Szakos Krisztián

A fülharmónikus
Az álmok néha valóra válnak, és erről az orbitális közhelyről Szakos Krisztián zeneszerző-producer órákat tudna mesélni. Kamaszkorától ír ugyanis dalokat, volt pincér és játszott lagzikon, mielőtt Ákostól Caramelig a popszakma krémjével dolgozott volna együtt. Harminchárom évesen aztán egyfajta csúcsra ért, hiszen az Eurovíziós dalfesztiválra ő hangszerelte a magyar versenydalt, a Compact Disco számát.

Tud kottát olvasni?
Őszintén? Nem. Most már kiigazodom rajta, de ez minden.
Akkor biztosan abszolút hallása van.
Még az sincs, bár azt szoktam mondani, a fülem a legfejlettebb szervem. Szerintem édesanyámnak van abszolút hallása: ahányszor csak a Rejtelmeket énekelte Sárváron, a konyhánkban, mindig minden hang ugyanott volt nála.
Szóval hogyhogy zenész lett?
Mindig az akartam lenni, és eltökélt vagyok. Gyerekként már a könyvespolcon imitáltam a szintetizátorozást, és arról álmodtam, hogy egyszer Ákost kísérem. Egyébként fejben nagyon a topon vagyok, egyben hallom a dolgokat, nem veszek el feltétlenül a részletekben, ami szerintem egy producernél a legfontosabb. Nagyjából vágom a lexikális dolgokat is, tanultam zeneelméletet, persze, csak úgy, magamtól, egy könyvből, amit vettem.
Tehát az autodidakta művész archetípusát tisztelhetjük önben.
Abszolút. Tizenegy éves koromban a szüleim a szegedi KGST-piacon vettek egy behangolatlan gitárt, amin gyakorolni kezdtem. A szomszédunk segítségképp lerajzolt nekem tizenegy akkordot, a fogásokat pedig Zorán műsorából lestem el. Volt a Duna TV-n akkor egy sorozat róla, Az elmúlt 30 év, Sipeki Zoltán gitározott, de mivel ő balkezes, a nagytükröt oda kellett tolnom a tévéhez, hogy utánozhassam.
Milyen volt Sárváron a zenei élet?
Mondjuk úgy, hogy egyenlő a nullával. Hangszerbolt például nem működött a városban, akinek volt valamilyen hangszere, az rögtön haver lett, úgy tekintettem rá, mint a Szent Grál birtokosára. Délutánonként belógtam a helyi zeneiskolába, és addig játszottam a zongorán, amíg ki nem dobtak.
Mégsem oda iratkozott be, ami pedig szinte következne az előzőekből.
Mert szerényen éltünk, és egyszerűen nem engedhettük meg magunknak. Szakma kellett. Már tíz aranylemezem volt, de édesanyám még mindig felemlegette, mennyire sajnálja, hogy nem támogathattak jobban. Pedig tényleg mindenben segítettek, ahogy tudtak, ebbe azonban a zeneiskola egyszerűen nem fért bele. Szóval a vendéglátóipariba kezdtem járni. Dolgoztam élelmiszerboltban, italnagykerben, emlékszem, folyton koszos volt a kezem, és retkes a ruhám. Aztán a Kuglizó nevű egységben lettem pincér.

Daliás idők lehettek. Milyen zenéket hallgatott?
Leginkább a sötét tónusú, indusztriális és avantgard együtteseket. Nemrég megnéztem a Holló című filmet, abban van egy Cure-szám, és komolyan mondom, majdnem sírva fakadtam, annyira hat még ma is rám az a zene. Pincérként egyébként szinte az egész fizetésemet hangszerekre és cédékre költöttem. Havonta egyszer jártam fel Budapestre bevásárolni, az vagy hét óra vonatút Sárvárról. Tényleg megszállott voltam. A Massive Attack cd-boxot például egyenesen Németországból rendeltem, azt, amelyiknek a tokja tapintásra változtatja a színét. Tizenhétezer forintot fizettem érte, ami rengeteg pénz volt akkor.
