VIZI E. SZILVESZTER

Mielőtt felhívtam, tudtam róla, hogy nem csak a Magyar Tudományos Akadémia becsüli meg, tagja a londoni Európai Akadémiának, a salzburgi Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának, tiszteletbeli tagja a Belga Királyi Orvosi, az Oroszországi Orvostudományi és a Román Akadémiának. Elnöke volt a Magyar Kísérletes és Klinikai Farmakológiai Társaságnak és az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak; ma is vezeti a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatot. Elnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak, tagja a Magyar Élettani Társaságnak és a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak.
Mielőtt bekopogtam, még egyszer végigolvastam: „Kutatási területe a központi és perifériás idegrendszer ingerület-átvitelének fiziológiai szabályozása és gyógyszeres befolyásolhatósága, a neuronok közötti kölcsönhatás, áthallás és preszinaptikus gátlás vizsgálata, valamint egyéb ingerület-átviteli kérdések.” Innen szép nyerni, gondoltam magamban.

Sosem volt dühös a szüleire, hogy a névnapja és a születésnapja ugyanakkor van – ráadásul karácsony után egy héttel?
Ritka nevem van, ráadásul nemzetközileg is értelmezhető, ami egy tudós számára nagyon lényeges. A név jelentése valami zöld fenyőszerű növény, ami megint csak pozitív tartalmú, úgyhogy „rehabilitáltam” őket. Szeretem a nevemet.

Nem baj, hogy az évi ünneplésadag egy hétre koncentrálódik?
Ennél fontosabb, hogy az év utolsó napja mindig is kiemelkedő fontosságú volt számomra: visszatekintésre ad lehetőséget. Számba veszem az évet és szeretném, ha a következő jobb lenne. Ez lelkileg megerősítő. Úgyhogy számomra Szilveszter az öröm napja.

A visszatekintést hogyan csinálja? Végiglapozza a naptárát?
Nem: a fejemben végigszalad minden. Elég jó az agyam tároló képessége, sőt, az előhívó képessége is. Az emberi agynak ez a két jelentős tulajdonsága: tárolni és előhívni tud.

Szakmánál vagyunk.
Látja, nem tudok kibújni a bőrömből. Lehet, hogy az agyunkban sok minden benne van, de ha nem tudjuk előhívni, szinte hiába. Az előhívás pedig attól függ, milyen környezeti, érzelmi vagy objektív impulzusok érnek.

Önnek milyen körülményekre van szüksége az előhíváshoz?
Nagyon fontosak az érzelmek. A tényszerű, tárgyi emlékképeket akkor tudom tartósan elraktározni, ha – akár pozitív, akár negatív – érzelem is társul hozzájuk. És érdekes: elegendő az érzelemnek megjelennie, vele együtt a tárgyszerű élmények is előjönnek.

Mostanában inkább pozitívak vagy inkább negatívak?
Ez is, az is. De tudja, mi az érdekes? Azt tapasztaltam, hogy egy-egy sikertelenség után mindig fellendülés következett. Igaz, én is kettőzött erővel próbáltam elérni a céljaimat. Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy megpályáztam a pécsi tanszékvezetői állást, már a miniszter is aláírta. Mégsem kaptam meg, mert az utolsó pillanatban valaki közbeszólt. Ötvenhatban elkötelezett tagja voltam a pécsi egyetemi zászlóaljnak, valószínűleg ez volt a fő akadály. Viszont ebből következően Budapesten maradtam, és szép szakmai sikereket értem el.

Gondolja, hogy Pécsett ugyanez nem következett volna be?
Meggyőződésem. Úgyhogy mindig azt mondom a fiataloknak, a balsiker csak arra való, hogy utána kettőzött erővel akard elérni a céljaidat.

Mi adja az önértékelése alapját? A tudományos eredmények vagy az emberi kapcsolatok?
Mind a kettő fontos. Az értékrendem szerint vannak alapelvek, amelyekhez mindenképpen tartanom kell magam. A tudomány pedig kalákában épül: nem egyedül én vagyok mindennek a felfedezője, hanem csak egy lépcsőfok. A következőt már más teszi a helyére. A tudomány egymás kritikájára épül. Csak egy valamit nem szabad elfelejteni: nincs abszolút igazság. Ezt belátni pedig alázat kell. És bár a teljességre törekszünk, mindig csak részigazságokat ismerünk fel – még akkor is, ha a technikánk egyre fejlettebb.

