SÁNDOR GYÖRGY

Felpattan. Telefonál. „Jánoskám, bent vagy? Fene a jó dolgodat. Inkább öltözz fel, és úgy gyere. Egy riport készülne itt. Nem tudsz egy helyet? Mert itt a saját hangunkat sem halljuk.” Kiderül, Jánoskám a szomszédos élelmiszerüzlet vezetője. Megérkezik (ruhában), az irodájába kísér. Egy a bökkenő: keresztül kell menni a bolton. És Sándor György nem hagyja ki a ziccereket. Pénztáros igyekszik a kasszához. „Végre megadja a tartozását, csókolom a kezét!” Megpakolt kocsit tol szembe az árufeltöltő. „Mennyi a tarifa? Elvinne? Épp arra megyek; beszállhatok? Inkább majd ha visszafelé jön.” Szalámit szeletel a húspultos. „Csak óvatosan, a múltkor is tudja, hogy járt...” Vevő álldogál a kenyérállvány előtt. „Azt nem javaslom. Azt nagyon nem javaslom.” Mire meghökkenne, Sándor György mint egy jelenés, már eltűnik az iroda ajtajában. Én még látom, ahogy a hölgy tanácstalan tekintete felderül. A felismerés megtörtént. Az irodában egy munkatárs pakol éppen. Sándor György nem pihen: „Most mondja meg, hogy lehet egy ilyen főnököt szeretni?” – mutat Jánosra, a főnökre. – „Nyugodtan elmondhatja, nem adom tovább!”

Nekem játszott, vagy mindig ezt csinálja?
Nehogy a Gentleman olvasói muníció nélkül maradjanak.

Április 4-ről szóljon az ének?
Egyszer a Márton Áron Társaságnál tartottam előadást. Átlagéletkor nyolcvan és kilencven között. Nem..., volt egy-két fiatal, olyan hetvenkilenc éves is. Előttem egy katolikus pap a Gulágról beszélt. Félelmetes volt. Utána jöttem én: Hölgyeim és uraim – többségükben börtönt járt, Recsket átélt, megkínzott, megalázott, ellehetetlenített, „klerikális reakciósok”, satöbbi voltak –, lehet, hogy ez itt nagyon rosszul hangzik, de nekem április negyedike a múltban is, most is, és a jövőben is ünnep lesz! Látta volna az arcukat... Folytattam: mert akkor születtem...

Először akkor találkoztunk, amikor gimnazista voltam, és eljött előadást tartani.
Nem is emlékszem...

Jobban esett volna, ha azt mondja, most is maga előtt látja azt az értelemtől csillogó szempárt.
Hadd nézzem csak. Tényleg! Szempár. Nahát. Igen.

Egy órán keresztül ígérte, hogy a végén majd hátraesik a székkel. Voltak, akiknek az előadás vége előtt el kellett menniük, és az ő kedvükért korábban, a dramaturgiát sutba vágva hátraesett: ne mondhassák, hogy csak ígérget.
Azóta nem merek hátraesni, hogy volt két szemműtétem. Lehet, hogy Ön volt az utolsó „szemtanú”?

Hány éves összesen?
Ha mindent hozzáadok, harminchat.

Érdekes, olyan fiatalosan néz ki.
Tudna-e még színpadi bútort csinálni?

Maga készült...
...lebuktam...

...de nem eléggé. Sosem csináltam bútort.
Csak cipeltem. Miután kirúgtak a Színművészetiről, Ádám Ottó nagylelkűen felajánlott egy budapesti segédszínészi állást. Én viszont az alapoktól akartam kezdeni a pályát: Egerbe mentem színpadi bútorosnak.

Tologatott ki-be, emelgetett föl-le?
Volt egy nagy kanapé. Azt csak belső elszánással lehetett felemelni; egy lendülettel térdet alá, fel a hátra, fejet behúz, nyakban présel. Ezek a tapasztalatok később, költözéskor segítettek?
Olyan sokat azért nem költözködtem. Utoljára a Zólyomi útra, de nem mondom meg, pontosan hová, mert akkor autogramot követelnének a rajongók és a Gentleman olvasói; áttörnék a rendőrkordont, és a lovas rendőröknek kardlappal meg vízágyúval kellene rendet tenniük. Mondjuk, a vízágyú nem jönne rosszul, mert van egy kis közös kertünk is.

Nem lenne egyszerűbb autogramot adni?
Vagy egy gramm autót. De nem tudok írni, mert...

... én 1 an(alfa) β vagyok.
Ezt is tudja... ez volt az első estem címe. Maga hanyas?

Hetvenhatos.
Akkor én a Lyukasóra című estemet csináltam.

