Kentaur

Elég jól csengő név az Erkel, nem mindenkinek jut ilyen. Minek akkor ez a Kentaur művésznév, ráadásul úgy, hogy első sikereit zenével aratta?
Épp azért. Ötéves koromtól tanultam zongorázni, de addigra az is kiderült már, hogy tűrhetően rajzolok. Zenész leszek vagy képzőművész? Ez volt a nagy kérdés. A család egyik fele ezt, a másik azt akarta, a harmadik meg azt, hogy legyek inkább orvos. Középiskolában aztán beálltam a Satöbbi együttesbe. 15 éves voltam, újhullámos zenekar volt és mindenkinek volt színpadi neve. Nem volt trendi, hogy a polgári nevünkön lépjünk fel.
Nagy volt az arcuk.
Orbitális nagy pofánk volt. Ráadásul csak hülyeségekről énekeltünk. Nagyon hittünk ebben a szürreális, képekkel teli újhullámban, imádtuk a Madnesst, közben meg tele voltunk Frank Zappa-idézetekkel, punk, jazz, blues, minden volt benne. Az volt a stílusunk, hogy nincs stílusunk. Néhány dal például állatokról szólt. Márpedig elég hülyén nézett volna ki, ha Erkel Lászlóként, Erkel Ferenc ükunokaöccseként üvöltöttem volna torokhangon, angyali tekintettel, hogy „A Zsiráf a legszebb állat!” Így lettem én Hintakentaur. Seres Péternek hívják a „névadó gazdámat”, ő volt a zenekar gitárosa és szövegírója. Vele együtt találtuk ki a koncertjeinket is. Nem blues-kocsmás fellépések voltak: mindig igyekeztünk kihasználni, berendezni a teret, adni valami különlegeset. Festettünk díszletet, vásznakat feszítettünk ki…
Azaz már itt lerakta a díszlettervező-karrier alapjait.
A képzőművészeti főiskola festőszakának későbbi elvégzése sem vált káromra. A grafikusi pályám is tulajdonképpen a zenekarban kezdődött a saját koncertplakátjainkkal meg a lemezeink borítójával. A Hungarotonnál mondták is: „hú, ezek de jók!”, csináljak már az LGT-nek is. Miért ne? Presser Gábort amúgy is személyesen ismertem gyerekkoromból: komolyzenész édesapám korrepetálta egy ideig zongorából. Később közösen készítettük el az első két szólólemezemet, később ő „vitt be” a Vígszínházba is. Grafikusként kezdtem, az elmúlt két évtized alatt több színház több száz plakátja, műsorfüzete, logója, satöbbi viseli már magán a Kentaur szignót. A 90-es évek első felében még ezzel kerestem a kenyerem javát, és még ma is több plakátot és CD-borítót készítek, elsősorban a barátaimnak.
Szórakoztatásba oltott önmegvalósítás – mintha a Satöbbi óta sem változott volna a lényeg, s ezt csinálná díszlet- és jelmeztervezőként is.
Ennél azért kicsit több komolyságot kíván ez a szakma, de tény, hogy az alapattitűd nem változott. Nem véletlen, hogy egyetlen színházba sem álltam be állandó munkatársnak.
Eszenyi Enikővel azért elég szoros a kapcsolat, amióta 1990-ben a Leonce és Léna díszlet- és jelmeztervezésére kérte fel.
A barátság és a főnök-beosztotti viszony között óriási a különbség. Ahol az utóbbi irányba kezd elmenni a dolog, azt nem kedvelem. Persze vannak külföldi produkciók, ahol a producer a főnök, ott viszont lazábban veszik ezt az egészet, nem akarják magukat ennyire előtérbe tolni, mint itthon, arrafelé bíznak a művészekben.