Mi az, amitől értékesnek érzi az életét?
Sok tanítványom sikeres ember. Különböző típusú emberektől kapok visszajelzést, értékelnek és meghallgatnak. Tehát nem csak hallgatnak.

Fontos a különbség?
Rendkívül. Amúgy is kérdezett az emberi kapcsolatokról, az Újszövetség adja ennek alapját. Ha megjelenik a kapcsolatainkban a másik megértése iránti vágy – mondhatom úgy is: a szeretet –, a segítőkészség tölt el olyan érzéssel, hogy sikeres vagyok, a helyemen vagyok. És ehhez nem kell sem gazdagnak lenni, sem rendkívüli teljesítményeket felmutatni. Pázmány Péter mondja, hogy a boldogságnak egysége van. Vagyis a világ leggazdagabb embere sem érezhet nagyobb boldogságot, mint egy szegény ember a kunyhójában, ha, mondjuk, meggyógyította a kutyáját.

A hit milyen szerepet játszik az életében?
Az istenhit az emberiség történelmének a nyeresége. Sok embert megérint. De nem összekeverendő a másik típusú hittel. Hiszek abban, hogy meg tudom valósítani. És ez a hit borzalmasan fontos a tudományban. E nélkül nem lehet élni.

Miben különbözik ez a hit az önbizalomtól?
Nagyon jó a kérdés, mert igazából nem sokban. Az önbizalom számomra olyan hit, amely mögött nagyon sok konkrét pozitív élmény, tapasztalat van. Sikerül, mert már máskor is sikerült.

Viszont a szakmai hit valami olyasmire irányul, amit azelőtt még nem csinált.
Pontosan. Elkezdek valami újat, nincs róla tapasztalatom, de szilárdan hiszek benne, hogy érdemes. Aztán ha elérek apróbb részeredményeket, egyre bátrabban csinálom, hiszen a tapasztalatok nyomán egyre nő az önbizalmam.

Az istenhittel hogy áll?
Köztudott, hogy istenhívő vagyok. Hiszem, hogy van egy tökéletes világ, amelynek sok részletét képtelen vagyok megérteni, mert az emberi agy nem alkalmas rá. Hiába mondom, hogy a világmindenség a végtelenségig exponenciálisan növekvő sebességgel tágul, ezt nem tudom elképzelni. Viszont látom azt a tökéletesen felépített csodát, amit a világmindenség jelent – és látunk belőle egyre több pici részletet, ahogyan a tudomány halad előre.

Sokan azt mondják, hogy véletlen. Hogy nincs rendező erő.
Igen. De vajon létezhet ilyen véletlen?

A tudomány művelése szükségképpen elvezet az istenhithez?
Akik elkötelezetten és eredményesen művelik a tudományt és elgondolkoznak azon a csodán, amelynek egy-egy részletét már meg tudják fejteni, látják, hogy itt valami egészen különlegesről van szó. Sok tudós eljut a kérdésig: hol az eleje? Hol a kezdet? Mi a kezdet? És mitől kezdődött? És mitől lép tovább?

Kell egy mozdulatlan mozgató, vagy egy legelső ok...
Ahogyan Arisztotelész mondja. Ön Istennek nevezte. Más azt mondja, hogy valami teremtő, valami csoda. Olyan kérdésekkel szembesülünk, amelyeket az emberi agy nem tud megoldani, sem felfogni. És segítségül hív valamit. Egy személyt, vagy egy ősrobbanást...

Istenhívő vagy vallásos is?
Vallásosan neveltek, a Sacre Coeur után a bencésekhez jártam, aztán jezsuiták is neveltek. A lelki atyám, Szunyogh Xavér világhírű tudós volt. Alázatra tanított a világgal szemben.