Aztán volt egy időszak, amikor nem csinált estet. A rendszerváltozás után. Ön mellőzte, vagy önt mellőzték?
Mire föl a múlt idő?

Nincs vége ennek az időszaknak?
A rendszerváltozásnak? Annak még nincs. De el kéne kezdeni lassan. Egyébként megdicsértek, hogy tíz-tizenöt-húsz év után úgy jöttem vissza, mintha el sem mentem volna. Nem az én erényem, de a szégyenem se, hogy mindaz, amit akár négy-öt évtizeddel ezelőtt írtam, a mai napig aktuális. Sőt: egyre aktuálisabb.

Van-e különbség játék és őszinteség között?
Ez az első jó kérdés.

Ünnep a hosszú böjt után.
Többen leírták rólam, hogy én az életben is játszom, és a színpadon is természetes vagyok. Őszintén mondom: a mai napig nem tudom, hogy énnekem ezt kellene-e csinálnom. Egyre jobban zavar, hogy ilyen nagydumás, társasági középpont vagyok, mert halálra elfáradva, önmagamtól kifosztva megyek haza. Amit elmondok, az számomra nem újdonság, tehát nem töltődöm föl. Bezzeg Mándy Iván: ő csendben volt, hallgatott. Figyelt a többiekre, és aztán azt mind meg tudta írni otthon.

Nem vagyunk egyformák.
Ismeri a négy alapvető személyiségtípust? Szangvinikus, kolerikus, flegmatikus és melankolikus. Én a szangvinikusban ismertem magamra. Mindegyiknek van jó és rossz oldala, de a szangvinikusnak rengeteg rossz oldala van. Például az, hogy nem a pillanatnak él – az még rosszabb volna –, hanem a pillanatban él. És már el is felejti az elmúlt pillanatot. Egyébként a legjobb dolgok nekem reggel jutnak eszembe. Csak az a baj, hogy a fellépéseim meg este vannak... De helyesbítek: a legjobb dolgok álmomban jutnak eszembe. Mire felébredek, már csak a felére emlékszem, mire leírom, megint csak a felére. És mi minden történik még estig... Mondom a kihagyásos meséimet, és mindig azt kérem: ki-ki egészítse ki olyanra, amilyenre még álmomban sem
gondoltam volna.

Megint játékban vagyunk, de engem az őszinteség érdekel.
Szeretem Pilinszky kifejezését: „mezítelenségi fok”. Nem erényem, de talán nem is hátrányom, hogy nagyon könnyen hajlandó vagyok vezekelni, belátni, bocsánatot kérni, megbocsátani, és nem vagyok bosszúálló. Annak idején fejeltem. Egészen jó voltam benne. Volt, amikor egy hatos meccsen öt-négyre vezettem, de engedtem, hogy a másik győzzön hat-ötre, mert erősebbnek éreztem magam a vereséghez.

Ezt a történetet sokszor olvastam, de mindig lenyűgöz. Mégis – már-már makacsul – visszakanyarodnék...
Igen, őszinteség. Vajon megjátszom-e azt, hogy őszinte vagyok, meg tudom-e játszani, illetve tudom-e egyáltalán, mi az őszinteség? Bödőcs Tibor jóvoltából időnként fel szoktam lépni. Olykor egész jó vagyok. De legutóbb... na, ez őszinte dolog lesz, bánni fogom, hogy elmondtam, úgyhogy mindenképpen hagyja benne. Szóval, Debrecenben volt hét-nyolcszáz ember, és nem voltam jó.

Miért nem?
Azért, mert tőlem is azt várja a közönség, amit Bödőcstől. De nem azt kapja. És ilyen gyorsan nem tudnak váltani. Volt egy nevetős, oldott blokkom, azt még egészen jól vették; utána jött Tibi, akinek elementáris sikere volt. Én meg hallgattam, és azt mondtam magamban, hogy jó-jó, de nekem ebből a műsorból még valami hiányzik, amit talán én tudnék hozzáadni. Valami, ami a puszta nevetésen túl van. A második blokkomban ezért nem is próbáltam nevettetni, hanem szívhez szóló, komoly dolgokat mondtam.

A stand up-ban ez tényleg szokatlan.
Fábry Sanyi egyszer azt mesélte, volt három összefüggő szabadnapja, és újraolvasta Szolzsenyicinnek A GULAG-szigetcsoport című könyvét. Olyat vett észre, amit elsőre nem: a raboknak még azt is megtiltották, hogy felnézzenek az égre. Megfosztották őket az egüktől. Mondtam neki: Sanyi, ez gyönyörű! Ebben a felismerésben benne van a te érzékenységed és intellektusod. Egy tragédia van: hogy te a közönségednek ezt már nemigen mondod el. Bödőcs szintén egy csodálatos mondatot küldött SMS-ben, egy Pilinszkyt: „az ember nem a bőrénél végződik, hanem ahol az univerzum”. Bár színpadról is visszahallanám tőle még életemben!

