Károlyi György

Szólítják még gróf úrnak?
Néha, de egyáltalán nem igénylem, inkább megtiszteltetésnek veszem. Amikor 1984-ben először jöttem vissza Magyarországra, általában uraztak, de legalább senki nem mondta, hogy Károlyi elvtárs.
Noch dazu, gróf elvtárs. Azért elég furcsán érezhette magát.
Főleg, hogy nem ismertem az itteni viszonyokat. Jó előre jeleztem, hogy szeretném meglátogatni a kastélyt, mire adtak mellém két kísérőt. Egyikük a hajdani gondnok unokaöccse, bizonyos Csizmadia Lajos volt, aki körbevezetett a birtokon. A másik férfi állandóan pár lépéssel lemaradva követett minket, és egy szót sem szólt. Mint kiderült, 1952 óta ő volt a helyi tanácselnök. Aztán még valamit megtudtam róla: gyerekként a kápolnánkban ministrált.
Az igen. Ön viszont gyerekként nem is láthatta a családi kastélyt.
Közvetlenül a háború után államosították a nagybirtokokat, így a családom Fehérvárcsurgóról Budapestre költözött. Én már a Vas utcai klinikán születtem 1946 novemberében, és a Szentkirályi utca 32. alatt laktunk.

Ott van most a Színház- és Filmművészeti Egyetem.
Igen, tudom. Édesapám nagy színházkedvelő hírében állt, az övé volt például az akkori Madách, ma Örkény Színház. Szóval nehéz idők jártak, édesapám sok mindenbe belefogott, hogy eltartson minket. Vett például fél tucat taxit, és a sofőrök esténként számoltak el a bevétellel. Később eladogatta az értéktárgyainkat, csinált ezt-azt, sokáig reménykedett, hogy normalizálódik az élet, aztán 1947 őszén úgy döntött, elhagyja az országot.
Talán az utolsó pillanatban.
Inkább szinte azután. Már folytak a célzott zaklatások, úgyhogy a nagyapám féltestvére, Károlyi Mihály, akit akkor neveztek ki Párizsba nagykövetnek, segített végül kijutni. A szüleim eleinte tovább akartak menni Argentínába, de ott időközben kitört a peronista forradalom, ezért maradtunk Franciaországban.
Mihez kezdtek?
Édesanyám ügyesen rajzolt, és hamarosan egy divattervező céghez került, édesapám viszont huszonhét évesen nem volt felkészülve arra, hogy dolgoznia kell. Marokkóba utazott, ahol egy reklámügynökségben vásárolt részesedést, de a társai rászedték. Aztán ingatlanközvetítéssel kezdett foglalkozni, egy ideig éjszakai telefonközpontos volt egy amerikai bázison, és csak az ’50-es évek végén lett rendes állása. Afrika nyugati részén, Francia-Kongó, Belga-Kongó és Ghána tengeri kikötőiben volt rövidebb-hosszabb ideig egy logisztikával foglalkozó francia cégnél igazgató. Édesanyám már Marokkóba sem akarta követni, úgyhogy ők hamarosan elváltak, és én Párizsban nőttem fel.
Franciaként vagy magyarként?
Ez érdekesen alakult. Franciául például mindig jobban beszéltem, de a magyart sem felejtettem el. Az volt a szerencsém, hogy velünk jött a dajkám, akit én csak „mamé”-nek hívtam. Ő képtelen volt megtanulni franciául, ezért én kénytelen voltam vele magyarul beszélni.

Összejártak kinti magyarokkal?
Természetesen. Fejtő Ferenccel például, aki az emigráció egyik szellemi vezetője volt, kifejezetten baráti viszonyt ápoltunk, könyvtárát és iratanyagát most itt, a fehérvárcsurgói kastélyban őrizzük. Rendszeresen frekventáltuk az évente rendezett jótékonysági esteket, amelyek eredményeként csomagokat küldtünk az itthoni rászorulóknak. A magyar ügyet különben is mindig a szívünkön viseltük. Az ’56-os forradalom kitörésekor például a nagyanyám rögtön tolmácsnak jelentkezett, hogy így segítse a Párizsba érkező menekülteket.
Milyen volt fiatalon Franciaország?
Nem is tudom. Én nem értem rá szórakozni, bennem mindig az volt, hogy tanulnom kell, mert állás nélkül nem tudunk megélni. Jogot tanultam, és a politikatudományi főiskolára is jártam, ahonnan általában a felsőbb állami hivatalnokokat választották.
A ’68-as párizsi tavasz idején éppen huszonkét éves volt. A legjobb kor a lázadásra.
Nem vagyok az a lázadó típus. Kifejezetten bosszantott például, hogy a hallgatók elfoglalták az egyetemeket, mert emiatt elmaradtak a vizsgáim. Aztán két hónap alatt szerencsére lecsillapodtak az indulatok. Júniusban a Champs-Élysées-n volt egy óriási konzervatív tüntetés a kormány mellett, és ezzel vége is lett az egész forrongásnak, én pedig szeptemberben végre levizsgázhattam, és elkezdhettem dolgozni.
Mit csinált?
Eleinte a Concorde repülőgyártó cégnél a szerződéskötési osztályon voltam, majd a párizsi kereskedelmi- és iparkamaránál lett állásom, végül a Fiatnál alkalmaztak, ahonnan a francia kirendeltség gazdasági igazgatójaként mentem 2003-ban nyugdíjba.  
Élvezhette volna a nyugdíját szép csendben Párizsban, mégis a fehérvárcsurgói kastély rendbetételét választotta. Ez azért elég macerás lehetett.
Úgy éreztem, nem tehetek mást. Amikor ’84-ben először jöttem ide, már öt éve üres volt az épület, a rendszerváltásig aztán tovább romlott az állapota. Emlékszem, második látogatásomkor éppen esett az eső, és egy félszobányi tócsa állt a földszinten. Akkor azt mondta nekem valaki, gróf úr, öt év múlva már csak egy romhalmazt tetszik itt találni.