Mit ért alázat alatt?
A modern kor nagy problémája abban áll, hogy az ember azt hiszi, már nemcsak egy szereplő a világ színpadán, hanem rendező. Pedig a rendező az, akiről az előbb beszéltünk és sokféleképpen neveztük. A mozgató. Az ősok. A teremtő. Az Isten. És abban a pillanatban, hogy az ember szerepet téveszt, elveszíti a gyökereit. Azokat az alapokat, amelyeknek a társadalmat és Európa kultúráját kellene fenntartaniuk.

Azt mondja, vannak kérdések, amiket az emberi agy nem képes feldolgozni. Hogyan látja, azt az elképesztő tempójú változást fel tudja dolgozni, amit ma átélünk?
Nem. A tudomány is ezért specializálódik. Elképesztő mennyiségben tudunk tárolni adatokat, amikből a tudós kreatívan új jelenségeket fedezhet fel. A modern világ felgyorsította a tudomány fejlődését, de nagyon specializálta, ez viszont szerintem már nem jó. Fennáll a veszélye annak, hogy olyan mélyen belemegyünk egy-egy részterületbe, hogy már nem látjuk az egészet. A gyors fejlődéshez valahogyan alkalmazkodnunk kellene, de képtelenek vagyunk rá. Ezért egyre több a neurotikus, a pszichés beteg. Nem lehet olyan közegben otthonosan és biztonságosan élni, amelyben minden pillanatonként változik. Lehet ezekhez adaptálódni, de nem ilyen rövid idő alatt. És van még egy szegmense mindennek: Krisztus születése óta a technika exponenciálisan fejlődött, az etika viszont legfeljebb lineárisan, de leginkább stagnált.

Lefordítom: sokkal okosabbak és ügyesebbek vagyunk, de semmivel nem vagyunk jobbak, mint kétezer évvel ezelőtt.
És nem tudom, ennek hogy lesz vége.

A magyarok tényleg a Marsról jönnek?
Teljesen egyértelmű. A Marsról jönnek, és olyan nyelvet beszélnek, amely képes egyetlen szóban egyesíteni időt, helyet, személyt. Teller Ede szerint a magyar nyelv a gondolatok gyorsírása.

Tapasztalja ezt a saját munkájában is?
Nézze meg, ebbe a füzetbe írom a gondolataimat. Csak angolul. De látom azt, hogy amit angolul körülírok, azt magyarul sokszor egyetlen szóba bele tudom sűríteni. Hihetetlenül tehetséges nép a magyar.

A nyelven múlik?
A nyelven és a kultúrán. Azon, hogy Szent István óta bejött ide mindenféle nép – németek, a galíciai zsidóság, a német zsidóság, lengyelek, és így tovább –, és itt otthonra lelve olyan európai
kultúra keletkezett, amely nap mint nap tehetségeket termel ki matematikában, elméleti fizikában, agykutatásban, gyógyszerkutatásban...

Büszke rá, hogy magyar.
Nagyon büszke vagyok. Ezért jöttem haza, pedig micsoda pénzügyi ajánlatokat kaptam... Hazahívtak az Üllői úti fák – ahogy Kosztolányi írta.

Nem tudott volna kint boldog lenni?
Ez a pontos: nem. Eredményes lehettem volna, de boldog biztosan nem.

Itthon sem lett sikertelen.
Az, hogy megválasztottak, majd újraválasztottak a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, semmi mással össze nem mérhető elismerés. Ennél többet magyar tudós nem érhet el.

Sokat beszéltünk a szakmáról. Hol van ebben a rendszerben a család helye?
Stabil hátország nélkül egy lépést sem tudnék tenni. A feleségem is kutatóorvos, fontos része az életemnek. A gyermekeimet nem tudtam ugyan meggyőzni, hogy kövessék az apjuk példáját, de az unokám – úgy tűnik – orvos lesz. Mindezeknél viszont sokkal nagyobb öröm, hogy a gyerekeimen azt látom, értékben gondolkodnak. Az ország jövőjét csak az értékben gondolkodó családok tudják biztosítani. És a valódi emberi értékek tiszteletének igényét generációról generációra újra kell tanítani, mert ha kimarad egy-két nemzedék, annak katasztrofális következményei lesznek.

Hány csokornyakkendője van?
Legalább ötven.

Mit szeret bennük?
A különlegességet, az egyediséget, a sajátosságot.

