New York

Statue of Liberty
Avagy: Szabadságszobor. Az ókori világ egyik csodájának, a rodoszi kolosszusnak a névmintájára: „a New York-i kolosszus”. Talpától (mármint a szobortalapzatnak tekintendő, kiemelt családi síremlékek formáját idéző építmény aljától) a fejéig vagy száz méter; a gigaváros kikötőjébe nem lehet úgy be- vagy onnan kihajózni, hogy el ne haladna mellette a vízi jármű. Több millióan másszák meg évente – mit sem ér egy New York-i kirándulás anélkül, hogy az ember le ne fotóztatná magát a szabadság római istennőjére, a Libertasra hajazó, palástba burkolt bronzasszonnyal. Kinek a koronájáig föl lehet jutni, a kezében tartott fáklyáig azonban – biztonsági okok miatt – tilos.
Útikönyveket kell lapozgatni ahhoz, hogy egyéb részletekről is jó előre tájékozódjék az ember. Ilyen részlet például, hogy a Szabadság-sziget, ahol a szobor áll, már nem önálló „entitás”, hanem a tőle délre fekvő Ellis-szigettel együtt nemzeti parkot/emlékhelyet alkot. Az egyesítés nem is volt rossz ötlet, hiszen az a mára kissé cirádásra újított, kaszárnyaszerű épület, amely az Ellis egyetlen látványossága, a XIX. század vége és a XX. század közepe között bevándorlási „szűrőállomás” volt: szabadságot és földet, de leginkább munkát kereső idegenek (mindösszesen 14 millió ír, német, dán, lengyel, magyar, olasz etc.) át- vagy inkább beeresztő pontja. Ez a 14 millió hajón érkezett s aztán a New Jersey-i vasútállomásról ment tovább (ha beengedték, mert se ragályos beteg, se terroristagyanús nem volt) az Egyesült Államok ezernyi pontja felé. Általában a már megtelepedett „sajátjaihoz”.
Az a „hárommillió emberünk”, aki „kitántorgott” Ellis-szigeten át Amerikába, a Szabadság-szobor látványából kevés erőt vagy ihletet meríthetett, minthogy annak csak a hátát látta a szűrőállomásról, lévén Szabadság – (korábban Bedloe) – sziget közel, de némileg északra Ellis-től.
Az ihlet sokkal később jött meg, éspedig a legnagyobb amerikai dalköltők egyikének, a részben magyar ősökkel (sohasem) dicsekvő Paul Simonnak. Egyik leggyönyörűbb nótájában, az American Tune-ban („Amerikai dal” – jó néhány taktusa Johann Sebastian Bachtól való) azt énekelte meg, ami – bocsánat  a szerénytelenségért – nemcsak az ő víziója volt, hanem jóval később az enyém is. Aki tudniillik sétarepülőgépen téved a Szabadság-szobor fölé (volt részem benne), annak föntről az a (kényszer)képzete támad, hogy egy szép nap a bronzalak útnak indul a nyílt tenger felé, koronástul, fáklyástul, talapzatától megszabadulva. Vagy éppen szigetestül. Simon eldalolta, hogy álmában meghalt, lelke repülni kezdett, és „a magasból világosan látta, amint a Szabadság-szobor a tenger felé hajózik el”. (Szövegmagyarázat: a szabadság hátat fordít Amerikának. Tipikus Nixon-korabeli életérzés.)

P.s. A Szabadság-szobornak milliónyi replikája van szerte e világon. De nekem csak egyetlen egy az „autentikus”: az, amelyik pár napig élt csak, de milliárdnyi ember látta a tévében. Kínai diákok készítették műanyagból s állították fel a Tienanmen téren, Pekingben, 1989 tragikusan szép májusában. Ahonnan aztán a szobrot is, őket is gyorsan eltakarították.