Gondolom, írt is dalokat.
Persze, tizenhárom éves korom óta folyamatosan. Az egyik szerelmemnek egy egész lemezt készítettem, amit aztán a szüleim egyik Neoton kazettájára vettem fel. A minőségről most nem beszélnék, viszont tudom, hogy ’93-ra már bizonyos értelemben kész dalszerző voltam. Az már kérdés, hogy Sárváron, és általában vidéken az embernek zéró lehetősége volt a kitörésre. Volt egy középiskolás techno-formációnk, nagy ritkán játszottunk, hétvégeken néha lakodalmakban nyomtam a Fent a János hegyent, de nagyjából ennyi volt.
És, mi történt? Hol fordult meg a sorsa?
2000-ben megjelent Ákos új kislemeze, és ennek kapcsán pályázatot írtak ki a Keresem az utam című dal feldolgozására. Én már a Bonanza Banzai-ban is imádtam Ákost, kívülről tudtam az összes számát, ezért ezt a felhívást egyfajta jelnek tekintettem. Azonnal három remixet is készítettem, és mind a hármat a legjobbak közé választották. Szerintem volt náluk jobb, de Ákos megláthatta bennük a frissességet, és felfigyelt rám.
Közben a Szigeten is fellépett a Morphina nevű együttesével.
Ez Ákostól teljesen függetlenül történt.
A beküldött anyagunk alapján meghívtak a Wanted-színpadra, ahol a Neo és Yonderboi után játszottunk. Hajnali négy óra lehetett, talán ötvenen nézték a koncertünket, abból is a fele haver volt. Viszont igazi színpadon lehettünk, igazi hangosítással, és nem jöttek ki a rendőrök. Végre éreztem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Hogy a színpad menő, és aki ott áll, az a közönség szemében tulajdonképpen szuperhős, márpedig én az akartam lenni. Nem sokkal később aztán felköltöztem Budapestre.
Milyen volt a váltás?
Rémes. Sárváron a jó az jó volt, a rossz pedig rossz, itt viszont minden elmosódik, nem tudom, ki kicsoda. Két hét alatt elfogyott az összes pénzem, sokáig a barátnőm tartott el, de aztán elkezdtem egyre többet dolgozni Ákossal. Az igazi áttörés az volt, amikor rám bízta az Andante című turnéja hangszerelését, sőt, számokat is írhattam neki. Lassan beindult a szekér, és elkezdtem másokkal is dolgozni. Kozma Orsi például, aki éppen az első önálló lemezét akarta kiadni, megkeresett, mert hallotta, hogy van itt egy furcsa fiú, aki furcsa számokat csinál. Aztán egyik munka hozta a másikat.
Mi az erőssége? Miben jó?
Inkább azt mondom el, miben nem: a dzsesszben, reggae-ben meg a mismásolásban, a megúszásban. Szeretek karakteres dolgokat csinálni, és mindegy, milyen műfajban. Dolgoztam a Magna Cum Laudéval, SP-vel, Caramellel, én hangszereltem az Én, József Attila című musicalt a Madách Színházban, zenét szereztem a székesfehérvári színház Plazma című előadásához, tavaly pedig a Red Bull Liszt Remix zenei rendezője voltam.
Az szép lehetett…
Én imádtam azt a munkát. Olyan zenekarokkal dolgoztam, mint a Carbonfools, a Balkán Fanatik, a PASO vagy a Compact Disco. Nekem csak össze kellett tartanom ezeket az amúgy öntörvényű együtteseket, vigyázni, hogy a produkció ne legyen öncélú művészkedés. A klasszikusokat ugyanis szerintem nem szabad megerőszakolni, Liszt ráadásul akkora brand, hogy nem szabad nagyon csavargatni.

