NYÚL SÁNDOR

Manapság, enyhén szólva, nincsenek anyagi gondjai. Gyerekkorában a szüleinek meg kellett gondolniuk, hogy mire és mennyi pénzt szabad kiadniuk?
Nem. Apámnak jól menő férfiszabósága volt, ami elég nagy forgalmat bonyolított le. Az akkori elit tagjai – művészek, sportolók és más hírességek – voltak az ügyfelei. Panaszra tehát semmi okunk nem volt, mert jólétben éltünk.

Ismerem a pályafutását. Annak idején a Demján Sándor vezette Skálánál kezdte, ahol szépen mászott fel a ranglétrán, de lehetett bármi is a beosztása, ön is, mint bárki akkoriban, a munkabéréből élt. Aztán ez megváltozott. Tőkés lett. Mikor és hogyan történt ez?
Az én történetem egy a sok közül, ami a rendszerváltás körül gyakori volt. Hozzá kell tennem, hogy akkor éppen teljesen le voltam nullázva, mert elváltam, és csak azt vittem magammal, ami egy ócska kisbuszba belefért. Nyilván emlékszik rá, hogy akkor kezdték el privatizálni a nagyvállalatokat, a bankok pedig tele voltak rossz hitellel. Demjánnal elkezdtünk dolgozni azon, hogy ezeket a hiteleket a bankok visszakapják, és ha sikerrel jártunk, egy bizonyos százalékot megkaptunk ebből az összegből. Az üzleti életben akkor már volt nevünk, de ami még fontosabb, bíztak bennünk. Ennek volt köszönhető, hogy például a Videoton privatizációjának lebonyolításában részt vehettünk, és ennek köszönhetően akkor egy számomra szinte felfoghatatlanul nagy, igazán horribilis összeghez, közel százmillió forinthoz jutottam. És tudja, mikor éreztem meg, hogy pénzes ember lettem? Amikor Zürichben egy kíntornásnak egy számára meglepően nagy összeget dobtam a kalapjába. Addig koldusnak két okból nem adtam pénzt. Az egyik, hogy idehaza kéregetőkkel nemigen találkozott az ember, meg nem is volt annyi pénzem, hogy csak úgy osztogathattam volna belőle.

Most sem osztogatja, mert egy barátja mesélte nekem, hogy együtt ebédeltek, ő fizetett, és amikor elment a pincér, megrovóan azt mondta neki: „Túl sok borravalót adtál!”. Ezek szerint még a más pénzén is spórolni akar.
Egy frászt! Az esetre ugyan nem emlékszem, de megtörténhetett. Ennek az az oka, hogy engem már sokan és sokszor próbáltak lenyúlni, átverni, kizsebelni, ezért ha a legkisebb jelét látom, hogy hülyének néznek, felkapom vizet.