911 fényoszlopok
Akik ezt a képet először látják, azt hihetik, hogy az a két kék sugár Manhattanről puszta látványosság gyanánt pásztázza az eget. Ettől egy picit sem rendülnek meg, mert hasonló fénycsóvák máshol is, máskor is nekiszöknek a mennynek, még akkor is, ha éppen nincs valamilyen tárgy vagy, horribile dictu, ellenséges repülőgép a messzi magasban. De ezek nem csóvák, hanem oszlopok. Ugyanonnan emelkednek föl, ahol hajdanán – 2001. szeptember 11-éig, addig a bizonyos napig – két hatalmas épület állott. A Világkereskedelmi Központ ikertornyai, az Egyesült Államok legnagyobb városának – szívem szerint ezt mondom, noha nem gúlában végződtek, amint azt az ókori „szabály” előírta – obeliszkjei. A kék fényoszlopok, ellentétben a csóvákkal, mozdulatlanok, miként a valahai épületek voltak, amíg csak beléjük nem vezették elrabolt utasszállító gépeiket a tettük után (utasaikkal együtt) ugyancsak porrá vált öngyilkos arab pilóták.  A fényoszlopok mementók. Nehogy úgy kalkuláljon valaki is – ha érkezése volna rá -, hogy a New York jelképének számító épületek, ha már egyszer a szó fizikai értelemben az enyészet martalékává váltak, az emlékezetből is kivesszenek. „Memento mori!” – mondanád. Hát nem. Ne a halálra emlékezz, hanem az újjászületésre. Így van jól. De legalábbis jól van mindaddig, amíg az elpusztult tornyok helyén újak nem emelkednek; végtére is emelkednek, emelkedni fognak, amiképp a pusztító földrengések után is új életre keltek akár egész városok is a tengeren túl.

Times Square
Ez tér, mint a nevéből következne? Nem tér, hanem egy közönséges háromszög alakú útkereszteződés, ahol is a betorkolló utak legnevezetesebbje a Broadway. A névadó viszont a New York Times szerkesztőségének (is) otthont adó Times Building. Én mindig úgy tudtam, hogy a Times Square nemcsak New York, nem csak  Manhattan hanem egyenesen a világ közepe. Ehhez képest akkor, amikor az agyongraffitizett metróból felmásztam a térre, „a világ” legrettenetesebb csalódása ért. Igaz, késő este volt már, és Amerikában nem egyszer „fáztam rá” arra az európai rögeszmémre, hogy késő este házaspárok sétálgatnak az utcákon a kutyáikkal, nézegetik a kirakatokat, betérnek egy italra – esetleg – ide, oda. A Times Square-en én, a Broadway elejét idéertve, egyetlen egy sétáló embert nem láttam, drogos feketéket, kurvákat, nyomorúságos alkoholistákat annál többet. Valamennyien térdig jártak a koszban, a papírhulladékban, eldobott reklámszatyrok között, és nem mondhatnám, hogy a kissé koszlott, éjjel-nappal nyitva tartó sportáru-, videó- és bőrruházati boltoknak vagy épp a pornómoziknak, kukkoldáknak nagy forgalma lett volna. De az ugyancsak lehangoló gyorsbüféknek se. Ebből állt a kínálat. Élet a Times Square-en nem volt, hacsak a fényreklámokat nem számítjuk. Azok már akkor is, negyedszázada olyanok voltak, mint itt a képen.
