KAMUTI JENŐ

Fáradt vagy szomorú?
Tegnap jöttem haza Pozsonyból, az U-23-as Európa-bajnokságról.

Mi dolga volt Pozsonyban?
Orvos és doppingellenőr voltam az európai szövetség felkérésére.

Talált valamit?
Nem, nem. Viszont ilyenkor azt is ellenőrzöm, hogy valaki indokoltan kér-e szünetet; csakugyan megsérült vagy csak elfáradt, mert nem készült fel rendesen. Tehát megállapítom, hogy valaki szimulál-e, a lábában a görcs taktikai görcs-e, mert akkor szólni kell. Én például azt szoktam javasolni a mieinknek, hogy ne tettessenek, hanem kössék ki a cipőfűzőjüket, és inkább azzal kérjenek időt, hogy befűzhessék.

Sokszor van ilyen taktikai görcs? Többször,mint régebben?
Igen, mert dinamikusabb a vívás. A sport atletikusabb lett, nagyobb fizikai felkészültséget igényel, és a fegyelem sem a régi. Az edzők bekiabálnak a pástra, pedig ez hülyeség, hiszen a páston az ember egyedül van, ott már senki sem tud segíteni. Hiába a jó tanács, nem jut el az ember agyáig.

Volt már olyan esete orvosként, hogy doppingon kapott valakit?
Volt. De nem magyar vívót.

Ilyenkor szomorú vagy inkább dühös?
Szomorúságot érzek. Etikátlan, hiszen a másik nem használja ezt a fegyvert, mert tisztességes akar lenni, viszont őt becsapják. Engem megáldott vagy megvert a sors azzal, hogy mindig gondolok a másikra. Ha nem tudjuk teljesen kizárni a dopping lehetőségét, akkor a fiatalok élni fognak vele, mert huszonévesen még felfoghatatlan, hogy ettől aztán hamarabb fognak meghalni. Az aranyérem ezzel szemben kézzelfogható.

Maga még csak el sem gondolkodott ezen?
Nem. Fizikálisan mindig felkészültem. Túl sokat is edzettem, mert önbizalomhiányban szenvedtem. Máig egyébként. A bizonyítási vágy bennem volt és van. Ezért nem tudom tudomásul venni a koromat sem, mert túl sok a tervem.

Például?
Szeretném a magyar vívást teljesen más alapokra helyezni. A vívás a szerelmem,aminek rengeteget köszönhetek. A konokságot, a munka szeretetét, a koncentrálás képességét, a fel nem adást, és annak az elfogadását, hogy az ember nem mindig első. Én örök második voltam, de ezért soha nem hibáztattam senkit, sőt, meg voltam elégedve, ha a dobogóra állhattam. Ez máig így van. Ebből a sok mindenből szeretnék visszaadni a sportnak. Most nagyon nagy a baj, mert nincs utánpótlás.

Hogy eshet ki egy generáció egy olyan sportágból, amelyben mindig jól szerepeltek a magyarok?
Úgy, hogy elfogynak a vívók. Korábban az állam mindent adott, például vívófelszerelést, ma már nincs így. A sport drága. Havonta tízezer forint a tagdíj, a ruha százezer, és a versenyekre is hordani kell a gyereket, mert a válogatottság előtt nincs támogatás. Ráadásul a sport nem mutat pályaívet, nem ad választ arra a kérdésre, hogy egy jó vívó miből fog megélni később. Pedig a sport felér egy edukációs programmal is. Nem véletlen, hogy a jó vívók elismert orvosok, jogászok lettek. A vívás megtanít arra, hogy az ellenfelet tisztelni kell, és tiszta küzdelemben kell legyőzni.

Egyre aktuálisabbak ezek a gondolatok, de árulja már el, hogy Ön egyébként miért és mikor ment először a vívóterembe? Nyilván akkor még nem a nemes eszmék hajtották.
Édesanyám, aki sosem sportolt, Debrecenben, ahol akkor éltünk, elhatározta, hogy vívót nevel belőlem. Ő szólt az atléta bátyjának, hogy vigyen le vívni.

Miért nem futballozni?
Amikor terhes lett velem, elhatározta, hogy vívni fogok.

Elég határozott volt a mamája.
Nagyon is. Pici kis nő volt, 97 évet élt. El is hitette velem, hogy ez nekem jó lesz. A nagybátyánk meg azt mondta, hogy nem vívás lesz ebből, hanem ökölvívás, mert én egy anyámasszony katonája vagyok. Ezért nullás géppel kopaszra nyírt, és lementünk az ökölvívóterembe. Ott azt mondta nekem egy edző, hogy vegyek kesztyűt, irány a ring, ahol várt rám egy gyerek. A vége aztán két nagy monokli lett, úgyhogy amikor este hazamentünk, anyám nekiment a két méter magas bátyjának, ütötte a mellét, és kiabált vele, hogy mit csinált az ő gyönyörű göndör hajú fiacskájával. Úgyhogy másnap már a vívóteremben folytattam. És ha hiszi, ha nem, azonnal megszerettem, pedig nem voltak rögtön sikereim, még a klubban is csak a harmadik-negyedik legjobb voltam. Szenvedélyesen kezdtem vívni. Szerintem sportolni, főleg magas színvonalon, csak szenvedélyesen lehet. Sőt, az orvosláshoz is szenvedély kell, ebben biztos vagyok. Semmit nem lehet szenvedély nélkül csinálni.

