HÁMORI JÓZSEF

Az interjút nem véletlenül a Kávéházba beszéltem meg, főképp, hogy az idén márciusban útjára indítottuk a New York Művész Páholyt, egy havonta két alkalommal megrendezendő irodalmi, művészeti eseménysorozatot, mellyel célunk a korabeli művészeti, kulturális életet visszahozni a gyönyörűen felújított Kávéházba, tisztelegni az elődök előtt, s színvonalas összművészeti esteket adni a közönségnek. Terveink szerint Hámori Józseffel is találkozhatnak az őszi évadban, de addig is van miről beszélni a tudomány és kultúra elhivatott követével.

Szinte gyermekkorom óta ismerem, sok időt töltöttünk együtt családi és baráti vacsorák, fogadások, közös utazások, összejövetelek révén, de csak nemrég tudtam meg, hogy Kosztolányi Dezső rokona.
A kultúra, a művészet szeretete családunkban a kezdetektől meghatározó volt. Apám orvos volt, anyám magyar-történelem szakot végzett a ’20-as években. Képzelje csak el a helyzetet, hisz akkor még egyáltalán nem volt sok női hallgató az egyetemen. Anyám az egyetemmel párhuzamosan a Zeneakadémiára is járt, zongorázott. Az anyai rokonság egyébként vajdasági, szabadkai, innen a kapcsolat a Kosztolányi családdal. A szerbek a rokonságunkat kitelepítették. Az anyai dédnagyapám gyógyszerész volt, a nagyapám, édesanyám apja pedig mérnök. Értelmiségi család lévén szinte kötelezték a lány gyermekeket, hogy egyetemre vagy főiskolára járjanak, ami akkoriban ritkaság volt. Anyám életében fordulat állt be, amikor férjhez ment édesapámhoz, aki Pesten végezte az egyetemet. Nehéz volt akkoriban egy orvosnak elhelyezkedni, ezért kiválasztottak az Alföld közepén egy községet, s odaköltöztek. Ez volt Fegyvernek, testvéreimmel együtt én is ott születtem. „Leköltözött” velünk édesanyám óriási könyvtára is, s ezeken a könyveken keresztül szerettem meg az olvasást, az irodalmat és történelmet. Megismertem többek között Jókai Mór műveit, a magyar szépirodalmat, de alapvető olvasmányaink közé tartoztak a történelmi folyóiratok, könyvek is.

Édesanyja tanácsolta a gyerekeknek, hogy mit vegyenek a kezükbe, vagy mindenki önállóan választott könyvet magának?
Nálunk nem volt divat a felolvasás, mindenki saját magának olvasott. Volt egy erős családi indíttatás, hogy olvasni élvezetes és jó. A történelem volt számunkra a legizgalmasabb, azután az irodalom. Kedvencünk volt Szerb Antal irodalomtörténete, ami egy fantasztikus mű a mai szemmel nézve is. Fontos volt emellett Szerb mesterműve, a Pendragon legenda, amelyben az irodalom és a történelem keveredik, illetve az Utas és holdvilág, ami alapján – már felnőtt koromban – bejártam Olaszország egyes régióit, a könyv cselekményének megfelelően. Anyám kedvence egyébként Vörösmarty és Petőfi volt, így elég sok verset is olvastunk. Emlékszem, egy este anyám felolvasta a Gondolatok a könyvtárbant, máig felejthetetlen élmény. Óriási szerencséje a magyar kultúrának, hogy a XIX. századot a költészet dominálta, és a XX. században is kimagasló költőink voltak. Ez annyit jelent, hogy a magyar identitáshoz hozzátartozik a költészet és a művészet.

Ha már átfedésekről beszélünk: nagyon érdekes emellett a tudomány és a költészet közti kapcsolat is.
Volt egyszer egy Eötvös Loránd nevű tudós. A gimnázium elvégzése után a pályaválasztás, továbbtanulás dilemmái között találta magát: jogásznak iratkozott be, de hallgatott matematikát, kémiát, még ásványtant is. Tizenkilenc évesen a heidelbergi egyetemre ment tanulni, ott találkozott az akkori nagy fizikusokkal, tudósokkal: Kirchhoff-fal, Helmholtzcal és Bunsennel, akik nagy hatást tettek rá. Mielőtt még summa cum laude doktorált 1870-ben, hazaírt apjának, az író Eötvös Józsefnek, aki akkoriban vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, hogy ő bizony eldöntötte, fizikus akar lenni. Apja ekképp válaszolt: - „Nézd, ha fizikus szeretnél lenni, az nagyon nehéz lesz Magyarországon, mert itt csak két olyan terület van, ahol karriert tudsz csinálni: vagy jogász leszel, vagy poéta, költő.”

