KASSA

Már Pozsonyban is otthon éreztük magunkat Andrássy János Mihály mellett, de az élvezeteket mindig lehet fokozni: az egykori vaskohászat szívében vagyunk, az Andrássyak valamikor jól prosperáló vasudvarában, ahonnan nemcsak Kassa öntvényei tűnnek ismerősnek, hanem az emberöltők is.

Kinézünk az Andrássy-palota vascsipkés kapuján: idegenvezetőnknek köszönhetően a város nyolcszáz esztendeje úgy kel életre, hogy képzeletünkben egyszerre vonulnak az utcán zselézett hajú, jövendőbeli szlovák érettségizők és Angliába tartó, export rézzel megrakott középkori társzekerek.
Látjuk a percbe sűrített évezredet. A búcsúra érkező bányászokat, a szabad királyi város koldusait, jobbágyait és főnemeseit. Nagy Lajos királyt, amint az 1374-es kassai országgyűlést vezényli. Látjuk Bethlen Gábort 1625 kora tavaszán: elvonul a bimbózó aranyesők mellett, hogy egybekeljen Brandenburgi Katalinnal. Aztán 1788: még ragad a nyomdafesték az első kassai magyar folyóiraton, a Magyar Museumon. Látjuk, ahogy eltűnnek az erődszerű városfalak, látjuk a város életét meghatározó, nagyhatalmú érsekeket. S a Barkóczyakat, Forgácsokat, Zichyket, Csákykat, Majláthokat a kaszinóban, látjuk a tokaji borokkal több évszázada kereskedő zsidókat. S nini: az ott meg a kis Márai, épp a szülői ház előtt rúgja a bőrt. Cseh légionáriusokat és idegen hivatalnokokat látunk, aztán meg Horthyt azon a novemberi napon. Alig ég el a világ, máris Benes hirdeti meg a kassai kirekesztő kormányprogramot. Emberéletek, -izmusok, pogromok és programok tűnnek fel és el, akár a vonuló madarak. A főtér kövei, a harangok, a homlokzatok sztoikus nyugalommal nézik a pergő éveket, így vagyunk ezzel most mi is: hallgatjuk Andrássyt és érezzük, Kassa artériája miként lüktet. Márpedig lüktet, de nagyon. Néhány órája még az autóban ültünk, végig az autópályán, a Bükk alatt el, Miskolcnál le, a néhai Abaúj-Torna vármegye csodaszép vidékén fel, a távolban kéklő hegyek mellett, majd át a volt határon. Apropó, Miskolc! A borsodi megyeszékhelyről 1968-ban ezt írta Karinthy Cini a naplójába: „Borzalmas hely ez a Miskolc, bizonyosan Magyarország legförtelmesebb helye [...]. Az amerikai aranyásók telepei lehettek ilyenek: ahová dolgozni, keresni jöttek, ám tudták, hogy ha sikerül is valamit találni, odébbállnak.
Sehol az országban nincs ennyi részeg, ennyi ócska kurva. És nagy, fene nagy, végtelen, Hejőcsabától Diósgyőrig vagy még tovább. Korom, füst és szmog, bánat, műveletlenség [...]. És az 1-es villamos sok-sok kilométeren át végigzötyög és -csörömpöl ezen a hosszúra nyúlt, szürke, vaskohó-alkohol-örömtelenségben.” Jegyzi fel ezt naplójában a miskolci színház szerzője, a kor ünnepelt írója. Persze, ne legyünk igazságtalanok. A kohászat már befuccsolt, korom és szmog helyett mára inkább az ipari kilátástalanság lett az úr a város végtelennek tűnő lakótelepein. Viszont a magját, a Szinva-partot rendbehozták, a kultúra az operafesztiválnak és a CineFest nemzetközi filmfesztiválnak köszönhetően megtartó erő (lehet). Szorítunk nekik.
De tekintetünket északra vessük! „Kassát szerettem és a verseket”, írja Márai, és a horizontot máris betölti a város sziluettje. Az élő Kassáé, a mesebeli belvárosé, ahol kövekbe faragva, harangokba vésve és vascsipkékbe öntve sértetlenül maradtak meg a leköszönt századok.