Ettől függetlenül ma már ott tart, hogy a személyi szükségleteinek kielégítésén felül sokszorosan több, szó szerint milliárdos nagyságrendű vagyonnal rendelkezik. A magamfajta „csóró” emberek úgy gondolják, ha ennyi pénzük lenne, csak habzsolnák az életet, és nem dolgoznának, pláne nem azért, hogy még egy nullával nagyobb összeg szerepeljen a bankszámlájukon. Önnel pedig az irodájában beszélgetek, tehát változatlanul dolgozik. Miért?
Ismeri azt a viccet, amikor egy szakadt nadrágban-pólóban, egy ócska strandpapuccsal a lábán ül a horgász a tengerparton, amikor odalép hozzá egy ember és megkérdezi tőle, hogy mennyi halat fog. Kettőt-hármat. – hangzik a válasz. És mit csinál velük?– jön az újabb kérdés. Egyet megeszem, a többit pedig visszadobom a tengerbe.– feleli a horgász. De hát – folytatja az idegen – itt van a közelben a halpiac, odavihetné a fölösleges zsákmányt, aztán amikor összejött ebből annyi pénze, vehetne még egy horgászbotot, és akkor dupla annyi halat fogna. Így már vehetne egy csónakot, és azzal már halászni is tudna. A hálóba került halak árából aztán beszerezhetne egy halászhajót, később még többet, így végül egy egész halászflottája lenne, és akkor már azt csinálhatná, amihez csak kedve van. A horgász ránéz az őt faggatóra és csak annyit mond: Miért, most nem azt csinálom? Ez a vicc azt példázza, hogy az anyagi függetlenség alapjaiban nem változtatja meg az embert, de az kétségtelen, hogy akinek sok pénze van, az megtanulja, mert a tandíjat is ő fizeti, hogy jó minőségű, örömteli életet éljen. De harmónia nélkül így sem megy. Egy idegbajos családi légkört, egy ostoba, rosszindulatú kollégákkal teli munkahelyet nem lehet megváltoztatni, helyrehozni csupán azzal, hogy az embernek tele van a zsebe. És én a munkámban élvezetet találok. Egy nagyszerű csapatban dolgozom, a kollégáimmal igyekszünk valamit létrehozni, valami olyat csinálni, amiben mások is örömüket lelhetik. Ezért ülök én ebben az irodában, ami egy igen szép műemlék épületben van. És ezt a lerobbant építményt mi hozattuk rendbe a magunk és az idelátogatók örömére. Egyszóval a tenni vágyást, egy sikeres beruházás felett érzett büszkeséget, egy jó elképzelés világrahozatalában való közreműködést nem pótolhatja egy telitalálatos lottószelvény sem. Ám kétségtelen, hogy ma már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak keddtől csütörtökig dolgozom, és ebből következően a hétvégéim négynaposak, amikor csak a kedvteléseimnek hódolok.

Valószínűleg a barátaival együtt, akikből, úgy tudom, sok van. De akad köztük olyan, aki különösen közel áll önhöz?
Természetesen vannak ilyenek, de a legjobb barátom a feleségem. Vele mindent, mindig meg lehet beszélni, feltétlenül számíthatunk egymásra. Az idő múlása nem koptatta meg a kapcsolatunk mélységét, sőt.... És ez több mint szerencse. Ez életem nagy ajándéka.

Tegyünk egy ellenpróbát. Milyen embert nem enged közel magához?
Az üres hivalkodást, a fellengzős nagyképűséget ki nem állhatom. Egyébként velem lehet marháskodni, engem lehet cukkolni, talán még sértegetni is. Nem könnyen jövök ki a sodromból ilyenek miatt.

Ön okleveles közgazdász, de beleásta magát az informatikába, a válságmenedzselésbe, a nemzetközi befektetések világába is, és akkor még nem soroltam fel mindent. Melyiknek vette a legtöbb hasznát?
Erre nehezen tudnék válaszolni, mert az elmúlt évtizedekben valamelyik megszerzett ismeretre, tudásra mindig szükségem volt. Manapság pedig azt élvezem a legjobban, akkor szerzek új információkat, akkor értem meg egy-egy probléma valódi okát, ha nagyon okos emberek, kiváló egyéniségek előadásait van módom meghallgatni. Ki nem hagynám például az évente egyszer Svájcban megrendezett összejövetelt, ahol ott van a világ száz legnagyobb ingatlancégének a vezetője és tulajdonosa, akik a jövőben várható jelenségekről és folyamatokról elmondják a véleményüket. Itt mindig nagyon sokat tanulok és örülök, hogy rendszeresen részt vehetek ezen az eseményen.

Említette, hogy a feleségével felhőtlen a kapcsolata, de milyen a gyerekeivel? Jó apának tartja magát?
Négy gyermekem van, két házasságból. Sajnos, nem voltam túl jó apjuk az elsőnek született fiaimnak. Ennek minden bizonnyal az volt a fő oka, hogy a munkámat mindennél előbbre valónak tartottam. Egy túlfűtött, produkálni akaró ember voltam, akinek fontosabb volt egy értekezleten részt vennie, egy hivatalos találkozót lebonyolítania, mint a fiaival korcsolyázni vagy Bábszínházba menni. A lányaimnak jobb apjuk vagyok. Nemcsak azért, mert lányok, hanem valószínűleg időközben benőtt a fejem lágya, és a munkámban is bizonyítottam már eleget, így hát mostanra megfordult a sorrend. Első a család. És imádom, ha mindenki együtt van. Úgy vitorlázni, hogy a fiúk vezetik a hajót, a lányok pedig a kaját készítik, és minden egyéb „házi” teendőt ellátnak, hát az mennyei érzés egy apának.

