Kamarás Iván

Számos színpadi főszerep után a tágabb hazai moziközvélemény szívébe táncoló mellizmával és térdre hulló zokogásával lopta be magát, miközben a miniszter valójában nem is lépett félre. Másfél évtizedes hazai színészélet és némi bulvárban habosodó kényszerű hírnév után elindult a tengerentúlra. Azóta forgatott Brad Pitt és Bruce Willis filmjeiben, átvett egy főszerepet Christopher Lamberttől, és úgy tűnik, egészen jól viseli az időeltolódást.

A menedzsere azt mondta, fél tizenegy előtt ne is reméljem, hogy találkozhatunk, aztán két napja küldött egy sms-t, hogy legyen inkább reggel kilenc óra. Kivetette az ágy?
Tizenegykor kezdődik az Oliver Stone-féle filmírói kurzus, és gondoltam, arra mégiscsak jobb lenne odaérni.
Rajtam nem fog múlni. Tehát Oliver Stone Magyarországon van. Mit remél tőle?
Elmegyek tanulni. Aki filmmel foglalkozik, annak a vágástól a színészeten keresztül a rendezésen át mindenhez kell értenie.
A blogján ír különböző munkáiról. A végkicsengés mindig az: sokat tanultam belőle.
Amikor Kuroszava Akira nyolcvanéves korában átvette az életműdíjat, azt mondta: ez arra ösztönöz, hogy még jobb diákja legyek a filmművészetnek. Egyetértek.
Először A dzsungel könyvében láttam, Sír-Kánként.
Felnőnek a gyerekek.
A színház szerelem volt vagy ugródeszka?
A színházban nőttem fel, mindig ezt akartam csinálni. Ha színházban vagy, része vagy a közösségnek. A családba tartozol. És a színház valamiféle elhivatott, misszionárius tevékenység. Nagyon sok szakmai alázatot igényel, rendkívül nagy fegyelmet, és rendszert visz az életedbe. Ezek mind előnyei. Ráadásul a világirodalom legjobbjaiban próbálhatod ki magad; nekem legalábbis erre volt lehetőségem. Negyvenöt csodálatos szerepet játszottam el.
Szüksége volt erre a kívülről jövő rendszerre?
A színész tíz órától kettőig próbál. Utána három órától hat óráig intézi a napi dolgait, a családjával van, netán szinkronizál, interjút ad. Aztán este vagy próbál, vagy játszik, tízkor végez, de még pörög, úgyhogy éjjel egy-kettő körül alszik el. És másnap kezdődik az egész elölről. Ez ad egyfajta rendszert.
Az előadás utáni, hajnalig tartó pörgés alkatfüggő?
Nem tudok olyan színészt mondani, aki hazaér tízkor, és fél tizenegykor már alszik. A stresszes állapotnak múlnia kell.
De a stresszes állapotot önmaga és az előadás idézi elő.
Meg az, hogy néz ezer ember. Nem hétköznapi helyzet. Fel kell pörgetnem magam, hogy produkálni tudjak.
Elég volt a negyvenöt csodálatos szerep?
Hamletet nem játszottam soha. Persze, az is kérdés, hogy ki rendezte volna. A színházi mesterem Ruszt Jóska volt. Vele érdemes lett volna.
Ez a rendezőn múlik? Valakinek egyszer csak eszébe jut, hogy hívjuk haza ezt a fiút Amerikából Hamletnek?
Nem tudom, kinek mi jut eszébe. Most nem vagyok non-stop Amerikában; jövök-megyek. Talán többet is vagyok Magyarországon. Az biztos, hogy elindultam egy olyan úton, amelyik nem a színház felé és nem kizárólag Magyarországra vezet. Inkább filmek felé és külföldre is.

