Steven Eugene Kuhn

Sosem láttam korábban, mégis ráismerek: a magas, vállas, szemüveges férfi a Holló utcai Holmes Place Budapest Health Club and Spa pultjánál csakis Steven Eugene Kuhn lehet. A magyarázat pofonegyszerű: a teremben egyetlen más férfi ról sem tudom elképzelni, hogy valaha Mick Jagger és Pamela Anderson testőre volt, illetve, hogy Bronzcsillaggal szerelt le az Egyesült Államok hadseregéből. Steve Kuhnt látva az az ember érzése, hogya 45 éves férfi képes lenne egymaga kiállni Szaddam Köztársasági Gárdája – de minimuma Hammurabbi vagy a Medina-hadosztály –ellen, a győzelem komoly esélyével.

– Valaha kiálltam, ha nem is egyedül, hanema 8. Lovasezred őrmestereként. Mi alkottuk az éket 1991 januárjában a Sivatagi Vihar hadműveletben, előttünk nem volt senki, illetve, aki  előttünk volt, az már arabul beszélt… – vélek felfedezni egy könnyed mosolyt beszélgetőpartnerem szája szögletében, majd mielőtt rákérdeznék arra a nyilvánvaló anakronizmusra, hogy mit keresett egy lovas egység a huszadik század utolsó évtizedében az iraki sivatagban, hozzáteszi: – 1866-ban alakult az ezred, s a US Army hagyománytiszteletből őrizte meg a nevét. Természetesen a lovak  helyébe képzeljük oda az Abrams tankokat.

Azt mondják, mindenki emlékszik arra, hol volt, mit csinált, amikor ledőltek az Ikertornyok. Én így vagyok a Sivatagi Vihar kitörésével. 1991. január 16. volt, magyar idő szerint nem sokkal éjfél előtt az ágyamban fekve néztem a CNN adását, ahogy az első Apachehelikopterek megindulnak Kuwait City felé.

A mi ezredünk az átkaroló hadművelet ékét alkotta. Dahranból indultunk, Nyugatról az iraki főerők mögé kerültünk, és Bászráig jutottunk. Európában azt gondolták, hogy az iraki hadsereg papírtigris volt, és ez igaz is a regulárisokra, de a Köztársasági Gárda két hadosztálya, a Hammurabi és a Medina keményen ellenállt. Az egyik bajtársam, Young Dillon őrmester a karjaim között halt meg. Egy repeszdarab ölte meg, amely amerikai gránátból származott. Friendly fi re – baráti tűz… Az Öböl-háborúban legalább annyi bajtársunk halt meg a tévedésből rossz helyre irányított baráti tűz következtében, mint az ellenség lövedékeitől. Egyszer az én életemet is megmentették: Jeffrey Hanson őrmester, Észak-Dakotából. Azt ne kérdezze, hogyan történt, ezt már képtelen vagyok elmesélni. Nem megy. Más emlékek is törlődtek a memóriámból a 22 évvel ezelőtti eseményekről. Mintha egy láthatatlan kéz megnyomta volna az agyam klaviatúráján a „delete” gombot. Hogy miért? Nem tudom… Az egész olyan volt, mint egy fi lm. Amelyet rendezek, és én vagyok a főszereplője is. Az első tíz-tizenkét óra maga volt a horror. Azzal a tudattal léptük át az iraki határt, hogy biztosan odaveszünk. A félmilliós hadseregünk csaknem egyharmadát előre leírták, a hivatalos becslések 150 000 amerikai halottal kalkuláltak. Jócskán túlbecsülték az iraki hadsereg erejét, harc közben végül összesen 148 amerikai katona esett el.

A fi lmforgatás nem csupán metafora, Steve valóban rögzítette a történéseket.