Amikor annyi idős volt, mint a fiai, akkor már vívott, válogatott kardozó is volt. Miért hagyta abba?
Ennek több oka is van, de talán a legfontosabb, hogy az edzőm nem vitt ki a chicagói ifjúsági világbajnokságra. Ezt nagyon mellre szívtam. De ebben a döntésemben később az is közrejátszott, hogy mindazt az energiát és hajtóerőt, amit a vívásra fordítottam, inkább a Skála Áruház fejlesztésére használtam fel. De csak a pástot hagytam ott, a vívástól nem szakadtam el, mert hosszú ideig a Magyar Vívó Szövetség pénzügyekért felelős gazdasági alelnöke voltam.

A sportot azért nem adta fel, mert rengeteget kerékpározik. Még munkába is gyakran két keréken jár, ami nem mindig veszélytelen a mai közlekedési morált figyelembe véve. Akkor hát miért ül nyeregbe?
A kerékpározásnak számomra van egy racionális és egy érzelmi része is. A racionális, hogy a Trigránit ingatlanberuházásokkal foglalkozik, nemcsak Magyarországon, hanem a régióban is. Itt van mellettünk a Westend, ami Budapest egyik legnagyobb ingatlana, ráadásul Budapest kellős közepén, és amihez hatalmas parkoló tartozik. Egy ilyen monstrum óriási gépkocsiforgalmat okoz a környéken, ami használja a területet, eszi a levegőt. Meglepőnek fog hatni talán, hogy egy ekkora ingatlanfejlesztés egyik vezetőjeként éppen én mondom ezt. Ugyanakkor azt is állítom, hogy éppen egy ilyen, központi fekvésű áruházat semmi értelme autóval megközelíteni. Ami pedig a közlekedési morált illeti, a legjobb iskola az lenne, hogy aki csak teheti, egyik nap biciklivel járna, a másik nap motorozna, a harmadikon autóba ülne, a negyediken felszállna egy villamosra vagy autóbuszra, és néha gyalogolna is. Így idő után így sokkal jobban megértenék egymást a közlekedő emberek. Ez, persze, csak egy gondolatjáték, ami viszont gyakran eszembe jut a bringán ülve, ha motorozom vagy az autó volánja mögött ülök.

Ön szenvedélyes vitorlázó is. Ezzel kapcsolatban megkockáztatok egy gyermeteg kérdést: mi ebben a jó? Ül az ember egy hajón, és cirkál vele erre-arra, már ha van szél. De más egyéb nem történik ott kinn a vízen, nemde?
Visszakérdezek. Mikor beszélt ön valakivel egyhuzamban több órán keresztül anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavarná ebben? Ezt csak egy vitorlás fedélzetén teheti meg. Aztán a családdal vagy barátokkal hajózni azért különösen élvezetes dolog, mert azon a néhány négyzetméteren egy igazi közösség alakul ki, amelynek tagjai testközelben vannak, egymásra utaltak, és a céljuk is azonos: innen oda eljutni, vagy csak egyszerűen élvezni a hullámokat és az eléjük táruló, mindig megújuló természeti látványosságokat.

De ön nemcsak szelíden hajókázik, hanem versenyez is.
Abban pedig az a jó, hogy a végső eredmény kialakulásában csekélységek döntenek: mikor, hogy állítod a vitorlát, időben fordulsz-e, a csapat minden tagja félszavakból is azonnal érti-e a másikat, és még sorolhatnám. Aztán a célba érés után, a vízen még ellenfeleknek számítók összeborulnak, elemzik a történteket, miközben derekasan isznak és megy a haverkodás. Erről órákig fecseghetnék még, de sokkal többet ér ennél, ha egyszer a valóságban is átélheti valaki ezt az élményt.