Soha nem merült fel, hogy ön is orvos legyen, akár az édesapja?
Ez egy olyan korszak volt – az én fiatalságom – amit maga már nem ismerhet. Apám hivatását természetesen nagyon szerettem; egy vidéki orvos élete tele volt izgalommal. Megvolt a minta, hogy mi szeretnék lenni, és be is adtam a jelentkezésemet az orvosi egyetemre, de azt a választ kaptam, hogy „Nem csinálunk orvosdinasztiákat!” Így lettem biológus, de így is bekerültem később az orvosi egyetemre mint kutató. Érdekes, hogy a legidősebb öcsém már két évvel később, amikor ez a szigor szelídült, bekerült az egyetemre, utána a többit is: mind a négy öcsém orvos lett. Én viszont így lettem biológus.

Az ön pályája és élete szempontjából meghatározó ember Szentágothai János...
Valóban, de vegyük sorra a fontos, sorsfordító személyeket. Két meghatározó ember volt számomra Szegeden a professzorok között: Ábrahám Ambrus, aki neuro-histológiával foglalkozott, azaz az idegrendszerrel. Ő keltette fel a figyelmét sokaknak, hogy az agy és az idegrendszer nagyon érdekes dolog. Szakterülete az idegszövettani és idegélettani kérdések voltak, mikrotechnikai eljárásokat tervezett az idegek tanulmányozására. A másik professzor, akit nagyon kedveltünk valamennyien, a híres Koch Sándor mineralógus, a föld- és ásványtani tudományok doktora volt. Rendkívül unalmas tárgyat tanított, de mindezt olyan lendülettel, hogy rajta keresztül valóban megszerettük azt. Ő mutatott rá, hogy a szerkezetben milyen szépségek találhatóak, márpedig az idegrendszerben a szerkezet és a működés csak együtt értelmezhető. Szentágothai Jánossal akkor találkoztam először, amikor itt Pesten befejeztem az egyetemet. Jó barátja, Kovács Arisztid beprotezsált nála, és a találkozó végén Szentágothai kijelentette, hogy szerez nekem egy állást. Meghívott a Pécsi Orvostudományi Egyetem anatómiai intézetének tudományos munkatársának. Szentágothai fiatal volt, akkor 41 éves. Nyolc gyönyörű évet töltöttem ott mint kutató és mint oktató, hisz’ a kettőt együtt kellett csinálni.

Szentágothai nagyon sokrétű egyéniség volt, igazi polihisztor.
Reggel nyolctól este kilencig voltunk az intézetben, de a munka mellett ebben benne volt minden, még ha jó idő volt, napközben fociztunk is. A közös étkezések máig felejthetetlenek, hisz’ ott is nevelődtünk. Este hat óra felé Szentágothai kijött a szobájából, és akkor kezdődött a „cserebere”, aminek az lett volna a lényege, hogy egymásnak mesélünk érdekes dolgokat, hallott híreket, információkat, de a legtöbbször ő beszélt, s mi csodálva, lenyűgözve hallgattuk. Itt, a beszélgetés és együttlét alatt nemcsak tudományról vagy kutatásról volt szó, hanem kultúráról is. Őt szinte minden érdekelte, még olyasmi is, hogy a csimpánzok és gorillák közt mi a hasonlóság és a különbség. Ő maga festett, és a kedvence akkor éppen Rippl-Rónai volt. Emellett Csontváryt ő fedezte fel nekünk. „Van egy nagy festő, csak maguk nem tudnak róla. Csontváry a neve!” A festő neve, aki eredetileg gyógyszerésznek tanult, majd állását otthagyva különböző mesterektől tanult festészetet, csak 1958 után lett ismert Magyarországon, majd ’64-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Szentágothai viszont jól ismerte a nagy pécsi festőt, Martyn Ferencet, és rajta keresztül Csontváryt meg Rippl-Rónait. A képi művészetet tehát közel hozta hozzánk, maga is kiváló aquarista volt. Emellett nagyon kedvelte a költészetet általában, specifikusan pedig Goethét. Szentágothai zseniális kutató és magasan művelt elme volt; ilyen ember mellett nevelődni nagy szerencse volt számomra.