- Végig a kezemben volt a videókamera, ha tehettem, mindent felvettem: rögzítettem a háborút. Az első tíz-tizenkét óra elteltével már semmilyen félelmet nem éreztem. Az a bizonyos fél nap olyan pokoli ellenséges tűzben telt, hogy ami utána következett, arra már immunis voltam. Elfogott valamiféle fatalista
hangulat, azt mondtam magamban, ha meg kell halnom, hát meghalok, úgysem tehetek ellene semmit. Aztán túléltem. De amit Bászrában láttam, az beleégett a memóriámba.

Ezen a ponton a harcedzett veteránnak is nagy levegőt kell vennie.

– Bászra térségében azt a parancsot kaptuk, hogy nem mehetünk tovább, és nem szabad beleavatkoznunk a síita felkelők és a Szaddam hadserege között kitört harcokba. Hogy miért, ne kérdezze. Egy alkalommal egy síita anya, karján a csecsemőjével, segítségért könyörgött, de nekünk nem volt szabad védelmünkbe venni, mert ez volt a parancs. Biztos vagyok benne, hogy Szaddam martalócai mindkettejüket megölték. Nem volt könnyű feldolgozni, hogy megálltunk a tankjainkkal Bagdad előtt, hogy engedtük Szaddamot kibújni a hurokból. Valamit elkezdtünk,és nem fejeztük be. Szörnyű érzés volt…Ha akkor Bagdadig megyünk, nincs a 2003-as háború, amely még ma is tart, hiszen Irakot nem sikerült pacifi kálni. 2003-ban megjósoltam, hogy a második Öböl-háború tíz évig fog tartani. Tévedtem. Keveset mondtam.

Steve 1993-ban leszerelt, Bronzcsillaggal, háborús hősként. És mérhetetlen űrt érzett. Meg valami mást is.

– Engem is elkapott a Post Traumatic Stress Disorder, köznapi nevén az Öböl-háborúszindróma. Ez depresszióval, memóriazavarokkal, lelki és testi problémákkal jár, és valószínűleg élete végéig gyötri az embert. És jókora adag agresszió is rekedt bennem, amit csak nagyon nehezen sikerült kiölni magamból. A hadseregbe sajátos okok miatt léptem be; édesanyámnak öt férje volt, öt különböző férfi , és bár az anyám csodálatos anya, a férjei széltolók voltak. 1986-ban, miután befejeztem a középiskolát, beléptem a hadseregbe. Nem láttam más lehetőséget. A hadseregnek rengeteget köszönhetek. Először földig romboltak, majd újra felépítettek. Gép, valóságos robot lett belőlem. Erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgokat művelő, de hatékony gép. Aztán 1993-ban elegem lett, katonából civillé lettem.

Huszonhat évesen belekezdett valami egészen másba, felhasználva a seregben tanult készségeket.

– A hadseregben egyvalamit megfogadtam: áldozat sohasem leszek. Hihetetlen tartást adott a sereg, a kesergés, a nyavalygás számomra ismeretlen fogalom, nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet, amely reménytelenséggel töltene el. Testőr lettem, azzal foglalkoztam, amihez igazán értettem, amire a seregben kiképeztek. És alighanem jól csináltam, mert olyan klienseim voltam, mint Mick Jagger, Ron Wood vagy Pamela Anderson. Jagger, aki 18 éves korától járja a világot, és az egész élete a nyilvánosság előtt zajlik, belül megmaradt kamasznak. Jól olvasom a testbeszédet: az autóban ráül a kezeire vagy karba fonja a teste előtt, tehát zárkózott, befelé forduló, félénk ember. Ám mihelyt kilép a limuzinból, egy szempillantás alatt átlényegül harsány, mosolygó, mi több, röhögő show-manné, azzá a Jaggerré, akit valamennyien ismerünk. És ez csak álarc rajta; az az igazi Jagger, aki a limuzinban ül, a lesötétített ablak mögött. Amúgy nagyon jó fej, élmény volt őrizni őt. Pamela Anderson? Hogy ő milyen volt? Kicsi… Még a mellemig sem ért.