Maradjunk még egy kicsit a sportnál. Ezelőtt nyolc évvel ön is tagja lett annak a társaságnak, amely megalapította a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) nevű civil szerveződést, amelynek az volt a célja, hogy egyszer, valamikor a belátható jövőben, talán 2020-ban Budapesten rendezzék meg az olimpiát. Ön, aki egy ésszerűen gondolkodó üzletember, egy pillanatig is elhitette magával, hogy ez az ország képes megrendezni egy ilyen óriási eseményt?
Ha nem tudná, egy olimpia összköltségének több mint a nyolcvan százaléka olyan városfejlesztés, ami függetlenül ettől a világraszóló eseménytől, megmarad. A megújuló tömegközlekedés, a korszerűsített úthálózat, az új szállodák tucatjai megmaradnak az olimpia után is, ráadásul ezeket amúgy is meg kéne csinálni, de ha nincs egy fix cél, ezek megvalósítását a végtelenségig el lehet húzni. Ebben az elképzelésben tehát volt realitás. Nem beszélve arról, hogy ez a társadalmat, ami, sajnos, táborokra szakadt, összerántotta volna az a cél, hogy mi, magyarok, fogjunk össze és rendezzünk egy olimpiát.

Miért beszél múlt időben?
Mert ez a nemes cél kútba esett, annak ellenére, hogy csináltunk egy közvélemény-kutatást, ami feketén-fehéren kimutatta, hogy az emberek 85 százaléka helyesli ezt a szándékot, de ami igazán meglepő volt, hogy a válaszadók 65 százaléka anyagilag is támogatta volna a budapesti olimpiát.

A BOM tehát kimúlt?
Nem, csak átalakult. A Budapesti Olimpia Mozgalomból „BOM a Magyar Sportért” nevű alapítvány lett, amit üzletemberek, a sportszakma szereplői és civilek hoztak létre, és működtetnek azzal a céllal, hogy az általuk mozgósítható források bevonásával segítsék a magyar élsportolók felkészülését a következő olimpiákra.

A sportéletben tehát nyakig benne van. És mit „fogyaszt” a kultúrából? Rendszeres színházba járó, zenebolond, falja a könyveket, ki nem hagyna egy jelentősebb képzőművészeti kiállítást?
Szeretem a klasszikus zenét. És tudja, hol hallgatom a legtöbbet? Motorozás vagy autóvezetés közben. A muzsikától megnyugszom, és nem veszem át a velem együtt közlekedők ingerültségét, erőszakosságát és ostoba manővereit. De koncertekre is sokat járok. Szóval a zene nélkülözhetetlen része az életemnek.


Ha erőltethetem a hasonlatot: milyen karmester ön itt, a munkahelyén? Vagyis milyen főnöknek tartja magát?
Én rögtön főnökként kezdtem a pályafutásomat a Skálánál. És ahogy visszaemlékszem, nem szerettem volna a saját beosztottam lenni, mert sokat követeltem a kollégáimtól, nem egyszer emelt hangon. Ennek a tapasztalatlanságom, a mindenáron való célratörés, és a fiatalságom volt az oka.

Azóta sok idő eltelt, volt ideje lenyugodni, annál is inkább, mert közben egy igen sikeres vállalat egyik vezetője lett. Ennek ellenére utasításokat ön is kap. Mikor érzi magát jobban a bőrében: ha a cég egy-egy intézkedését kell végrehajtania, vagy ha ön ad ki „parancsokat”?
Ma már ott tartok, hogy még egy idézőjelbe tett parancsot sem adok ki. Ma már csak kérek. És ennek ugyanaz lesz az eredménye. A célomat elérem, a feladat végre lesz hajtva. De igazából én sem kapok és én sem osztogatok utasításokat. Bizonyos célokat kell elérnünk, és az ahhoz vezető utat kell szakszerűen egyengetni. És azt hiszem, jó „útépítő” vagyok.