Pécs után Budapestre kerültek, szintén együtt...
1963-ban Szentágothai a Semmelweis Orvostudományi Egyetem anatómiai tanszékének vezetését vette át. Még 1960-ban kaptunk egy elektronmikroszkópot, s én az első pillanattól kezdve elektronmikroszkópos kutatásokat végeztem, amely munkát Pesten folytathattam egy modernebb géppel. 1965-ben a Nobel-díjas Sir John Eccles egy teljes intézetet kapott Chicagóban. Ide hívott meg engem is két évre, hogy csináljam meg az elektromikroszkópos labort. Minden költséget fedezett volna, az út és a munka nem került volna senkinek semmibe. Nem engedtek el itthonról, arra hivatkozva, hogy „betelt a lista”, noha semmilyen lista nem létezett. Fél évre rá szerveztek egy kisagykonferenciát Portlandben, oda két hétre kiengedtek. Ekkor voltam először Amerikában, ezt az utat később számos további követte. Négy hónapig például San Diegóban tanítottam az orvosi egyetemen, illetve New Yorkban is többször jártam.

Ön kutató ember, mégis másfél évig volt a nemzeti kulturális örökség minisztere. Hogyan fér össze a tudomány és a kultúra? Szét kell egyáltalán választani a két területet?
A tudomány része a kultúrának. Amikor miniszterjelöltként megkérdezték tőlem, mit keres egy agykutató a kultúrában meg egyáltalán a Parlamentben, akkor azt válaszoltam, hogy „Agyakat!”. Hiszek abban, hogy a tudományos élet felfedezései, kutatói munkám és a tudományos eredmények éppúgy részei a kultúrának, mint egy jó festmény vagy egy vers. Nem érzek különbséget, ráadásul a családom és a neveltetésem is olyan volt, hogy nyugodtan lehettem volna akár történész is. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tudomány és a kultúra összefüggései nagyon is fontosak, az, hogy hogyan működik az agy, meghatározza a kultúrát, a tudománnyal foglalkozó ember pedig attól lesz igazi személyiség, ha szereti a zenét, a képzőművészetet, az irodalmat, a költészetet. Ezek a művészeti és tudományos ágazatok szervesen összetartoznak, nem látok olyan területet, amelyet el kellene hagyni, se egyik, se másik oldalról.

Szó volt tudományról, kultúráról, irodalomról. Mesélte, hogy a családjában mindenki zenélt, s zárjuk is ezzel a beszélgetést: Máté fia neves karmester, aki a Zeneakadémia karmesterképző szakán végzett, majd 2003-ban létrehozta a Teatro di Musica kamarazenekart, s Vásáry Tamás kiemelt asszisztense, tanítványa. A zene szeretete tehát a családban tovább öröklődött, s Máté személyében talán betetőződött.
Vásáry Tamás szinte nevelőapja Máténak, mostanában is volt egy közös koncertjük, egyébként együtt dolgoznak például a Kodály Zoltán világzenekar szervezésében és betanításában. Máté fiam születésétől kezdve vonzódott a zene iránt, először megtanult zongorázni, hisz’ mindennek az alapja a jó zongoratudás. Vásáry hatására karmester lett, és erről mi, szülők egyáltalán nem akartuk lebeszélni, sőt, lehetőségeinkhez képest igyekeztünk támogatni. A zene mellett ő is nagyon sokat olvas, folytatva a családi hagyományokat. Sokszor számomra is új szerzőket fedez fel, például nemrégiben az orosz irodalom nagyságát, Jurij Poljakovot olvasta, majd továbbadta nekem. A lényeg tehát: lehet valaki jó tudós, zenész, karmester vagy festő: hogy megértse a kultúrát, a saját szakmáján kívüli más művészeti ágakat is be kell fogadnia. Ebben hiszek, s ezt adom tovább a családomnak, a tanítványaimnak és mindazoknak, akiket a munkám során elérek.