közvéleményt a Ferrari „környezetbárátosításával”.
Ázsia forgatókorongja
1997. A tehetősebb hongkongiak összecsomagoltak, ültek a bőröndjeiken. Bekövetkezett, amitől jó ideje tartottak: Kína visszavette Hongkongot Nagy-Britanniától. Az aktusra volt idejük felkészülni,...
LÉGIES LUXUS
Van-e fokozhatóbb kulináris élvezet egy Michelin-csillagos étteremben elköltött ínyenc vacsoránál? Van. Például egy repülés közben, ég és föld között lebegve, lassan, élvezettel elfogyasztott...
Fal - A történet
Meglehetősen sokan ismerik Roger Waters legendás művét, a Falat, azonban keletkezésének történetét már bizonyára kevesebben...
A szerencselovag
Médiapunk, szalonpunk – nevezték már sok mindennek a novemberben negyvenéves Árpa Attilát, aki persze mindent meg is tett azért, hogy foglalkozzanak vele. A Rejtő Jenő-i kalandor, szerencselovag...
RAJZOLNI, RAJZOLNI, RAJZOLNI!
Sikeres emberek történetét olvasni jó! Ha hosszasan űzzük ezt a sportot, akkor egyszer csak kirajzolódik a valóság: legtöbbjük rengeteget dolgozik a sikerért. Ennek adta szép lenyomatát Michelangelo fél...
Örök agglegény
Mégis milyen karrierre számíthat az a színész, aki rögtön első filmszerep előtt már Tony-díjat kap? Körülbelül olyanra, amilyen Al Pacinónak...
Világsikerek útján!
Hat premier és 21 sikerelőadás várja nézőiket a 2013/2014-es évadban, mely a Világsikerek útján szlogent kapta. Hagyományosan a bérletezéssel vezeti fel a Budapesti Operettszínház a következő szezont...
Teljesség igényével
A bölcsek szerint a tökéletesség nem létezik, mégis törekedni kell rá. Ezzel nagyjából le is írtuk a svájci Breitling óragyár filozófiáját. Technológiai forradalmárként kezdték, mára pedig a név, a...