KIRÁLY VIKTOR

Ez egy kicsit bizarr.
Viszont hasznos. Nekem sokat segített a nyelvtanulásban.

Elmondod még egyszer?
Temetőben találtam egy túrótortatartó tálat, ami kipattintotta a melltartópántomat. Tudom gyorsabban is.

Ez a nyelvtörő tízegynehány évvel ezelőtt még nem ment volna ilyen jól.
Talán el sem tudtam volna mondani. Tizenhat éves koromig az Egyesült Államokban éltünk, csak 1999-ben költöztünk Magyarországra. Mivel a szüleim magyarok, a testvéreimhez hasonlóan én is értettem a magyar nyelvet, de nem beszéltem jól. Amerikai gyerek voltam.

Lehettél volna magyar is.
Lehettem volna, de a szüleim, ahogy akkoriban mondták, disszidáltak. Anyukám a Cini és a tinik nevű együttesben énekelt, apukám az Universal zenekarban, majd a Color együttesben dobolt. Főleg ő akarta kipróbálni, lehet-e Amerikában karriert csinálni.

Nem lehetett.
Nem, de ők komolyan azt gondolták, hogy lehet. A nyolcvanas évek elején történt, hogy egyik nap az Oktogonon összeházasodtak, az esküvő után elmentek egy fellépésre Debrecenbe, utána visszajöttek Budapestre, repülőre ültek, és irány New York! Ahogy ők szokták mondani: tulajdonképpen nászútra mentek Amerikába, csak ez a nászút egy kicsit hosszúra sikeredett... Mi már ott születtünk: a nővérem, Linda, én és az ikertestvérem, Ben.

A szüleid zenéltek kint?
Apukám zenélt különböző fusion zenekarokban, néha stúdiókban, de azért nem olyan fényes körülmények között. Egyik zenekarával például egy manhattani lakásban próbált rendszeresen. Szóval volt valami halvány remény, de egy idő után azért rájött, hogy nem könnyű ott karriert csinálni, és akkor szakmát váltott, mert el kellett tartania a családját. Ékszerkereskedő lett, kiderült, ért hozzá, ment is az üzlet.

Megtanított dobolni. Arra gondolt, hogy talán majd a fiának sikerül?
Hogy mit gondolt, azt nem tudom, Eleinte mindenesetre ő tanítgatott, később egy tanár, aztán, amikor már tudtam kettőnégyet, meg négynégyet dobolni, elkezdtem különböző amatőr rockzenekarokban játszani.

Miért nem popzenekarokban?
Mert akkor a rock érdekelt. Van Halen, Status Quo, Bon Jovi, ilyesmik.

Hosszú haj, bőrszerkó?
A helyzet bonyolultabb. Akkoriban ugyanis erős identitászavarral küzdöttem. Klasszikus rockzenét, meg punk-rockot játszottam, közben meg deszkás voltam. Azt mondom, deszkás, mert könnyebb kimondani, de főleg görkoris.

Úgy görkoriztál, mint bármelyik kamaszgyerek, vagy inkább úgy, ahogy Amerikában az igazi őrültek: életveszélyesen, félcsőben...
Ahogy az igazi őrültek: életveszélyesen, néha félcsőben is. Trükköztem rendesen.

Szeretsz veszélyesen élni.
Nem szeretek. Csak nagyon tetszett, hogy apukám első házasságából származó, Los Angelesben élő féltestvérünk profi deszkás, világversenyeken indul, komoly bemutatókat tart. Abból él, hogy deszkázik.

Te miből akartál élni?
Fogalmam sem volt. Nem voltak nagy céljaim. Jó gyerekkorom volt. Egész nap görkoriztunk, bicikliztünk, tizennégy éves korunktól meg dolgoztunk is.

Borzasztó...
Nincs ebben semmi borzasztó. Amerikában tizennégy éves korától minden gyerek vállalhat alkalmi munkát. Ott nem az a jó fej, aki csak a szüleiből él. Én egy fotósnál kezdtem, takarítottam, vécét pucoltam. De dolgoztam étteremben is, a koszos edényeket szedtem le az asztalokról. Megtanultam dobolni, deszkázni, görkorizni, és megtanultam melózni is.

Egy amerikai, aki lényegében magyar, de nem tud az lenni... Csodabogár voltál New Yorkban?
Á, nem. New York szélén, Long Islanden laktunk, az ott élő barátaim kilencven százaléka első generációs amerikai volt, úgy, mint mi. A környék tele volt perzsával. A legtöbb barátom közülük került ki. Arrafelé különben nagyon sok magyar él, úton-útfélen össze lehet velük futni.