Márpedig ha film, akkor az mostanában biztosan nem Magyarország.
Filmes munka itthon most nagyon kevés van. Ha film van, az külföldön van, vagy külföldi film van itthon. Bár most épp egy magyar filmre készülök…
A Die Hard megvolt?
Csak nem vágnak ki belőle… Mondjuk olyan részem volt a filmben, ami elvileg dramaturgiailag fontos, tehát – hacsak nem forgatták le mással – nem valószínű.
Kinek tartja magát? Kicsoda Ön?
Művész. Kalandor. Apa.
Menjünk sorban. Művésznek születni kell, vagy képződik az ember?
Egyéves korom óta a színházban élek.
A táncos édesanya és nevelőapa maga a predesztináció?
Lehet benne valami. De a húgom is ott élt, mégis képzőművészettel foglalkozik. Mindenesetre nagy a fertőzés esélye.
Teher, nyomás, kényszer volt?
Megelőztem az ilyesmit. Már az iskolában is egyértelmű volt: hatéves korom óta színész akartam lenni.
Ettől aztán, gondolom, jöttek a versmondó­feladatok, ünnepi műsorok…
Borzasztó volt. Szavalni kellett, pedig én nem erre, hanem a színházi létre vágytam. Az iskola amúgy is főleg a kötelezettségeket jelentette számomra.
Úttörőünnepségek?
Meg matematika… fizika… teljesen távol állt tőlem.
Az irodalom közel volt?
Ahhoz sem kedvet csináltak, inkább elijesztettek.
De ettől még ott állt minden ünnepségen a színpadon.
Mivel adott volt, hogy Ivánka színész akar lenni, akkor nosza. Nem volt kellemes: legyőzni a gátlásokat, kiállni, szerepelni.

Na de ha színész akart lenni…
Nem biztos, hogy aki színész akar lenni, annak nincsenek gátlásai. Sőt, akiben tombol a gátlástalan exhibicionizmus, biztosan nem lesz jó színész. Kell a befelé fordulás, a zárkózottság is.
Az identitás második eleme volt a kalandor.
A játszó embert akarom megőrizni magamban. A kalandorság azért izgalmas, mert minél több új dologba fog bele az ember, annál több új élményt kap. Soha nincs késő, mindig el lehet kezdeni valamit. Nem nagyon akarnék megkomolyodni.
Pedig decemberben negyvenéves lesz. Állítólag a B oldalon is vannak jó számok.
Egy jó lemez tele van jó számmal. Jó állapotban vagyok, nem érzem, hogy bármiről lecsúsztam volna, bizakodó vagyok.
Lesz négyikszes számvetés?
Az elmúlt években mást se csináltam. Azért mentem ki három éve Amerikába, hogy átgondoljam a dolgaimat.
Pontosan mit?
A mókuskerék miatt nem volt időm arra, hogy leüljek magammal és beszélgessek. Zaklatott időszak volt az elmúlt tizenöt év. És jó volt egy kicsit egyedül lenni egy olyan környezetben, ahol senki nem rak vissza a korábbi megszokásba. Amikor elcsendesedik körülöttem a zizegés, akkor elkezdek hallani dolgokat. Az elmúlt időszakban nem volt időm leereszteni, magam lenni. Nem elszökni akartam, hanem magamhoz közelebb kerülni.
Nem csak szakmai oka volt.
Magánéleti is, természetesen. A kettő éppen akkor összejött. És éppen akkor a lehetőség is összejött, hogy menjek.

Sikerült beszélgetni?
Leginkább az első évben. Meghoztam magánéleti és szakmai döntéseket is. Eldöntöttem például, hogy nem akarok visszamenni a színházba. Az első évben megcsináltam két filmet, egy reklámot, és ezek mentén felmerültek újabb lehetőségek.
Mi az, ami taszítja a színházban?
Először is a hierarchikus rendszer.
Az a filmben is van.
De ott mindig újrakezdődik minden. Nem tud kialakulni a „rossz család” effektus.
Lehet az jó család is…
A színházi család leginkább iskolához hasonlít. Van igazgató, van osztályfőnök (a rendező), és mi vagyunk a gyerekek. Jó pár éve rendezőszínházak működnek, miközben a rendezők egy része nem áll a helyzet magaslatán. Tisztelet a kivételnek. Vannak, akik nem elég felkészültek, viszont a saját tehetségtelenségüket a színészen verik el.
Értem, hogy a filmben mindig más a csapat, de ott is a rendező az úr.
Igen, de én most mégis izgalmasabbnak érzem, mintha tagja lennék egy társulatnak.
Ezek szerint sajnálja a színházi kollégáit.
Mindenkinek a saját életéről kell döntenie. Én is sok évet dolgoztam színházban, és most is sok színész van, aki elégedett azzal, amit csinál, és mindig megtalálja az új darabban a kihívást.
Ha amerikai karrierről beszélünk, mindenki szeme előtt dollárkupacok kezdenek kergetőzni. A pénz mennyire motiválja?
Nem elsődleges. De meg kell élnem.
Komoly befektetés volt, hogy elment Amerikába?
Komoly. Van egy puffer, ami szűkül-tágul-szűkül-tágul.
A kalandoréletbe belefér normális magánélet, harmonikus kapcsolat?
Ez nehéz kérdés. Állandóan jövök-megyek… igen, ez nehéz kérdés.
És úgy látom, nem is annyira publikus. De az identitásmeghatározásában szerepelt az „apa” is.
Két fiam van. Kilenc és tizenegy évesek. Nem élek velük, de nem csak vasárnapi apuka vagyok.
Olyan apa, amilyen lenni szeretne?
Igyekszem. Hosszú távon, amit én adni tudnék nekik, az egy külföldi tanulmányút lenne. Mi mást adhat egy apa a gyerekeinek, mint ablakot a világra? Az angol nyelvtudás nagyon fontos. Kiskoromtól angol tagozatra jártam, és a mai napig ebből élek.