Viszont. A Times Square tökéletes tájékozódási – kiinduló – pont volt az onnan kőhajításnyira levő nagy tévéhálózatok központjaihoz, melyekbe utazásom hivatalos programja sodort be aztán. Például az ABC Newshoz, amelynek tulajdonosa, egyszersmind esti műsorvezetője a hallatlanul jóképű Peter Jennings volt, s aki nemcsak, hogy 50 percet szánt rám, még meg is köszönte(!), hogy fölkerestem. Úriember volt, a kérdéses időben Kati Marton (utóbb Holbrookné) férje. Amerika bálványa. Míg beszélgettünk, Kati átsuhant az irodán, meglehet, váltottunk két szót magyarul is; nem emlékszem. Mindenesetre kellemes együttlétünknek egy telefonhívás vetett véget: Neil Kinnock, a brit Munkáspárt vezére volt a vonal túlvégén. Lévén akkor a magyar TV-Híradó főszerkesztője, hm, mit is mondjak, a sárga irigység fogott el. Mint később megtudtam, kétszeresen is elfoghatott volna, tudniillik a szép Peter nemigen vesződött a saját híradójával: százak dolgoztak a keze alá, egy billentyűt, annyi sokat se ütött le írógépen vagy egy számítógép klaviatúráján, hogy estére szövege legyen.
Nem volt messze az ABC-től az NBC se, ahol is egy hajdani budapesti szépasszonytól („Karinthy Cini is udvarolt nekem”), ki a tévétársaság archívumát igazgatta alelnöki (értsd: osztályvezető-helyettesi) rangban, kioktatást kaptam arra nézve, hogy az MTV és az NBC között csak úgy lehetséges a kooperáció, ha egy tévésorozatban jó szaftos szerelmi szál is jelen van. Mint a – nekem legalábbis – rettenetes Wallenbergben, melynek az NBC által kiagyalt súlypontja a nyilas külügyminiszter (Vajna Gábor) felesége és a svéd diplomata afférjára esett...
A hölgy nem ok nélkül oktatott ott, a Times Square-től néhány méterre. Tudniillik létezett egy ígéretes közös projekt. Pulitzer Józsefről szólt volna, aki, mint tudott, elég kanyargós pálya után Amerikába származott el, s ott a lapkiadás nemzeti ikonjává vált. Nem mellesleg: a legrangosabb újságírói díj névadójává. Idehaza emberek – történészek, profi forgatókönyvírók - tucatjai dolgoztak az amerikai finanszírozást ígérő, több mint vonzó terven, s mikor előálltak vele, a megrendelő hüledezni kezdett: „hol a szerelmi szál?” Amire az volt a tárgyilagos válasz, hogy magyar részről roppant sajnálják, de semmi ilyenre nem bukkantak Pulitzer magyarországi éveiben. A megrendelőt azonban a tények nem érdekelték; ha nincs, hát csinálni kell, mondták. Amire a magyar fél nem vállalkozott, ergo kútba esett a projekt. In memoriam: Times Square.

Manhattan Bridge
Azt a célt szolgálja, hogy a New York-i ember – autóval vagy metróval - átjusson rajta a város szívéből Brooklynba, melyet messze többen laknak, mint Manhattant (2.5 millió, szemben a 1.5 millióval), és „demográfiailag” messze tarkább, mint amaz. Amúgy mellesleg: a város öt kerületéből a legnépesebb. Hajdani vendéglátóm (1986-ot írtunk), Csák Elemér, a rádió tudósítója épp e különleges tarkaság egy szeletének érzékeltetésére vitt át engem a hídon, majd kanyarodott északnak, hogy mint „moszkvai veteránnak” (ő is az volt, még inkább mint én) mutasson egy darab Szovjetuniót az óceán partján. A hely, ahová kocsikáztunk vagy 30 kilométert, Coney-sziget névre hallgat; akkortájt orosz, de inkább ukrán meg grúz zsidó bevándorlók lakták, és tele volt olyan utcai árudákkal meg éttermekkel, amik Moszkvát idézték. Rövid leszek. A helyben az volt kellemesen megható, hogy nyugdíjas házaspárok sétálgattak, üldögéltek a fapallóval borított, nyugágyakkal teli, sirályok látogatta tengerparton; és az volt a borzalmas, hogy ugyanezek az emberek onnan pár száz méterre lerobbant épületekben, a magasvasút állandó és (nekem) kibírhatatlan zajától kísérve élték mindennapjaikat. Mondtam vendéglátómnak: legalább lefotóztathatják magukat 500 dollárért vett csotrogányaikban és hazaküldhetik a képeket. „Szerencse, ha a címzettek megkapják”, hangzott a korhű válasz. Nos, ettünk mi poncsikit (orosz fánkot) kinn az utcán Elemérrel, aztán ittunk percovkát (paprikás vodkát) „Vovánál” (Vologya beceneve) egy kocsmában, majd bevonultunk egy Odessza (mi más?) névre hallgató étterembe saslikra, ahol is végleg megtelepedtünk. Hazaérkeztünk. Miért is? Mert arra az óhajunkra, hogy a vodka mellé sört innánk, az (emlékezetem szerint) grúz népviseletbe öltözött pincér rezzenéstelen arccal annyit mondott: „Piva nyet”, azaz sör nincs. Annyit hallottuk ezt a mondatot hajdanában-danában Moszkvában, hogy mindketten röhögni kezdtünk, és borzsomit (grúz ásványvizet) kértünk a saslik mellé.