Tizennégy évvel ezelőtt anyukád betegsége miatt költöztetek haza. Erről minden interjúban meglepő nyíltsággal beszéltek.
Egyrészt, mert túl vagyunk rajta. Másrészt meg azért, mert anyukám nagyon jó fej volt, nyugodtan viselte az egészet, és ez a nyugodtság átragadt ránk is.

Azért eleinte biztosan nem így volt ez.
Pedig így volt. Egyik nap mentem haza a suliból, anyukám éppen valami kaját készített a konyhában. Kérdezte, mi volt az iskolában, mondom semmi, és veled? Voltam orvosnál. És? Van egy kis baj, de nem érdekes. Milyen baj? Kicsit rosszabb, mint egy megfázás. Mégis mi? Rákos vagyok. Micsodaaa?... És pár nap múlva hazajöttünk, hogy Magyarországon kezeljék, aztán itt ragadtunk.

Nehéz volt otthagyni Amerikát?
Bennel, az ikertestvéremmel úgy éltük meg, mint egy kalandot. Voltunk már Magyarországon egyszer-kétszer korábban is, voltak itt barátaink. Gondoltuk, anyukánk jó kezekben lesz, mi meg bulizunk, csajozunk, találkozunk a haverokkal. Egyedül Lindának volt nehéz, mert neki komoly operaénekesi pálya nézett ki Amerikában. Ő tizenhárom évesen már a Carnegie Hallban énekelt, és épp a költözéskor vették fel a Juilliardba, a világ egyik legjobb zeneiskolájába, amit így nem tudott elkezdeni. Szóval neki nagy törés volt. Az meg különösen, hogy itt, a konzervatóriumban egyeseket meg ketteseket adtak neki.

Hogyhogy?
Jobban énekelt, mint a tanárok, akiknek ez talán nem tetszett, nem tudom. Mi sem nagyon értettük. Végül kivettük a suliból, mert nem volt semmi értelme, hogy oda járjon. Viszont, miközben Ben meg én angol iskolába jártunk, ő nagyon becsületesen elkezdett foglalkozni a magyarral. Tanulta a nyelvet, a magyar dalokat, a magyar népdalokat, a magyar operákat is, végül Presser Gábor felfedezte, és akkor popzenét kezdett énekelni. Egyébként Linda nyomta a kezembe Eric Benét egyik lemezét, amit aztán éjjel-nappal hallgattam. Jött Marvin Gaye, Stevie Wonder, és hasonló fantasztikus előadók, az ő hatásukra teljesen belebolondultam a Rhythm and Blues zenébe, és én is énekelni kezdtem.

Elhatároztad, hogy te is énekes leszel.
Nem, sőt. 2001 végén vissza akartam költözni Amerikába, be akartam iratkozni egy amerikai színiiskolába, de apám nem engedte, mert akkoriban még nagy volt a káosz a terrortámadás miatt. Úgyhogy maradtam Budapesten, és jelentkezem Gór Nagy Mária színitanodájába. Ott tanultam meg rendesen magyarul. Pedig nem volt könnyű, mert hol Dosztojevszkijt nyomtak a kezembe, hol meg olyan nyelvtörőket gyakoroltattak, mint a „Temetőben találtam egy túrótortatartó tálat...” kezdetűt.

Milyen darabokban játszottál?
Kisebb prózai darabokban, aztán zenésekben is: például a Hairben. Valahogy mégis azt éreztem egy idő után, hogy nem akarok színész lenni. A színészsuli mellett angolt tanítottam hét évig.
Meg elkezdtem dalszövegeket írni.

Magyarul vagy angolul?
Angolul. Ha zenéről, zenével kapcsolatos dolgokról van szó, a mai napig angolul gondolkodom.

Emlékszel az első szövegre?
Persze. Valami olyasmi volt, hogy ülök az életem sarkán, és az egész világ forog körülöttem. Ilyeneket írtam. Aztán valahogy jöttek hozzájuk dallamok is, és éreztem, hogy ezekkel lehetne valamit kezdeni. Amikor már összegyűlt jó néhány, összeszedtem egy kis pénzt, kerestem egy kicsi stúdiót, és meghangszereltettem egy-két dalt.

2008-ban aztán jött a Megasztár, és a sima győzelem.
Azt nem mondanám. Nagyon izgultam, mert ez volt az első igazi megmérettetés. Viszont amikor először odaálltam Fenyő Miklós, Eszenyi Enikő, Friderikusz Sándor és Mester Tamás elé, és énekeltem egy Eric Benét dalt (mi mást?), állva tapsoltak, hogy úristen, de jól énekelsz. Na, ez a felvétel soha nem került adásba. A következő fordulóban viszont nagyon elrontottam, az meg adásba került. Szóval, nem volt olyan egyértelmű, hogy mi is lesz itt. Nekünk még több fordulón keresztül a capella kellett énekelnünk, és az nagyon nehéz. Ott nem lehet elbújni a szinti szőnyegek mögé.