Tehát maga egy szenvedélyes ember.
Igen, de fegyelmezetten szenvedélyes. Belülről élem meg. Kifelé nem mutatom, talán soha nem kiabáltam senkivel.

Sosem?
Versenyeken sosem. A gyerekeim nevelése kapcsán kétszer előfordult, hogy elragadott az indulat. Franciaországban voltam orvosi ösztöndíjjal, és egy év múltán utánam jött a családom. Elmentünk Bordeaux környékén a tengerpartra, ahol nagy hullámok és homokdűnék voltak, és a barátaink mindig figyelmeztettek, hogy óvatosan, mert behúz a tenger. Ott a nyolcéves fiam egyszer csak eltűnt, nem találtuk sehol. Már a legrosszabb is megfordult a fejünkben, amikor észrevettem a gyereket, hogy egy bottal a kezében járkál, mint Mózes a tengeren. Akkora düh fogott el, hogy fenékbe billentettem. Nem ütöttem sosem, de akkor nagyon megijedtünk. A második eset is vele történt. Az egyik este a lányom vette észre, hogy eltűnt a Zsigulink a ház elől. Gondoltuk, ellopták, de kiderült, hogy a fiam is eltűnt, így összeállt a kép: a szobája ablakából lemászott, és elkötötte a kocsit. Utána eredtünk, meg is találtuk: a barátait fuvarozgatta.

Addig sosem jutott, hogy verekedjen?
Engem nehéz volt felbosszantani. Igazából csak a tisztességtelenség zavart mindig.

Sok ilyenben volt része?
Előfordult. Amikor még a vívószövetség elnöke voltam, egy sikeres világbajnokság után váratlanul leváltottak. Valaki megvásárolta a pozíciót a hátam mögött. Reméltem, hogy nem igaz az egész, mert nem érdemeltem meg. Elmentem a közgyűlésre, ott azonban visszavontam a kandidálásomat, miután kiderült, hogy a történet tényleg igaz. Pénz kellett a szövetségnek, eladták a pozíciót.

Haragtartó?
Nem, de akkor nem tudtam aludni, és attól féltem, hogy a műtőasztal mellett nem tudom hozni a formámat. Ilyenkor hülyére futom magam, hogy annyira elfáradjak, hogy el tudjak aludni.

A páston futott bele tisztességtelenségbe?
Egy doppingügy jut az eszembe. Az olimpián az egyik ellenfelem megkérdezte tőlem, hogy mi az, ami tudná segíteni, mert nagyon fáradt. És akkor mondtam neki egy stimuláló szert, amit szedni kell. Én azt a szert még gyógyszertani tanulmányaim során ismertem meg, tudtam, hogy a németek fejlesztették ki a második világháborúban. A szer eliminálja az alvást, azaz sokáig lehet bírni éberen, aztán egyszer csak összeomlik a szervezet. Ez a szer abszolút tiltott doppingszer. Mondtam a nem magyar vívóbarátomnak, hogy ha nagyon fáradt, kérje ezt a szert az orvosától.

Legális szer volt?
Nem, de az ellenőrzés nem volt kemény.

Álljunk csak meg! Jól értem, hogy ajánlott az ellenfelének egy stimuláló szert, amit az beszedett, így megverte Önt?
Igen, ezt zokszó nélkül tudomásul vettem, nem szóltam senkinek erről. Sőt, még figyelmeztettem is az ellenfelemet, hogy vigyázzon a doppingvizsgálaton.

Ezt nem hiszem el.
Pedig így történt. Akkoriban könnyebb volt átcsúszni a doppingvizsgálaton is.

És most a széltől könnyes a szeme?
Nem, most egy kicsit belegondoltam. Csaláshoz asszisztáltam, igaz, segítő szándékkal, ráadásul én voltam a vesztes.

Körülbelül olyan, mintha töltött fegyvert adna annak a kezébe, aki életveszélyesen megfenyegeti.
Olyan, de ugyanakkor tudtam a magam helyét és értékét, és őt jobb vívónak tartottam.

Abszurd. Nem rágta magát ezen utána?
Nem. Mindig elismertem a nálam jobbakat.

Orvosként is?
1977-ben jöttem haza Franciaországból, ahol rengeteget tanultam. A francia sebésziskola nagyon egyedi. Azt hiszem, úgy fordíthatom le, hogy a francia sebészek bátrabbak, kreatívabban oldják meg a helyzeteket. Más iskola. Néha, persze, ez nem jól sül el, de mindenre van ötletük.