Útban vissza a Manhattan-híd felé, Elemér Brooklyn ortodox zsidók lakta negyede felé kanyarodott, hogy lássak ilyet is. Pergamen arcú, kaftános, pajeszos, széles karimájú kalapot viselő férfiakat, parókát viselő, általában gyermekkocsit tologató asszonyokat, nem normális iskolákba, hanem jesivákba járó, imakendős fiúgyerekeket vehettem szemügyre az utcákon; megelevenedtek olvasmányélményeim, bár nem színészek játszották el azokat a „szerepeket”, amiket könyvekből, filmekből ismertem. Aztán snitt: a zsidó átváltott feketére, Puerto Ricó-ira, tán egy nap se lett volna elég, hogy végigmenjünk az olasz, ír, pakisztáni tömbökön, merthogy az emberek a híd túloldalán törzsi közösségekben éltek és élnek.

Wall Street
Látni és meghalni. Valahogyan én is így voltam a Wall Streettel, végtére is ami pénz mozgott (mozog) a világban, az jelentős mértékben ott teszi a dolgát. A Wall Street azonban látványnak is, érzésnek is rossz. Egyrészt egy kicsi és szűk utca Manhattan alsó felén (Lower Manhattan), a Broadway és a South Street között. Másrészt méreteihez képest rettenetesen magas épületek szegélyezik mindkét oldalon. Profán vicc: a New York Stock Exchange, azaz a New York-i tőzsde a maga korinthoszi oszlopfőivel, timpanonjával talán a legkisebb valamennyi között. Holott fogalmilag a Wall Street összenőtt vele. Besétálván ebbe a „nyolc háztömbnyi” kicsi utcába, az embert rossz érzés fogja el. Na nem éppen a pénz szaga miatt – az olykor nem is annyira utálatos, hanem amiatt, hogy kényszerképzete támad. Ezek a rettenetesen magas épületek, gondolja, akár rám is dőlhetnek, és akkor nincs menekvés. Nincs hova futni, nincs hova bújni. Sok százezer köbméter kő roskad le egy pár méter széles betoncsíkra s alatta marad mindenki, aki arra jár. Tudom persze, hogy ez hülyeség, de hát a nagyság és a kicsiség érzése nemcsak Ábelt fogta el a rengetegben, hanem engem is. Amikor arra jártam, a Wall Street nem volt üres. Minden égbe szökő magasépület – plusz a tőzsde – előtt fekete varjakként tolongtak a férfiak (öltönyben, de olykor zsakettben), és… És dohányoztak. Annak idején még a PanAm belföldi járatain is félretettek néhány helyet dohányosoknak (megéltem), de már teljes lendülettel folyt a bagózás elleni kampány, kivált a munkahelyeken. A Wall Street irodaházai – a mából visszagondolva csak feltételezem – kiemelt „off smoking” épületeknek számíthattak, olyannyira, hogy még egy sarkocskát sem hagytak meg bennük a dohányosoknak. Aki rá akart gyújtani, szépen kisétált az utcára, s megtette ott. Ezt a képet őrzöm magamban negyedszázada. A normális körülmények között majdnem üres Wall Streeten olyan állapotok uralkodtak, mint amikor Magyarországon gyülekező pontokat jelöltek ki a május 1-jén felvonulóknak. Amott mindenki szájában lógott a cigaretta, emitt mindeni szorongatta a mancsában az ingyen kapott szalámis szendvicset meg savanyúcukorkát. És sokan voltak.  