A válogatón megismertek? Tudták, ki vagy?
Tudták, és bár nagyon büszke vagyok a nővéremre, nagyon szeretem és tisztelem őt, de akkor azért zavart, hogy úgy emlegettek, hogy a „Király Linda öccse”.

A Megasztár-győzelem mit változtatott az életeden?
Határozottabb lettem.

Nagyképűbb is?
Nem, talán nem. Határozottabb. Az emberek szeretetéből nem azt érzem, hogy nagyképűnek tartanak.

Soha nem bántottak?
De, volt, hogy igen. Egyszer még a színpadra is feldobtak egy sörösüveget. Bár ilyesmi minden előadóval előfordul. Akinek nem stimmel az élete, az elkeseredésében könnyen megtalálja azt, aki sikeres. És könnyű megtalálnia, mert a sikeres embert megvilágítják a reflektorok. De azért ritka az ilyen történet.

Szeretet?
Az viszont van bőven. Az egyik legutóbbi dalom, az Over című ballada után kaptam egy csomó levelet, amelyben azt írták az emberek, hogy ez a dal lelkileg nagyon sokat segített nekik. Valamelyik koncerten, amikor az Overt énekeltem, az első sorban állt egy lány, és zokogott. A buli után odajött, átölelt, és azt mondta, nemrég halt meg az anyukája, és ő most, a dalt hallgatva lett túl a dolgon. Ilyenkor az ember azt sem tudja, mit mondjon.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy bár sportolsz, nem szeretsz egy edzőteremben pumpálni.
És ez így is van. Néha futok a szigeten, de edzőterembe ritkán járok. Sportolni szeretek, pumpálni tényleg nem. Van egy allergiás asztmám, és ha sportolok, jobban lélegzem.

Amikor az ének iskolájában Rubay Lacikát próbáltad lelazítani azzal, hogy bokszoltál vele, látszott, hogy élvezed.
Amerikában kilenc évig úsztam, jártam bokszolni és thai bokszoltam is egy ideig. Persze, hogy élveztem. Különben az egész műsort élveztem, bár eleinte nem nagyon hittem benne. Arra gondoltam, csak egy-két percig lesz érdekes, hogy cuki gyerekek énekelnek a képernyőn. Aztán kiderült, hogy ezek a gyerekek nemcsak cukik, de egyéniségek, és teljesen egyenrangúak azokkal, akik a nagy énekversenyeken láthatók. Mondtam is azoknak a tévés ismerőseimnek, akik a Voice-ban meg az egyéb tehetségkutatókban dolgoznak, hogy kössék fel a gatyájukat, mert ezek a fiúk, lányok most magasra tették a mércét.

Hogyan tovább?
Vannak nagy álmaim.

A sokat emlegetett 1967-es Ford Mustang?
Azt azért meg tudnám már szerezni. Amerikában egy 1967-es Ford Mustangot éppen annyiért lehetne venni, mint itt egy jobb énekmikrofont. De ezt az álmomat azért nem akarom valóra váltani, mert egy ilyen Ford Mustang nem autó, inkább életstílus. Addig el kell jutni, hogy egy ilyenbe beleülj.

Akkor mi a cél?
Egy Grammy-díj.

Hoppá!
Ez látszólag nagy és irreális álom. De szerintem nagyon sok munkával el lehet érni. Vannak most családi tervek is, Lindával akarunk közös koncertet adni ősszel New Yorkban, Berlinben és ha összejön, Londonban. Nekem nem az a célom, hogy akkora sztár legyek, akit még a sarki kisboltban is letámadnak a paparazzik. Engem nem érdekel az úgynevezett celebség, én az ilyen partikon kimondottan rosszul érzem magam. Tulajdonképpen bulizni se nagyon szeretek. A szüleim még ötven fölött is nagyon fiatalosan élnek, az apukám a mai napig többet bulizik, mint én. Mindig mondom, én hozzá képest egy nagypapa vagyok. Viszont ennek az is oka, hogy én mindig buliban vagyok, amikor fellépek, nekem inkább az otthoni nyugira van szükségem. Szóval én egy rangos szakmai elismerésre vágyom. És, ha az összejön, akkor majd veszek egy 1967-es Ford Mustangot, és úgy ülök bele, hogy nem leszek zavarban. Hátratolom a tetőt, aztán megyek, amerre visz az út.