Mikor hordta először?
A nagybátyámtól kaptam az elsőt, még gyermekkoromban. Megtanított megkötni, és annyira megtetszett, hogy gyakorlatilag azóta hordom. Igazából a család sem értette, miért, de elfogadták.

Gumis szóba sem jöhet?
Ugyan! Az szörnyű!

A nyakkendő kötelező, de a csokornyakkendő döntés kérdése.
Picit jelzi, hogy azt szeretném magamról mutatni: más vagyok, mint a többiek. Nagyon régóta hordom, és ma már hozzátartozik az egyéniségemhez. Erről óriási történeteim vannak, egyszer megírom őket. Igen, azt hiszem, ma már így ismernek. Vállalom.

Olyan érzésem van, mintha nem bízna abban, hogy csokornyakkendő nélkül is felismerhető, megismerhető, értékelhető.
Pedig messze nincs erről szó. Még a Balatonban úszva is felismernek – márpedig a fürdőnadrághoz nem viselem –, és odakiáltanak, kérdezősködnek.

Továbbadja?
Ezt nem lehet továbbadni, nem úgy működik. Igyekszem jól öltözködni; a stílust, az igényességet lehet talán továbbadni.

Társaságba, emberek közé nyakkendő nélkül nem megy soha?
Soha.

Gentleman-mentalitás?
Megadom a tiszteletet a másik embernek. Azzal is, hogy megfelelő öltönyben, jó minőségű ingben megyek. A cipőmet magam pucolom. Ezeket fontosnak tartom, mert a társasági életnek ezek lényeges velejárói.

Értem, hogy a külsőségek is fontosak.
Csak akkor, ha a belső szándékot tükrözik: az őszinte tiszteletet a másik iránt. És a megértés vágyát. Azt hiszem, az életem egyik fontos törekvése, hogy hidat tudjak építeni. Ember és ember között, különböző nézetek között, eltérő tudományos felfogások között, múlt és jelen, jelen és jövő között. Ez az ars poeticám.

A konfliktusokat kerüli vagy vállalja?
Vállalom – egészen addig, amíg hiszem, hogy igazam van. De abban a pillanatban, amikor bebizonyosodik, hogy nincs igazam, azonnal beismerem, és közlöm is a másikkal, hogy elfogadom az álláspontját. Akár bocsánatot is kérek. Ez is hídépítés.

El tudja-e mondani, hogy éppen min dolgozik úgy, hogy én is megértsem, vagy reménytelen?
Vegyünk alapul egy telefonhálózatot. Drótokkal vagy vonalakkal összekötve a központ és a készülékek. Ez a huzalozott neuronhálózat az agyunkban. De van egy olyan kapcsolódás is – és ezt én írtam le elsőnek –, mint a rádióhullámok. Az egyetlen adó jelét sok millióan tudják fogni. Tehát amelyik idegsejtnek megvan a megfelelő receptora – érzékelő fehérjéje –, amely az oda úszkáló transzmittert, az üzenetet közvetítő anyagot, érzékelni tudja, akkor két, egymástól nagyon távol lévő idegsejthalmaz is képes egymással kommunikálni.

Még képben vagyok.
A mai napig ezekkel a nem szinaptikus kapcsolódási lehetőségekkel foglalkozom. Olyan kérdésekkel, hogy melyik az az idegsejt, amely felelőssé tehető például a korral együtt járó feledékenységért.

Van ennek vége?
Csak abbahagyni lehet, befejezni soha.

Van bakancslistája?
Szeretném ezt az országot sikeresnek látni.

Nem csak önön múlik.
Nem bizony. És rettenetesen fáj, amikor valaki nem támogatóan, hittel nyilatkozik az országról. Fáj, amikor nem azt érzem, hogy mindenki szeretné sikeresnek látni Magyarországot.

Igaz, hogy ez a nép a történelme során elkövetett hatalmas bűnöket, amelyekért nem lehet elégszer bocsánatot kérni.
De hatalmas sikereket is elért. És mindig olyanok révén, akik tudtak táplálkozni ebből a fantasztikus tudás- és érzelemgazdag világból, amelyben élünk – tizenötmillióan. Mindenkivel képes vagyok összefogni, aki azt akarja, hogy eredményesek legyünk.