A Miskolchoz hasonlóan sokszorosára duzzasztott nagyvárosban nyoma sincs a kilátástalanságnak. Kassa ma is Kelet-Szlovákia központja, Pozsony után a második legnépesebb város, amit a magyar vonatkozások miatt nemhogy ellehetetlenítettek, hanem a maga módján és módszereivel – különösen Rudolf Schuster kassai polgármestersége alatt – felvirágoztatott a szlovák akarat. És ez nemcsak a nehéziparon, hokistadionon, kortárs építészeten, reptéren látszik meg, hanem a belváros vénségesen vén homlokzatain is: gyönyörűen renovált az összes főnemesi palota és templom, a középkori városmagban pedig olyan pezsgő élet fogadja a turistát, hogy egyből azon töri a fejét, miként lehetne meghosszabbítani a vizitet. Mi sem vagyunk másként ezzel, nem győzünk betelni az egykori kereskedőváros életét meghatározó műemlékekkel. Miután kibetűzzük Franciscus Illenfeld 1558-ben öntött, emlékül a téren hagyott Szent János-harangjának feliratát, máris az Andrássyak dernői és kuntapolcai öntvényeivel ismerkedhetünk: az utca kellékei ma is eredeti szépségükben állnak, ami azért egy Andrássynak nem kis büszkeség, elhihetik.

A Szent Erzsébet-dóm időtlen idők óta tökéletes meeting point, nem csak katolikusoknak. Uralja a teret, a várost, és egyszerűen igéző. A hozzá tartozó kiszolgáló házzal – úgymint a rendházzal –, az érseki palotával, a szemben álló régi vármegyeházával, a pogánytoronnyal és a gótikus Szent Mihály kápolnával olyan harmonikus egységet alkot, amire a kortárs építészet aligha képes. „Nem tudtam, hogy ennyire tökéletes ez a dóm, szülővárosom remekműve, ez az évszázadok műgondjával épített tökéletesség. Meghatott gyönyörűséggel nézem minden kövét. Nincs sok ilyen Európában: talán húsz vagy huszonöt. Ez a néhány dómtorony, a chartres-i, a reimsi, a kölni, a kassai, ezek jelentették a múló időben az örök Európát” – írta Márai. A lefedett patak fölé ültetett szomorú japán akácok között Andrássy urunkkal együtt mélázunk az emberi élet parányiságán, nem is csoda: a dóm nagyméretű, háromhajós csarnokát már 1520-ban befejezték, és csak a távoli jövőben, 1877 és 1896 között, Steindl Imre tervei szerint újították meg. A szárnyas főoltár az 1470-es években készült (hol volt ekkor még Amerika...). 1906-ban az Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére emelt dóm altemplomában temették el II. Rákóczi Ferenc Rodostóból hazahozott hamvait. Mellé temették anyját, Zrínyi Ilonát és fiát, Józsefet. A másik három koporsóban is történelmi személyek – gróf Esterházy Antal, Sibrik Miklós és gróf Bercsényi Miklós – nyugszanak.
Elmereng még Márai: „Ebben a városban épült valami, ami az egész világra szól. Ebben a városban remekmű épült. Nézz a magasba, figyelmesen, aztán hajtsd le a fejedet, alázatosan. Az ember csak  annyit ér, amennyire megérti a nagy jelképeket. Az ember csak akkor él, ha épít valamit. Legalább egy dómot, évszázadokra. Értsd meg!”