És ez megadta a végső lökést?
Inkább egy folyamat része volt. Állandó kapcsolatban álltam a műemlékvédelmi hatóságokkal; kiderült, hogy nekik se ötletük, se pénzük nincs a rendbetételre. Idővel egyre jobban kezdett bosszantani, hogy miért mások foglalkoznak azzal, ami tulajdonképpen egykor a miénk volt. A kastélyt 1834-ben szerezte meg a Perényiektől ükapám, a reformkori Károlyi György, akinek a keresztnevét viselem én is. Rossz volt belegondolni, hogy valaki ezt az épületet talán telerakja hálófülkékkel, és ebbe én bele sem szólhatok.
Inkább a saját kezébe vette a dolgokat.
Pontosan. Franciaországban már jó ideje bevált gyakorlat volt, hogy az eredeti funkciójukat elvesztett műemlékeket, például az apátságokat, kulturális központokká alakítják át. Ezt próbáltam én is megvalósítani különböző pályázatok révén. Létrehoztuk a Magyarország európai felzárkózását támogató központunkat, kialakítottunk egy éttermet, huszonkét vendégszobát, kiállításokat, hangversenyeket szerveztünk, konferenciákat tartottunk olyan európai jelentőségű kérdésekről, mint a kisebbségek ügye, vagy a nemzetek közötti megbékélés. Egyszóval elkezdtünk normálisan működni.

És: ilyen épületről álmodott?
Ezt nehéz megmondani. A kastélyt korábban már ismertem, de csak fényképekről. Ezeket kívülről készítették, ezért Párizsban gyakran kérdezgettem a nagyanyámat és a dajkámat, hogy melyik ablak mögött mi volt, melyik szoba mire szolgált, aztán az egészet lerajzoltam. Egyébként is folyton alaprajzokat készítettem. Gyerekkoromban például, amíg a többiek játékboltba akartak menni, én inkább a papírboltot választottam. A felújítás persze megváltoztatott néhány dolgot, de ez az új funkciókból következik.  
A kastély melletti futballpálya is akkor épült?
Nem, az még a rendszerváltás előttről származik. A fiam, Sándor egyébként jól focizik, mi több, Zürichben, a FIFA központjában dolgozik fordítóként. Benne van a szervezet válogatottjában is, hátvédet játszik, 5-ös a mezszáma. A dél-afrikai világbajnokság után hozott egy igazi vébélabdát a csurgói csapatnak, amit a játékosok csak csodalabdának hívnak.
És a többi gyerek?
A lányaim közül Geraldine grafikus, Erzsébet művészettörténész, a másik fiam, Nicolas viszont, sajnos, már nem él. Itt van eltemetve Fehérvárcsurgón, a dédapja helyén.
Hogyhogy?
Amikor nagyapám, Károlyi József, aki Fejér vármegye főispánja volt, 1934-ben meghalt, végrendeletében kikötötte, hogy teste nem nyugodhat idegen földben. A családi kripta azonban az akkori Romániában, a Szatmár megyei Kaplonyban állt, ezért neki a csurgói katolikus temetőben emeltek egy sírboltot. A II. bécsi döntést követően aztán a koporsóját átvitték Kaplonyba, a háború után viszont bajos lett volna azt onnan visszahozni. Így kerülhetett az ő itteni, megüresedett sírhelyébe a fiunk.
Legalább a közelében lehet mindig. Csak kimegy a kastélyából…
Szeretném kijavítani: a kastélyból. Az épület tudniillik továbbra sem a miénk, bár sokan ezt hiszik. Tulajdonosa a magyar állam, mi csak vagyonkezelők vagyunk, jóllehet kilencvenkilenc évig. Érzelmileg tehát talán háziúr vagyok, de inkább amolyan menedzserként irányítom a dolgokat.

Azért ez kicsit illúzióromboló: egy kastély nélküli gróf.
Én soha nem így gondolok erre. Mi ugyanolyan egyszerű emberek vagyunk, mint bárki más. Amikor például az egykori hétköznapokat bemutató kiállítást kellett összeállítanunk, a legnagyobb zavarban voltam. Mit keres a nagymamám hajkeféje, vagy, mondjuk, az én gyermekkori fogmosópoharam egy vitrinben.
Ha nem Károlyinak hívnák, talán semmit, de így… Nagy a család amúgy?
Szerintem talán harmincan lehetünk szétszórva a világ különböző tájain, Brazíliától Ausztráliáig. A háború előtt az olyan ősi nevek, mint a Zichy, a Széchenyi, vagy mint a miénk védve voltak, nem lehetett rájuk magyarosítani. Most viszont négy oldal Károlyi van a telefonkönyvben.  
Nem hívják fel néha azzal, hogy nem vagyunk mi rokonok?
Dehogynem.  
És: mit mond nekik?
Mit mondhatnék? Udvariasan azt, hogy attól tartok, nem vagyunk.