Azaz kint jobban megbecsülik a dizájnert?
Sokkal. Sokszor azonos jogokat élvez a rendezővel – főleg a musical-bizniszben.
A Vámpírok báljának sikere tehát éppen annyira az öné, mint amennyire Roman Polanskié?
Ezt azért nem állítom, de a mai multiplex 3D-világban már a musicaleknél eladhatósági és művészi szempontból is ugyanolyan fontos a vizualitás, mint a rendezés. A jó tervezőt ezért kincsnek tartják. Külföldön sokszor fogalmunk sincs még, ki lesz a rendező, de már van kész vizuális koncepció. Van, hogy álmodhatok, amit akarok; hatmillió fontos költségvetés van csak a látvány megvalósítására. De itthon nem is régen előfordult, hogy egy nagyszínpadi produkcióra egymillió forint volt a költségvetésem. Az egyik kedvenc díszletem lett belőle.  
A rendező értelmezi a darabot. Ön is?
Jó esetben mindketten. Én néha előbb kell hogy evvel foglalkozzak. Azért a zenés műfajoknál az alapsztorik és a karakterek elég egyszerűek, ellenben a sok helyszínen játszódó cselekmény, a nagy díszletváltozások, jelmezcserék, a táncbetétek miatt igen komoly logisztikai kérdések merülnek fel. De azért Az Operaház fantomja nem a Macbeth.
Újhullámos zenekarban indult, azóta több formációval is lemezeket készítő előadóként hogyhogy nem kap sikítófrászt a musical műfajától?
Olyanban, amitől sikítófrászt kapnék, nem nagyon működöm közre. A Vámpírok bálja szerintem komoly zenei alkotás, a Les Misérables szintén. Még egy operettet is színre lehet úgy vinni, hogy nézhető, hallgatható legyen. A Marica grófnővel például semmi bajom nem volt, komédiaként fogtam fel, holott nem kedvelem a műfaját. Nem nekem szól. Ha viszont a már említett Fantomot vagy például a West Side Storyt végighallgatjuk, van ott jó pár remekül megírt dal. Lehet, hogy magamnak másképp hangszerelném őket, de ettől még a dalok jók. Nem véletlen, hogy évtizedek óta sikeresen futnak. Az ötlettelen, geil musicalek, mert ismerjük el, ilyenek is vannak, egy-két év alatt kiszáradnak, nem maradnak fenn.

Az angoloknál és Amerikában nagy biznisz a musical, itthon meg adófizetői forintokkal támogatjuk. Nem bizarr?
A közhiedelemmel ellentétben állami pénzzel itthon az egyik leggyengébben támogatott műfaj a musical. A Madách Színház vagy az Operett sokkal nehezebben teremti elő a szükséges pénzt (ami a műfaji sajátosságok miatt sokszorosa egy drámai előadásnak), mint azok a prózai színházak, amelyek musicalt is játszanak. Az új színházi törvény szerint szinte műfajra és projektekre bontják le a támogatásokat, a műfaj gyakorlatilag átkerül majd a giccs kategóriába, oda, ahol a könnyűzene volt a hetvenes-nyolcvanas években. Nemcsak, hogy nem támogatták: az általa megtermelt előadói és szerzői royaltyk egy részét a komolyzeneszerzők támogatására fordították.  
Nem logikus?
Röfögtünk akkoriban ezen eleget: a szomorúzenészek mégis miért abból élnek, hogy nekünk jól megy a koncert? Ma már nem egészen így gondolom, mára még a rock műfajban is nagyon kevés pénz maradt Magyarországon. Ezerből húsz banda és tíz szólista él meg belőle, a fele jól. Ennyi.  
Ezért állította le a rock karrierjét négy éve?
Nem. Egy-két fix tagot leszámítva mindig profi zenészekkel, háttéremberekkel dolgoztam, az adott projektre hívtam össze őket. Onnantól viszont, hogy az internetes letöltések miatt lemezfelvételekből, jogdíjakból már nem lehet megélni, mindegyik, mint az őrült, koncertezik – minden lyukban fellépnek a legmagasabban képzett, jó muzsikusok is, hogy a sárga csekkeket valahogy be tudják fizetni. Ilyen körülmények között, megspékelve azzal, hogy az év felét külföldön töltöm, lehetetlen egyben tartani egy minőségi bandát, Kentaur-koncertet szervezni, amelynek a lényege mindig is az volt, hogy kitűnő zenei alapokkal nagy, látványos mozgásszínház, komoly vizuális háttérrel megtámogatott produkció legyen. Az összepróbálatlan hétvégi haknizás nem az én világom. Meg aztán született két gyerekem, velük is kell lenni. Ha Magyarországon vagyok, itthon, a műtermemben dolgozom, ezért elvileg sokat vagyunk együtt – igaz, az alkotóról, ha épp otthon van is, jobb tudni, hogy legtöbbször máshol jár az agya. Amit látsz, az szinte csak a hologramja.