Szóval jobb egyedül.
Akkor a saját törvényeimen belül mozgok, én teremtek atmoszférát, az én ritmusomat veszi át a közönség. Azt tapasztalom, hogy ha közreműködő vagyok, akkor nem én vagyok. Ha szólózom, akkor vagyok én. Ez megint őszinte volt.

Miben a legjobb?
Szemtelenkedem az emberekkel. És nem értem: van, aki nálam sokkal kevésbé pimasz, de megbántódnak rajta, tőlem meg elfogadják. Talán érezhető belőlem valami szeretet is.

Az évek során változtak a reakciók?
Nyolcvannyolcban, amikor ötvenéves voltam, kaptam egy televíziós lehetőséget: El vagyok tévedve címen ment a műsor. Ebben volt a Váci utcai zsebtolvaj jelenete is. Szándékosan zizergetve, otrombán, feltűnően belenyúltam emberek reklámszatyraiba. Amikor visszafordultak, azt mondtam: óvakodjunk a zsebtolvajoktól, mert a Váci utca tele van velük. Volt ott kétméteres, kigyúrt fickó is. Azt hiszem, ma nem élnék túl egy ilyen akciót. Vagy a kórházból telefonálnék, hogy oda jöjjön beszélgetni. Lábatlanban vagyok...

Még mindig őszinteség: otthon hogyan viselkedik?
Negyvenegy évet éltem a feleségemmel, Ilikével. Lassan hat éve, hogy Alzheimer-kórban meghalt. Nagy szüksége volt a jelenlétemre. Ha például későn értem haza, amikor ő már lefeküdt, jólesett neki, ha a vacsorámmal odaültem az ágya szélére. Nagyon igényelte, hogy szeressem. Volt ebben valami birtoklás is, de megható volt az erős ragaszkodása hozzám. Ennek hat éve. Nemrég viszont összeköltöztünk Judittal. Rajta azt látom, hogy – miközben nagyon-nagyon szeretjük egymást – a napi munka után kifejezetten jól érzi magát egyedül. Nagy szüksége van arra, hogy a millió inger után egy kicsit önmaga legyen. Amióta odaköltözött hozzám, úgy érzem, én is még jobban önmagam lehetek. Otthon aránylag csendben vagyok. Érdekes, ez a gyerekkoromat hozza vissza. Édesapámat munkaszolgálatra vitték, négyéves koromban láttam utoljára. Édesanyám egyedül nevelt fel. Volt egy kis szobám, ott méláztam. A mai csendemben mintha visszajönne annak a gyerekszobának
a csendje.

Elég nagy kontraszt van a falakon belüli és a falakon túli világ között.
Miközben általában a társaság középpontja vagyok, és túl sokat dumálok, a lelkem mélyén egy belső hang azt mondja: Gyurikám, ez nem teljesen te vagy. Szeretnék egy kicsit a csendemhez visszatérni. W. H. Auden azt írja: „a néma Gonosz kölcsönkérte a Jóság nyelvét, s lármává degradálta”. Nagyon pontos

Elégedetlen?
Boldog, kiegyensúlyozott, örömteli ember vagyok, mégpedig azért, mert azt tapasztalom, hogy naponta két-három-négy-öt-nyolc gyönyörű ajándékot kapok a Jóistentől. Amikor Szókratész a börtönben várakozott a kivégzésére, meghallotta, hogy az egyik rabtársa Szteszikhórosz egy nehéz versét szavalja. Szókratész könyörgött, hogy tanítsa meg neki a verset. – Ugyan minek? – Hogy úgy halhassak meg, hogy egy dologgal többet tudok. – Mi értelme van megtanulni valami újat egy héttel a halál előtt? – Pontosan annyi, amennyi értelme van valami újat ötven évvel halálunk előtt megtanulni.

Szeret emberekkel találkozni, vagy ez a játék része?
Zseniális a kérdés.

Megyünk fölfelé.
Szeretek találkozni, és nagyon elfáradok utána. Otthagynám a színpadot, ha lenne egy sétálóutcám, ahol cipőt pucolnék: ez majdnem krisztusi lábmosás. Gyökössy Endre lelkészpszichológus beszél egy helyen a szóböjtről. Hogy ő már kibírja, hogy háromnegyed óráig csendben van. Én is szívesen összegyűjteném a csendjeimet.