P.s. Mint mindenki másnak, nekem is az üvegfalon túlról, egy emelet magasságból volt szerencsém letekinteni a tőzsdei életre; mit mondjak, semmilyen hatást nem tett rám. Se a telefonjain csüngő brókertömeg, se az internet világa előtti (ma már nevetségesen primitívnek ható) kommunikációs infrastruktúra nem ejtett rabul, noha tőzsdét annak előtte soha nem láttam.

Central Park
Csoda, hogy egy kőrengeteg kellős közepén ennyi zöld tud lenni. De így, ebből a magasságból nem látom, amit látnom kellene. Például Dustin Hoffmant, amint fut a víztározó szivattyúháza felé, hogy leszámoljon dr. Széllel, azaz Laurence Olivier-vel (Maraton életre-halálra); például Bergert, amint elköt egy kocsit, benne a nemrég még arrafelé lovagló, úrilányból drop-outtá átnemesülő Sheilával, na meg a viháncoló hippibandát (Hair); és különösképp nem látom Paul Simont és Art Garfunkelt, amint félmillió, igen, félmillió ember előtt énekelnek együtt, tizenegy évvel első szakításuk után és sokadik újbóli egymásra találásuk előtt (1981).
Nézzük sorban. A szenvedélyesen joggoló Dustin (a filmben: Babe) norma szerint nem a Central Parkban futkos, oda csak a végzet sodorja. De, mint tudni, százezrek kocognak reggelente arrafelé, mert a Central útjainál és ösvényeinél New Yorkban nincs jobb hely. Nemhogy reggel, este se. Már csak azért sem, mert messze vannak azok az idők, amikor attól kellett tartani, hogy hipp-hopp, kiugrik egy csőlakó egy bokorból és kirabolja az embert. (A kocogóknál egyébként sincs vagyontárgy.)
Ámde a hippi-(vagy „virággyerek”-) korszakban valóban furcsa teremtmények lakták be a parkot. Rabolni nem raboltak, legföljebb csentek, és az akkori fogalmak szerint: orgiáztak. Ami úgy értendő, hogy feketék és fehérek, fiúk és lányok „extramaritális” (házasságon kívüli) kapcsolatok tömegét létesítették egymással a Central Park fái, bokrai között, súlyos viszolygást keltve a parkra néző ( méregdrága) ingatlanok polgáraiban, de annál jobban élvezve önnön számkivetettségüket. Ma már ennek nyoma nincs. A Central Park azt a nyugalmat árasztja magából, mint a kép.
Olyan nyíltszíni, a szabad ég alatt megrendezett koncert sincs, talán nem is lesz többé ott, mint amilyen Paul és Art ingyenes föllépése volt. Félmilliós közönség! Szinte hihetetlen. Nota bene az is, hogy New York City legendás polgármesterének, Ed Kochnak sikerült baj nélkül „levezényelnie” a parkbéli happeninget. (Ad notam: bő évtizeddel korábban a woodstocki nagy rockkoncert következményei is csak a nőgyógyászaton voltak láthatók, nem a rendőrségen…) Nekem ők ketten nemcsak erről a képről, az életből is hiányoznak. Igaz, az ember olykor fölteszi ennek a csodakoncertnek a CD-jét vagy inkább a videóját (VHS); ha az meg nincs a birtokában, akkor a You Tube-on kattintgat. Ha valamikor, valamit őrizni fog a kollektív emlékezet a Central Parkról – akkor ez  a rendezvény lesz.