Huszonévesen már családapa volt. Negyven fölött elhatározta, hogy új család kell vagy egyszerűen szerelmes lett?
Utóbbi. Persze teljesen másképp gondolkodom most egy sor dologról, mint annak idején. Családról, szexről… Nem arról van szó, hogy kevesebb kell, de már tudom, mi éri meg, mi nem és mi az, amitől valami baromi jó lesz. Az előző házasságom is remekül indult, de idővel inkább szakmai kapcsolattá alakult át. A mostani meg annyira jól működik, hogy mindenki irigyel is. Ez a kapcsolat olyan erős volt, ami miatt otthagytam az előző családomat.  
Lelkiismeret-furdalás emiatt?
A gyerek-szülő kapcsolat megtörése a legnehezebb az egészben. Magát a válást egy év alatt túl lehet élni, de ezeket a töréseket nehezen lehet meghegeszteni-feldolgozni. Ahhoz, hogy ne sérüljön a gyerek, mindkét fél részéről együttműködés és komoly önmérséklet kell. Mindennek ára van.  
A munkájának is. Végzettsége szerint festőművész – a festést a jobban fizető színház miatt hanyagolja, vagy ott is csak nagyban és ciklusokban tud gondolkodni?
Sosem tűztem ki célként, hogy én ilyen meg olyan jól fogok élni. Tervezőként külföldön és a fiatal kollégákhoz képest itthon is elég jól megfizetnek, de ez nem jelent többet, mint hogy középosztálybeli vagyok. Volt olyan is, hogy anyagilag eléggé megzuhantam. A válás mondjuk tipikusan ilyen helyzetet teremt. A festészetnél viszont egyáltalán nem érdekel, mekkora üzlet van benne. Az, hogy ciklusokban gondolkodom, igaz. Szeretem, ha a képek egymást támogatják, ha van egy komplexebb történet, amelyet 20-25 kép mesél el. Egy kiállításnyi képet kell festeni, nem csak úgy egy-egyet.  
Azaz brandet épít. Az öné a „mágikus realizmus” címkével büszkélkedhet. Ez mit jelent?
Realista képek szimbolikus, álomfejtős tematikával, speciális technikával és textúrával.
Olyan jól hangzik, hogy akár blöffölni is lehet ilyesmit, nem?
Blöffölni még nem blöfföltem képet, az viszont igaz, hogy nemcsak a keserű pirulát készítem el, hanem az azt bevonó mézédes szirupot is, amelynek segítségével a gyógyszer könnyebben lecsusszan a néző torkán.

Mindig van tehát egy gondolat, amelyet át akar adni?
Persze. Máskülönben semmi értelme az egésznek. Ez nem reklámgrafika vagy dekoráció. Mielőtt egy festmény elkészül, vagy fél évet pihen, érlelődik a fejemben, aztán papíron… Az üzenet szó itt túl patetikus lenne, de mégiscsak egy gondolat bomlik le képekre. A festészetemet egyébként talán komolyabban is veszem, mint a színházat. Személyesebb, nem kell alkalmazkodnom más történetéhez, rendezőhöz.
A válság nem érinti?
A művészetemet még nem, amúgy is több lábon állok. A válság kitörése óta éltem meg a legnagyobb külföldi sikereimet, persze ez csak véletlen egybeesés. De az itthoni színházi közegen nagyon érezhető. Elég nagy a kavarodás és mindenki folyamatosan ki van borulva, hogy ez milyen borzasztó, de tenni nagyon kevesen tesznek ellene.
Nem az?
Valahogy túl kell élni. Áldozatok és struktúraváltás nélkül nem fog menni. Sokáig mesterségesen tartottak fent egy piaci viszonyoktól független kulturális rendszert, amibe csak hajszálereken szivárogott be a „piaci vér”. Emiatt most sokkal fájdalmasabb és drasztikusabb a változás, amire nem készítették fel a művésztársadalmat. Ezt tartom a legnagyobb bajnak. Illetve azt, hogy hiányzik egy karizmatikus kultúrpolitikus, egy tiszta, átlátható koncepció, amely működőképes és értékmegőrző alternatívát jelentene, aminek a későbbi megvalósulásában bizakodhatna a szakma. A mostani zavarosban megint feltűnt egy-két „öreg halász”, akinek már rég el kellett volna venni a horgászengedélyét. Sokat segítene a víztisztításban és a halak túlélésében.  
És mi számít igazán? Véletlenben, sorsban, Istenben hisz?
Sorsban, Istenben, ösztönös megérzésekben. A hirtelen előtörő intuíciók mindig megfontolandók, komolyan kell őket venni. Templomba nem járok, de semmi bajom a vallásossággal. Nem mindennel értek egyet, ami az egyházakban történik, kicsit életszerűtlen a világhoz való viszonyuk manapság, de rengeteg embernek meg tudják adni azt, amitől végül mégsem mennek a Dunának, ez pedig fontos.
A színházi munkákkal ön is igyekszik valami ilyesmit adni a nézőnek?
A jó színház mindenképp segít a hétköznapok feldolgozásában. Nem véletlen, hogy évezredek óta működik. Archetipikus helyzeteket igyekszik feldolgozni még a musical is. Egy jó Bartók-műre vagy David Bowie-ra ez ugyanúgy igaz. A katarzis olyan, mint a jó szex. Csak ilyenkor az egész világgal szexelünk. A kultúra tehát, ha úgy tetszik: legális prostituált.  
Egyes példányaitól meg kultúrszifiliszt lehet kapni.
Azoktól igyekszem távol tartani magam, alkotóként és nézőként egyaránt. A kultúra végképp nem az, amit óvszerrel élvezni lehetne.