Ha rosszul alakulnak a dolgai, legyen az egy otthoni gond, vagy egy itteni nyűgös helyzet, akkor sokat emészti magát, vagy a problémáit könnyen a háta mögé hajítja?
Ebben sokat változtam. Régebben napokig rágódtam, dühöngtem, ha valami nem úgy történt, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de az évek során sokat tanultam, és ma már megvannak azok a módszereim, amelyekkel kezelni tudom az effajta helyzeteket.

Például?
Ilyenkor nagyon jól jön a zenehallgatás, vagy az a tudatosan alkalmazott módszerem, hogy az adott kényelmetlen ügyben igyekszem megtalálni a pozitívumokat is.

Már reggel tudja, hogy milyen dolgai lesznek, miket kell elintéznie, kikkel kell találkoznia aznap?
Azt mindig tudom, hogy az adott napon mi az, amit el kell érjek, és mi az, amit el szeretnék érni. Tehát a célok szintjén megvan a nap.

Rajtakapja magát néha, hogy a dolgait csak tologatja maga előtt, legyen az a hajója árbocának a megjavítása, vagy valamelyik beosztottjának a felelősségre vonása?
Ezt nem engedhetem meg magamnak, mert jól tudom, hogy az ilyesmi kikészít. Csak feleslegesen lesz lelkiismeret-furdalásom olyasmi miatt, amit a végén úgyis el kell végeznem. Aki halogatja a dolgait, az nem tesz mást, mint pazarolja az energiáit.

Egy magas beosztású főnök háta mögött pusmoghatnak ezt-azt, nem valószínű, hogy meg fogja hallani. Ám egy magas beosztású főnököt szemtől szembe ritkán mernek kritizálni. Ha mégis ez történik önnel, azt hogyan viseli?
Ha érzem a jó és igaz szándékot a számomra egyébként kellemetlennek tűnő megjegyzés vagy kijelentés mögött, akkor azt én egy áldott pillanatnak igyekszem felfogni, mert az is. Hogy ezt így lássam, arra meglehetősen sokat kellett edzenem magam. Elmondok egy esetet. Volt egy rendszeresen összejáró társaság, és a ennek a tagjai fontosak voltak a számomra, csakhogy ezekről a találkozókról én mindig késtem öt-tíz percet. Ezért többször szóltak, ám hiába, mert én változatlanul utolsónak estem be. Aztán egyszer csak nem hívtak. Ebből az esetből megtanultam, hogy az embernek figyelnie és értelmeznie kell az első finomabb jelzéseket is, mert ha azokat semmibe veszi, akkor durvább, fájdalmasabb fenyítést kap.

Az ember életében vannak zűrös, kaotikus helyzetek, feszült pillanatok. Ilyenkor a legtöbben elvesztik a fejüket, kapkodnak vagy tehetetlenül sápítoznak. Ön is közéjük tartozik?
Nem mondhatnám, sőt... Kérdezze csak meg valamelyik vitorlás barátomat, akivel együtt hajóztam és nehéz helyzetbe kerültünk, mert jött a vihar, vagy valami nélkülözhetetlen tárgy a vízbe esett, hogyan viselkedtem én. Az első szavam biztos az volt, hogy nyugi, majd határozott utasításokat adtam vagy tettem meg az első mozdulatot a helyzet orvoslására. Azt hiszem, képes vagyok higgadtan uralni egy váratlanul előadódó baljós állapotot.

Befejezésül játsszunk el egy gondolattal. Mi történne, ha nem lenne tagja a száz leggazdagabb magyarnak? Sőt, az első százezernek sem. Azok közé a milliók közé tartozna, akik bizony nagyon szegények. Képes beleélni magát ebbe a helyzetbe?
Ezen még nem, de olyanokon például már gondolkodtam, hogy ha ismét ott laknék Őrmezőn egy másfél szobás lakásban két gyerekkel, havi fix fizetéssel, akkor mi lenne?

És mi lenne?
Akkor fiatal lennék, ezért ebbe a cserébe biztosan belemennék.