Mint Heinrich Böll Doktor Murke hallgatásait... De az emberszeretettől indultunk, illetve hogy fárasztják a találkozások.
Elfárasztanak, de hogy mondjam... Naponta tíz-tizenöt ember szólít meg autóbuszon, metrón, mindenfelé. És én meg akarom hálálni a szeretetüket: őszintén érdeklődöm irántuk, valamit adok nekik. Lehet, hogy ebben hatásvadászat is van, de mindig valamit észreveszek, és mindig valamit szóvá teszek. Ha, teszem azt, egy felszolgáló hölgy erősen buggyanó dekoltázzsal lep meg, akkor én azt szándékosan és feltűnően megtekintem. Ha erre ő vérig sértődik, akkor visszakérdezek: – Miért van úgy oda, amikor szemmel láthatóan mindent elkövet azért, hogy mindenki észrevegye, mije
van? Csak azt tettem, amire szavak nélkül is felszólított. És talán egy kicsit „megneveltem”.

Ez is a csendről jutott eszébe.
Volt egy kilenc és fél perces tv-játékom; már szürkült, esett az eső, ott ültem a Déli pályaudvaron, jött egy bácsi, és kilenc és fél percig mondta a magáét. Én meg sem szólaltam. Utána így búcsúzott: – Köszönöm, olyan jól elbeszélgettünk. Na, ezek után Vitray azt mondta, ilyen száz évben egyszer van egy riportban, és kérdezte, mikor döntöttem el, hogy végig nem fogok megszólalni.

Láttam ezt a felvételt, mint ahogy Magyarországon mindenki látta. De csak részben igaz, hogy meg sem szólalt. Szavakkal valóban nem. Viszont mindvégig az odaadó, értő figyelem állapotában volt. Ez nagyon nagy különbség.
Köszönöm.

Nagy levegőt vettem, de csak megkérdezem: hogyan lehet túlélni a feleség halálát?
Emlékszem, egy mise után bementem a sekrestyébe, akkor volt nálunk új Mékli Attila atya, és egy félelmetes, frenetikus „stand up” műsort nyomtam le neki. És utána könnyek között azt mondtam, hogy meghalt az Ilike, elvesztettem a feleségemet. De egy pici bűntudatom van – ez is az őszinteség része. Ugyanis a gyász és a szerelem együtt jött az életembe. Mert én már Ilike életében megismerkedtem Judittal, a párommal. Milyen jó lett volna, ha egy vagy két évvel a halála után ismerkedünk meg, de nem volt erőm elengedni. És lehet, hogy ezt életem végéig cipelem, de a gyász és a szerelem ma is párhuzamosan, egyszerre van jelen az életemben. Ezt az én drága Juditom is megértően elfogadja, a legtermészetesebbnek veszi. Ilike fényképe azóta is kint van a lakásban. Végül is nem tudom, valójában el tudtam-e engedni teljesen vagy sem.

Hetvenöt százaléknál jár, hová tart?
Én még nagyon aktív vagyok. Ha kell, minden nap kimegyek a színpadra, akár két-három órás műsorokat is adok. Még sokáig szeretném csinálni. Bár most épp nincs állandó játszóhelyem, mert a színházamat, a Budapesti Kamaraszínházat bezárták.

Nekem az előbb, a boltban úgy tűnt, megy ez színház nélkül is.
Nem feltétlenül dobogón és pódiumon kell előadni. A folyamatba, a folytonosságba kell beleilleszkednünk. Ahogy Jelenits István piarista szerzetes-pap mondja: a sebbe be kell állni. Azt hiszem, ma sem váltottuk meg a világot. De nagyon remélem, hogy legalább a korábbira emlékeztettünk.

„Szeretni az embert még bűnösségében is, az Isteni Szeretethez hasonlóan, amely a legmagasabb rendű szeretet a földön. Szeretni Isten összes teremtményét, homokjának legkisebb szemcséjét is. Szeretni minden egyes levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeretni az állatokat, a növényeket, szeretni mindent. Ha mindent szeretünk, akkor felfogjuk a dolgok isteni lényegét. És ha felfogtuk, akkor napról napra jobban fogjuk érteni. És végül eljutunk az egész világ szeretetéhez, és mindenestül magunkhoz tudjuk ölelni.” (Részlet Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényéből)

„Még a gázkamra árnyékában sem adtam fel azt a meggyőződésemet, hogy az életnek minden körülmények és feltételek között van értelme. Mert vagy van értelme – akkor ezt hordoznunk kell, ha még olyan rövid ideig tart is; vagy nincs értelme – és ebben az esetben akkor sem lenne értelme, ha még oly sokáig is tartana. Még azt az életet is, amelyet látszólag elrontottunk, visszamenőleg értelemmel tölthetjük meg, ha éppen a felismerés által meghaladjuk önmagunkat.” (Az Auschwitzot is megjárt pszichológus, Viktor E. Frankl)