Volt idő, amikor a megélhetés háttérbe tudott kerülni. Készített egy sorozatot: mobiltelefonnal rögzítette, ahogyan színésztársai verset mondtak. Az irodalomszeretet vagy a kamaszkori lelkesedés mozgatta?
Az volt a szándék, hogy értéket mutassunk fel. Egyrészt a kollégák iránt érzett tisztelet volt benne, másrészt nekem is izgalmas volt részt venni valami olyasmiben, ami az én ötletem, de nem rólam szól. Egyszer Tordy Gézát hallottam verset mondani egy összejövetelen, és eszembe jutott, hogy de jó lenne ezt megörökíteni. Mindenkinek van egy verse, amellyel leginkább be tudja mutatni saját magát.
Melyik az Öné?
Pilinszkytől a Te győzz le. Ezt vittem a főiskolai felvételire, és valahogy velem maradt. Sokszor mondtam azóta is.
Mit gondol: Ön jó színész?
Néha én vagyok a legjobb, néha meg úgy érzem, nem vagyok elég jó. Színészsors…
Elegendő mérce a saját érzés?
Az érzések fontosak, de sokszor becsapnak. A színházban néha azt éreztem, hogy unatkozom a hosszú próbaidőszak alatt. Nem abban a tempóban haladunk, ahogy én szeretném. Általában van hat hét a próbára, azt valamivel el kell tölteni; én többnyire azzal töltöttem, hogy visszatartottam a tanulást. Tudtam, hogy ha megtanulom a szövegemet, akkor túl gyorsan elkészülök a figurával. Négy-öt próba elég.
Bármire? Akár Rómeóra is?
Amikor be kellett ugranom a Sok hűhó semmiért előadásba, azt három nap alatt csináltam meg.
Tehát jó színész.
Ami nem azt jelenti, hogy időnként nincsenek kételyeim.
És odakint is elég jó? Mennyire akcentusos?
Van akcentusom, de nem az a vastag kelet-közép-európai.
Nem lóg le a vászonról.
Teljes mértékben érthető. Az angol nyelvváltozatokkal egyébként is az a helyzet, hogy annyiféle akcentus létezik, hogy számba venni se lehet. Mindenkinek van akcentusa. Egyébként meg lehet tanulni a tökéletes akcentusnélküliséget is egy-egy szerepre, vagy bizonyos akcentusokat fel lehet venni. Sőt: olykor az akcentus védjeggyé válik. Sean Connery skótul beszél. Mel Gibson ausztrálul. Salma Hayek, Banderas, Schwarzenegger, soroljam? Az még nem fordult elő, hogy az akcentusom miatt nem kaptam meg egy szerepet.
Ott is elég három nap a felkészülésre?
Egy filmben még annyi sincs. A színházban hat hét alatt – ha csak ott vagyok a próbákon – átitatódom a szereppel. A filmben magamra vagyok utalva: vagy alaposan felkészülök, vagy nem tudom megcsinálni. Soha nem értettem korábban, hogyan csinálják: bejön az amerikai színész halál lazán, és lenyomja. Mert vannak olyan technikáik és olyan embereik – afféle színészmesterséget segítő „edzők” –, akik ezt megtanítják nekik. Amikor én bemegyek egy castingra, fogalmam sincs a szerepről, a figuráról, és amikor azt mondják, hogy „tessék”, akkor vagy beletrafálok, vagy nem. Miközben ott a felelősség a vállamon: ha megkapom a szerepet, akkor holnaptól az életem megváltozik. Én mint egy kis ország nem rossz színésze ott állok a legnagyobb ország legnagyobb színésze mellett: ő totál lazán nyomja, amit kell, mert már forgat fél éve, nekem meg van egy napom arra, hogy azt az egy pillanatot tűpontosan megcsináljam.
Milyen a társadalmi hangulat Amerikában?
Santa Monicában, ahol elég sokat vagyok, az emberek udvariasak és kedvesek egymással. Nincs eszetlen dudálás és anyázás. Mondjuk, ennek lehet oka az is, hogy ha nagyon okoskodsz, előkerül egy pisztoly, és valaki meghal…
Akkor – gondolom – Ön is igyekszik valódi úriemberként viselkedni.
Édesapám mindig gentleman volt, én, sajnos, nem tudok mindig az lenni.
Ha sajnálja, akkor miért nem tud?
Egyszerűen lázadok ellene. Olykor szándékosan nem vagyok úriember.
Mi ellen lázad?
Hogy az apám is, a nagyapám is folyamatosan az udvariasságról meg az előzékenységről magyarázott. Még a vasárnapi ebédnél is: Ivánka, belelóg a hajad a levesbe! Ne könyökölj! Mi ez a gyűrű?! Mik ezek az újabb fülbevalók?! Ne csámcsogj! Ne a fejedet tedd a kanálhoz, hanem a kanalat emeld fel… Ez borzasztó. Szóval, ettől kicsit ideges lettem.
És nekilátott polgárt pukkasztani?
Nagyapám azt mondta, az udvariasság olyan hamis pénz, amivel számolatlanul is fizetni kell. Én meg sokszor direkt előre bementem az ajtón.
Nagy sikert arathatott.
Többnyire a hozzám közel álló nők szenvedték meg.