Ha tehetné, milyen zenét csinálna?
Mármint, ha nem rendelésre dolgoznék? Amit mindig is szerettem, egyfajta prémium popzenét. Tudom, hogy a zene nem csak popdalokból áll, de mégis: ha egyszer ez okoz örömet.
Az utóbbi idő egyik legkeresettebb zenei rendezője lett, közben viszont szakított Ákossal. Miért?
Ez kényes pont az életemben, hisz ő az idolom, akinek rengeteget köszönhetek. Nem is mester és tanítvány, inkább mester és szolga volt a mi viszonyunk. De fel kellett ismernem, hogy semmi sem tart örökké, úgy látszik, ennyire volt kalibrálva a kapcsolatunk, és ebből a szempontból nem is érdekes, mi történt. Szerintem egyébként Ákos akkora művész, hogy egymaga is bőven meg tudja valósítani, amit akar.
És úgy tűnik, ön is nélküle, hisz idén a Compact Discóval fellépett az Eurovíziós Dalfesztiválon. Hogy került az együttesbe?
Megkerestek azzal, hogy lenne egy számuk, amivel konkrétan meg szeretnék nyerni a versenyt. Tetszett ez a hozzáállás, mert gyakorlatilag ilyen mentalitással jöttem fel én is annak idején Pestre. Szóval, nekiálltam dolgozni, két napig nem aludtam, nem váltottam ruhát, nehogy elmenjen az ihlet. Aztán, amikor kiderült, hogy mi képviseljük Magyarországot, szinte adódott, hogy gitárosként én is velük játsszak.
Milyen volt Baku?
Roppant érdekes. Korábban soha nem jártam ilyen messze az otthonomtól, de még olyan embert sem ismerek, aki azt mondaná, hogy unatkozom, utazzunk el Bakuba. Az látszott, hogy baromira sok arra a pénz, erre a dalfesztiválra pedig rengeteget költöttek. Emlékszem, a taxisok fehér kesztyűben vezettek, de mindig eltévedtek, mert annyi volt az új utca. Mellesleg kétszer nem fizettünk ugyanannyit a cigiért, amikor pedig vége volt a versenynek, az étlapokat átragasztották, és ismét féláron lehetett enni.
Kudarcként élte meg, hogy a Compact Disco végül a futottak még kategóriában végzett?
Szerintem ez a dalfesztivál nem a dalokról, hanem arról szól, hogy egy országnak hány barátja van. Jól mutatja ezt, hogy a végső győztes svéd dalt ugyanaz az ember szerezte, aki az utolsónak befutott norvég számot is jegyezte. Talán hülyén hangzik, de tulajdonképpen ez a verseny az eddigi pályám egyik csúcsa.
Gondolt már arra, mi jöhet még? Mit csinál, mondjuk, húsz év múlva?
Nem is tudom. Talán heverek egy bőrkanapén, és már nem tologatok gombokat, csak megmondom, hogy mi legyen.
És mi lesz, ha jön majd egy másik eltökélt vidéki fiú, és kiszorítja önt?
Ez az egyik legnagyobb parám. Egyébként néha már most sem értem a fiatalokat.  
Hány éves is?
Harminchárom. De én még emlékszem arra az időre, amikor nem volt mobil, sőt, arra a pillanatra is, amikor bevezették hozzánk a telefont. Közben azonban felnőtt egy másik generáció, amelyik például többnyire interneten, pizsamában néz koncertet. Ez nekem furcsa. Emlékszem, egyszer hat órát vártam a vonatra, hogy megnézhessem Fehérváron az Einstürzende Neubautent. A koncerthez ugyanis el kell utazni, sorba kell állni, a zenei önkívülethez kell az a néhány óra szenvedés is.
A szakmán kívül kevesen ismerik a nevét.
Ez egy ilyen munka.
Milyen?