Bátrabb orvos lett ettől Ön is?
Igen.

Orvosként voltak váratlan megoldásai, újításai?
Volt egy-két dolog, amit én vezettem be. Például a vastagbélműtétek előkészítésével kapcsolatban egy új eljárást. A dolog lényege, hogy a bél piszkos, így amikor azon a környéken műtünk, vágunk, óhatatlan, hogy kiszabadul egy kis váladék, így ez hashártyagyulladást okozhat. Erre kellett egy megoldás. Több eljárással is próbálkoztunk, de semmi sem volt tökéletes. A legjobb megoldás a bél teljes tisztaságának elérése. A franciák kitalálták, hogy egy különben másra használt folyadékot megitatnak a beteggel. Eleinte nem hittek ebben az itthoni orvosok, aztán mi is alkalmazni kezdtük az eljárást. A másik májbetegségekre adott megoldást. Nem gyógyító megoldás, de állapotjavító. A hasüregbe ürült vizet pumparendszerrel visszavezettük a nyaki érbe, hiszen abban sok hasznos tápanyag is van, és akkor a benne lévő fehérje újra bekerül a keringésbe.

Mit szóltak itthon?
Óvatosak voltak. Egy évig vártam, hogy elfogadják, érveltem, küzdöttem, végül rábeszéltem a főorvosokat, hogy hadd próbáljam ki legalább. A beteg nemcsak túlélte, de jobban is lett. De csavar a történetben, hogy én akkor már csak második voltam, mert egy nálam tehetségesebb kollégának hamarabb engedélyezték. Ma már ez egy teljesen elfogadott eljárás az ilyen betegségben szenvedőknél. Büszke vagyok arra is, hogy az első laparaszkópos epeműtétet, francia professzor kollégával, a MÁV Kórházban elő láncon keresztül magyar sebészorvosok jelenlétében végeztük, meggyőzve mindenkit a módszer nagyszerűségéről. Mindez 1979-ben történt. Azóta ez az eljárás elfogadott az epeműtétek során. Később megtudtam, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetemen egy hónappal korábban már hasonló módszerrel végeztek egy műtétet.

Látja, megint egy ezüst.
Tele vagyok velük.

A sebészet is verseny?
Nem abban az értelemben, ahogy gondolja. De volt, hogy jó kollégám kérdezte, minek vagyok ilyen törekvő, miért nem élvezem inkább az életet, tán csak nem főorvos akarok lenni? Az akartam lenni, ezt el is mondtam neki. Nem a pozíció érdekelt; tudtam, hogy főorvosként az embernek nagyobb befolyása lesz eljárásokra, sebészetre, a gyógyításra. Meg akartam valósítani néhány dolgot, és ehhez kellett a pozíció.

Ez is egyfajta versenyszellem.
Most már leginkább magam ellen küzdök. Fejben. Nem érzem magam annyinak, mint amennyi a korom. És nem értem, hogy mások miért nem veszik észre, hogy nem vagyok én még annyira öreg. Például most azon agyalok, hogy megpályázzam-e a vívószövetség egyik vezetői pozícióját. Rengeteg új elképzelésem van. Még nem vagyok hülye, legalábbis nem érzem magam annak.

Vív még?
Persze, ma este is megyek. Heti kétszer-háromszor járok. Érdekes, mert ebben a korban már nincs komoly különbség az amatőr és a profi vívók között, szóval, nem szégyen olyanoktól kikapni, akik soha, semmilyen eredményt nem értek el vívásban. Inkább jót szórakozunk, megtaláljuk benne az örömöt. Meg, persze, a bosszúságot is. Az ember fejben még tudja, de a lába már nem ér oda.

Nyugdíjas lesz valaha?
Nem. Biztosan nem. Másnap meg is halnék. Ha nem szólal meg egy órán keresztül a telefonom, már ideges vagyok: senkinek sem hiányzom?!

Mindig olyasmit csinált, ahol gyors döntéseket kell hozni, felelősséget kell vállalni.
Ráadásul mindig a legjobb akartam lenni, és a feleségem ebben rengeteget segített. Most azzal fenyeget: vigyázz, a nagy rohanásban el ne veszítsd az eddig rólad kialakult képet!

Mert otthon nem volt vezérürü?
Mondjuk azt sosem szerettem, ha az autóban nem én vezetek. Gyerekkoromban a Wekerletelepen, ahol laktunk, mindig én gyűjtöttem össze focizni a srácokat.

És maga volt a cséká?
Persze. Lehet, hogy hiúsági kérdés is volt ez, ha kritizálni akarom magamat. Minden élsportolóban van egészséges hiúság, másképp nem lehettünk volna bajnokok, és nem adhattunk volna vissza olyan sokat abból, amit kaptunk.