China Town
Ha ebbe a névbe („Kínai negyed”) ütközik az ember, óhatatlanul is Polanski filmje jut eszébe, meg a kétségkívül nagyra nőtt San Franciscó-i
negyed, mely azonban törpének számít a New York-i mellett. Itt, történetesen Manhattanben, egyszóval nem „a város peremén” vagy százezren élnek egy tömbben. Jártam a Pell Streeten, a főutcán, a „kis Hongkong” ütőerén. Az tényleg Kína, vagy legalábbis Dél-Kína (Guangdong, azaz Kanton meg Fucsien tartományok). Ez unikum. Sok helyütt élnek egy tömbben zsidók, olaszok, írek és más nemzetiségűek, de – példának okáért – senki nem mondja, hogy Brooklyn egy negyede Izrael vagy hogy az igazán gazdagon tenyésző olaszok (vö. Keresztapa) Olaszországot hozták ide. A kínaiak még a kétnyelvűséggel sem fárasztják magukat, ha lehet. (Ha nem lehet, akkor a kantoni vagy a fucsoui dialektus mellett elsajátítják a mandarint, mely Kína hivatalos irodalmi nyelve.) Érdekes módon egyetlen polgármester se tette még szóvá, hogy egy üzlet, egy étterem vagy színház fölött csak kínai írásjegyekkel díszített tábla lóg, az ország hivatalos nyelve, az angol mintha nem is létezne.
Az idegen Amerika Chinatownjaiba csodálkozni, vásárolni és zabálni jár, kivált, ami az utóbbit illeti. Általában fogalma sincs arról, hogyan kerültek ide vagy oda ezek az emberek. Fogalma sincs róla, hogy a ma élők elődei – leszámítva néhány kalandor természetű XIX. századi vállalkozót – kényszermunkásként jöttek, általában vasutakat, majd utakat építeni, s (Kaliforniában például) el voltak zárva attól, hogy földet, ingatlant vásároljanak. New Yorkba – tágabb értelemben a nyugati partvidékre – azért jöttek, mert itt kevesebb volt a tilalom, vagy talán semmi. Feltalálták magukat. A „kínai mosodás” fogalommá vált. A vendéglős ugyancsak. Sok generáció után már nincs olyan üzletág – a közgazdaságtantól az építészetig, a zeneművészettől a sportig –, ahol ne tették volna le a névjegyüket. De mint közösség rendre egyben maradtak: egymásra főznek, egymásnak árulnak, egymást orvosolják, egymást védik a bíróság előtt, egymásra vigyáznak (rendőrök), egymás között házasodnak, saját óvodáik, iskoláik vannak, saját színházaik etc.
Sokszor merengtem azon, mennyire nem tudnak és nem is akarnak kitörni saját közegükből. Nem is kell hozzá „Chinatown”. Írország nyugati partján például, ahol még angolul se beszél néhány tízezer ember, minden falunak van kínai vendéglője – de nincs kínai közössége. Ott úgy „oldják meg” a kínaiak a feladatot, hogy több falu üzemeltet közös iskolát, a vendéglősök, már ha a hajnaltól éjszakáig tartó munkában marad rá idejük, öt faluval arrébb keresnek fiaiknak-lányaiknak párt, és élik a maguk kínai életét sok-sokezer kilométerre a hazától. „A home far away from home” – „Egy otthon a messzi távolban az otthontól”, mondják szellemesen az új-zélandiak, kik származásukra, gyökereikre nézve mind angolok, de a kínaiak nem mondják, nem mondhatják ugyanezt. A Chinatownok lakói, kik Amerikában települtek le, élnek, ahol élnek (nem is rosszul), de nincsenek otthon.