Ilyen névtelen. Néha arra gondolok, egy producer olyan, mint építkezéseknél a statikus: senki nem tudja, hogy ki ő, de biztos valami fontos ember lehet, mert nyakkendőt visel, és mindig előre engedik a melósok.
KönyvAz egyik legérdekesebb könyv, amit kézbe vettem, Michael Crichton Jurassic Parkja volt. Tizenöt évesen olvastam először, közvetlenül az után, hogy megnéztem a filmet, ezért szinte magam előtt láttam a szereplőket. Meglepett viszont, hogy a könyv mennyivel gazdagabb a filmnél, az első száz oldalt például egyszerűen kihagyták a forgatókönyvből. Azóta is, ha a kedvenc könyvemről kérdeznek, hiába olvastam viszonylag sokat, mindig a Jurassic Park jut eszembe elsőnek.
VágyHa tényleg lehetne három kívánságom, kettőt rögtön passzolnék, és csak egyet kérnék: hogy jól beszéljek angolul. Nyelvet tanulni, sajnos, egyszerűen nincs időm. Az interneten persze az ember felszedeget dolgokat, de éppen azt nem, amit én szeretnék, a konyhanyelvi fordulatokat. Márpedig szerintem az iszonyúan fontos, hogy valaki folyékonyan tudjon beszélgetni semmiségekről.

A cikk a Gentleman magazin 2012. AUTUMN számában jelent meg.
A keresett szó nem lehet rövidebb 3 betűsnél!
Bezárás
EDELÉNY A TALÁNYOK KASTÉLYA
Edelényről, a „Bódva parti Fertődről” a rendszerváltozás óta több rekonstrukciós elképzelés, terv, ötlet látott napvilágot, mint ahány ép ablakkerete volt – egy kanadai üzletember még indián kaszinót is...
AMIRE CSAK AZ EMBERI KÉZ KÉPES
Folytatjuk Becsei Áron történetét, aki messze földön híres óráinak seregnyi alkatrészét polírozza, gömbölyíti és gyöngyözi tökéletesre – főleg azokat, amelyek egyáltalán nem látszanak. Ha valaki azzal...
Miénk itt a légtér
A repülés szabadság – mondják, de ez csak akkor lesz maradéktalanul igaz, ha nem kell igazodnunk különféle menetrendekhez. A magánrepülőgép éppen ezért az egyik legfényűzőbb módja a világ...
SCHMIDT MÁRIA
Ilyen kérdéseket még nem nagyon tettek fel nekem, pedig már elég sokat nyilatkoztam, mondta az interjú végén Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum, valamint a XX. és XXI. Század Intézet...
A GENTLEMAN ÚJJÁÉPÍTI A KASTÉLYT
Ma már csak a kerti homlokzat középső kijárata és egy faldarab maradt hírmondónak az egykori fejedelmi méretű kastélyépületből Alcsúton. Lakói, az egykori Habsburg főhercegek aligha gondolták, hogy...
CARDIFFI FIÚ, SKÓT GYÖKEREKKEL
Minőség és bizalom; közel egyórás beszélgetésünk során ezt a két szót mondta magyarul Nigel Jones, a legnagyobb nem állami tulajdonú magyarországi munkáltató, a Tesco első embere. A huszonkétezer főt...
Az Autó
Egyértelműnek tűnik, hogy ha a klasszikus James Bondos autóról beszélünk, az csakis Aston Martin és kizárólag a DB5-ös lehet. A beépített kütyük mellett története is különlegessé teszi ezt az...
LÉGIES LUXUS
Van-e fokozhatóbb kulináris élvezet egy Michelin-csillagos étteremben elköltött ínyenc vacsoránál? Van. Például egy repülés közben, ég és föld között lebegve, lassan, élvezettel elfogyasztott...
Kamarás Iván
Kamarás Iván az el nem játszott Hamletről, a védjeggyé váló akcentusról, az önmagunkkal folytatott beszélgetésekről és a mégsem robbanó málnás...