A dóm északi oldalán szendereg a középkori Orbán-torony: az 1556-os tűzvészben megolvadtak a harangjai, és ezekből öntöttek egy méretes, 72 mázsás öregharangot, statikusok hiányában viszont elszámolták magukat, a templom tornya nem bírta el a terhet. Így volt hát először a tojás, amihez tyúk kellett: a harang alá új tornyot húztak 1618-ban. (Az Orbán-torony később szintén kiégett, életre hívó harangja eltörött, azóta lenn, a parkban hallgat.) A helyi idősek is hallgatnak a park szökőkútjainál. Hamisítatlan békebeli capriccio: 30 fok, a fák árnyékában, a vízpermetben viszont egészen kerek a világ. Ahogy itt pihegünk, békaperspektívából a külvilágba bámulva egyszerre átérezzük és megértjük, micsoda tragédia, amikor egy városnak nem marad meg a szíve. Nem csak építészeti szempontból. Lélektani értelemben is: az esztétikus házakkal, templomokkal, karéjszerű utcácskákkal és városfallal körülvett kassai főtér olyan fórum, amely nemcsak védelmet ad, hanem mindennap újra is teremti lokálpatrióta közösségét.

A szecessziós Kassai Nemzeti (ma: Állami) Színház épülete után a 1720-1723 között pusztító pestisjárvány emlékére emelt Immaculata-szoborcsoport uralja a teret, miközben kétoldalt egymásba karolnak a reneszánsz és barokk műemlékek; a régi városháza, a papi szeminárium, az egykori városkapitányság, a Forgács-palota, a Barkóczy-palota – ma Bocatius János Könyvtár – vagy a Dessewffy-palota. Aztán a Régészeti Múzeum, a Lőcsei-ház, és a ferences barátok temploma. Sorolhatnám végestelen végig, de már Márai Sándor szobra előtt állunk, a nefelejcsekkel behintett fűben. Márai persze olyan Kassának, mint Mozart Salzburgnak, azzal a különbséggel, hogy az író szívből szerette a szülővárosát, amelynek anekdotáit és realitását megannyi regény és naplójegyzet őrzi.
Mint ahogy a koldusház is annak a koldusnak az emlékét, aki úgy megszedte magát a szorgalmas munkával szerzett aprópénzből, hogy házat emelt a térre. Tetején a hálálkodó kéregető szobrával: köszönöm az örökkévalónak és nektek, kassai polgárok! Most már ennénk valamit. Andrássy úr a 12 Apostol (12 Apoštolov) felé veszi az irányt, így pár percen belül olyan friss pilzenit csapolnak a vargányaszószos, rozé kacsamellünk mellé a vendéglő kerthelyiségében, hogy legszívesebben – akár a nyúló árnyék – nyújtanánk végtelenre a délutánt. Nyilvánvalóan vissza fogunk még jönni, ha lehet, újra Andrássy úrral, de akkor a legendás kassai éjszakából is kiharapunk majd egy falatot.
nak ható, ma egészen varázslatosnak tetsző, XIV. században épült Miklós-börtön felé hagyjuk el a belvárost. Mint épület, tetszik, mégsem szívesen raboskodtunk volna benne, pláne nem Rákóczi hírhedten kegyetlen hóhéra, a névadó Miklós idejében (a régi kivégzési módszereket Jókai A kassai bíró című novellájában örökítette meg szépen).
A zömök tömlöc melletti macskaköves utcácska boltívében lányok porolnak szőnyeget. Már látjuk magunk előtt a sétapálcájával erre kolbászoló Szindbádot, ahogy a bajsza alá morogja: „Vajon miért verik a nők olyan dühödten a szőnyeget?...” Ki tudja? Mint mindig, ennek is a tisztelt gentlemanek, a mindenkori helyi urak lehetnének csak a megmondói. A kassai házasságokról a legtöbbet a városismereti sétánkat záró Jakab- (vagy cifra) palota mesélhetne, számos frigy itt köttetik ugyanis a városban (a válásokat nem itt tartják). A giccsbe hajló palotát Jakab Árpád, a velencei gótikus építészet szerelmese emelte 1903-ban – Mátyás király emlékére –, felhasználva azokat a köveket is, amelyeket a dóm restaurálásakor kiselejteztek. Jól tette.
Utunk végére megtelünk harangszóval, stukkókkal és homlokzatdíszekkel. Még akkor is vas- és egyéb csipkéket látunk, amikor piros cipellőjében elbúcsúzik tőlünk a forró kassai délután.