A gentleman mentalitás belső tartást is jelent: őszinteséget, becsületességet…
Nehéz ügy, mert a mi szakmánk baromira nem gerinces szakma. A színházban állandóan megy a furka: ő miért próbál négy órán keresztül; megkapta a szerepet, de szegény, minek; persze, tudjuk, hogy miért… Marad a szűk kör: a barátaimmal próbálom tartani az őszinteséget. Az a típus vagyok, aki egy italozás alkalmával mindenkinek mindent elmond. Aztán másnap fogom a fejem, és nem csak a másnaposság miatt: te jó ég, ezt miért kellett… Azért ez józanul is megtörténik sokszor: nem bírom tartani a szám.
Hogyan függ össze párkapcsolat és úriemberség?
Az emberiség sok mindent megoldott már, technikailag messzire jutottunk és sokat tudunk, a mobiltelefonok egyre kisebbek, egyre okosabbak, de hogy egy párkapcsolatban hogyan kell viselkednie egy férfinak... Mintha ugyanazokkal a problémákkal szembesülnénk évezredek óta.
A társasági életet mennyire tartja fontosnak?
Egyáltalán nem.
Ott épülnek a kapcsolatok…
Nem feltétlenül. Amikor A miniszter félrelép kapcsán bekerültem ebbe a körbe, akkor még úgy látszott, hogy fajsúlyos emberek tartoznak oda. Aztán egyre jobban felhígult; jöttek a különböző felfújt, ismeretlen emberek, én meg egyre inkább úgy gondoltam, hogy semmi keresnivalóm közöttük.
És lépett. Bakancslistája, kitűzött álma van-e?
Nemigen.
Ejtőernyős ugrás?
Megvolt.
Bungee jumping?
Szerettem volna eljutni a Universal stúdióba. És – láss csodát – éppen szeptember tizenegyedikén voltam kint.
Nagy para volt?
Nem akartak beengedni.
Nagyon arab arca van.
Vittem magammal málnás Apentát. Szeretem. Mondták, hogy azt nem lehet. Én meg nem értettem: odabent nem lehet kapni málnaszörpöt, naná, hogy be akarom vinni a magamét. Odahívták a főnököt. Mondta, nyissam ki. Meghúztam az üveget, megkínáltam őt is, de azt felelte, nem szomjas. Úgyhogy ha volt is bakancslistám, egy tételt végül csak kihúztam róla.