Steve-nek a kilencvenes évek végén, a német márka végnapjaiban koktélbárjai voltak Berlinben.

– Az euró bevezetése tönkretett. 2003-ban írtam egy könyvet az Öböl-háborúról Soldat im Golfkrieg: vom Kämpfer zum Zweifl er címmel. Aztán 2007-ben bevonultam egy ausztriai kolostorba, és az életem gyökeresen megváltozott. Fél év leforgása alatt olyan tudás birtokába jutottam önmagamról, ami engem lepett meg a legjobban. Ha egy szóval akarnám kifejezni azt a változást, amin keresztülmentem, akkor azt mondanám: megtisztultam. Fantasztikus emberek között éltem hat hónapon keresztül. Például egy olyan Benedek-rendi szerzetessel, aki 45 éves koráig sikeres bankár volt, hogy aztán mindent eldobjon, és belépjen a rendbe. Amit Seitenstettenben tanultam, gyökeresen megváltoztatta az életemet.

Coaching. Angol szó, nem igazán adekvát,hiszen a coach magyarul annyit tesz: edző. A coaching azonban sokkal több az edzői munkánál.

– Az edző megmutatja a játékosnak, hogy mit csináljon a pályán. Ezzel szemben én kihozom az illetőből azt, ami benne van, amiről talán nem is tudja, hogy a bensőjében rejtőzik. Ez nem is annyira mentális, mint inkább spirituális kölcsönhatást feltételez. Igyekszem megragadni a velem szemben ülő ember legbelső lényegét. Öt perc leforgása alatt megtanítom meditálni. Rengeteget utazom, Budapest és Zürich között zajlik az életem, hiszen a Holmes Place Egészségklub – amelynek az ügyvezetője vagyok, és amelynek a budapesti klubjában most beszélgetünk – olyan hálózat, amelynek 82 üzlete van Európa-szerte.

Az ember azt hihetné, a rengeteg utazás feleslegesen eltöltött órák ezreit jelenti. Másnak talán igen, de Steve-nek korántsem.

– A repülőgépen sohasem dolgozom. Relaxálok, olvasok, beszélgetek az ülésszomszédommal. Kielégíthetetlen kíváncsiság tombol bennem, azonban sohasem erőszakolom rá a társaságomat a szomszédomra, ha nem akar beszélgetni velem, akkor békén hagyom. Szerencsére kevés olyan emberrel találkoztam, aki ne akarna beszélgetni velem – elmosolyodik, és mivel már két órája iszom a szavait, készséggel igazat adok beszélgetőpartneremnek. Aki hamarosan megnősül, elvesz egy magyar lányt.

– Katalinnak hívják – mondja, és már veszi is elő a mobiltelefonját, mutatja a gyönyörű fi atal hölgy fotóját. – Június 15-én lesz az esküvőnk, a Dunán, egy hajón. A meghívott vendégek között ott lesz Jeffrey Hanson is, akivel húsz éve nem találkoztam. Tudja, Észak-Dakotából…

Tényleg olyan ez a sztori, mint egy tündérmese. Egy német gyökerekkel rendelkező amerikai – az ősei 1740-ben vándoroltak be Pennsylvaniába – otthonra talált Magyarországon; szerinte az ország úgy csodálatos, ahogy van.

– Sajnos, a magyarok között sokan vannak olyanok, akik passzívak, hiányzik belőlük a küzdeni tudás, nehezen reagálnak a változásokra. Pedig nincs olyan helyzet, amelyik reménytelen volna. Erre próbálom megtanítani azokat, akikkel beszélgetek. Ez a coaching lényege. Beszélgetek hétköznapi emberekkel és politikusokkal, egy óra két-háromszáz euró, a politikusoknak valamivel drágább.

Nem esik nehezemre elképzelni. Ha sikeres üzletember lennék, már be is fizettem volna az első beszélgetésre. Bár, ha úgy vesszük, ez a két óra, amit Steve-vel töltöttem, megért legalább ötszáz eurót…