Till Attila

„Nem újságíró vagyok, hanem kikiáltó”
Nem visel karórát, de pontosan érkezik a riportra. Azonnal fel is világosít, hogy nincsen semmi elvi ellenszenve az órával kapcsolatban, csak minek? A telefonban ugyanúgy „benne van a pontos idő”, az pedig, hogy több millió legyen a csuklóján? Sok értelme nincs.

És jogosítványod miért nincs?
Hanyagság. Nem vagyok elvakult „zöld”, nem azért járok bringával. Csak valahogyan nem került sor arra, hogy megszerezzem a jogosítványt...
Semmilyen hátrányod nem volt ebből?
De igen! – nevet. – Például nem jutottunk el a horvát tengerpartra. Ugyanis a feleségem nem szeret hosszan autópályán vezetni. Így azután előbb-utóbb kénytelen leszek nekiugrani a jogsi megszerzésének, mert oda repülővel menni igen drága lenne a három gyerekkel.  
Ilyen könnyen veszed a problémákat?
Igen. Mindig tovább tudtam lépni.  
Ilyen továbblépés eredménye az a főiskola is, amit végeztél? Azért kérdezem, mert nem hiszem el, hogy egy gyerek kiskorától arra készül, hogy intermédia szakon végezzen.
Úgy van. Én kiskoromtól kezdve festőművész szerettem volna lenni. Jól rajzoltam, festettem. Miközben mások fociztak, én mindenféle szakkörökön ezt csináltam és persze agyagból formáztam például kis házakat. De ne nevess ki! – s bár eszem ágában sincs, ő nevet saját magán. – Elég az hozzá, hogy nem jött össze, hogy festőművész legyek. Voltak jobbak nálam a főiskolai felvételin.  
Egyáltalán hogy jutott eszedbe a festés?
Jó kérdés! Nem tudom, mert nincsen festő a családban, de még a környéken sem volt. Érzékem volt hozzá, s jó pedagógusok kezébe kerültem. Irányítottak, s én elindultam a képzőművészeti szakközépiskola felé. Még az olvasmányaim is erről szóltak. Például Toulouse-Lautrec életéről, Munkácsy élete. Szóval erről szólt az ifjúságom. Azután a főiskolai felvételi kudarcok kikoptatták ezt belőlem.  
Miért nem sikerült?
Sokan voltak jobbak nálam.  
Megítélni egy művészről, hogy jó vagy nem, jobb vagy nem? Ez nagyon szubjektív dolog...
Nem csak a művészetben. Például a fociban is nagyon nehéz lehet megvédeni magát annak a játékosnak, aki nem berúgja a gólt, csak előkészíti.
Azért azt számon szokták tartani... Na, teljesen szubjektív körön belül maradva én is rájöttem, hogy nem vagyok elég jó! Nekem ez nem okozott törést az életemben. Fájt, hiszen minden elutasítás rossz, de én elég jól átlépek az élet adta kudarcokon. Így találtam meg ezt az intermédia szakot, amely köztes játéktér a különféle művészeti ágak között. Leszámítva a televíziót!
Érdekes, soha nem gondoltam arra, hogy a tv művészet lenne...
Na, én sem!

Akkor hogyan keveredtél mégis oda?
A Múzsával kezdtük barátaimmal 1994-ben az MTV-ben. Biztosan nem emlékszel rá. Egyperces kulturális ajánlóval jelentem meg a képernyőn, s fokozatosan fejlődtünk 2001-ig, amikor megint jött egy kudarc. Kirúgtak minket. Úgyhogy én tökéletesen megértem azokat az embereket, akiket mostanában tömegével távolítanak el, s akik most ugyanúgy ülhetnek otthon a konyhaasztal mellett, mint akkoriban én – megfosztva a kedves játékszerüktől, s az életüktől.
Innen felállni teljesítmény!
Vagy csak szerencse. Ezt nem lehet tudni. Egyszerűen az élet egyik legszebb eleme a kiszámíthatatlanság. Tényleg nem tudom, hogy miként kerültünk, kerültem szóba ezután szinte azonnal a TV2-nél. És indult el egy egészen másik életem, a műsorvezetői. Érdekes, hogy egy kudarc is hozhat olyan elementáris pozitív változásokat az ember életében, amikre korábban még csak gondolni sem mert. Nekem például ott és abban a pillanatban az hozta a változást az életemben, hogy Kereszty Gábor – aki akkoriban az Interaktív Kft.-t vezette, – szeretett volna egy komolyabb kulturális ajánlóműsort készíteni, s el tudta képzelni, hogy ezt velem közösen csinálja. Úgyhogy a Jó reggelt, Magyarország-ban elkezdtem egy nagyon pici munkát, nagyon pici pénzért végezni csak azért, hogyha kell, akkor kéznél legyek. Ez be is jött, mert amikor Kereszty vezérigazgató lett, akkor már számított rám.
Csakhogy nem abban a komoly, vagy – engedd meg – nívós műfajban, hanem – elnézést, de „bohóc” szerepben...
Én ezért nem haragszom, csak ez olyan leegyszerűsítése a fogalomnak, nevezetesen a műsorvezetői feladatnak, amivel nem igazán tudok egyetérteni.  
Visszavonom a kérdést. Nem a műsorvezetéssel, hanem a műsorral vannak problémáim. Azzal, hogy valaki egész életében egyfajta szellemi színvonalat elvár önmagától s a környezetétől, azután odaadja magát a – fogalmazzak finoman – igen „egyszerű” kereskedelmi televíziózásnak.
Nem szakadtam el a művészettől. S nem is arról van szó, hogy van egy ember, aki teljesen megbukott a művészetek területén. Nekem az életem – ezt kevesen tudják – továbbra is és mindig is a film. Minden más, amit csinálok, szinte mellékes. Erre készülök nap mint nap. Erről szól az életem.

Ezek szerint a műsorvezetés csak a megélhetés, mint Hollywoodban. A színészek nagy csapatának van valamilyen munkája, s időnként kamera elé jutnak.
Nálam nem így van. Nem pótlásként, hanem kiegészítésként csinálom. Én ezt szeretem. A műsorvezetésben is nagyon jól érzem magam. Ugyanúgy az életem része, mint a filmkészítés. És minden helyen jól érzem magam. Szükségem van arra is, hogy legyen egy művészet vezérelte hozzáállású tv-műsorom is. Jó! Tudom, hogy ez csak nagyon kései órán mehetne adásba... Hiszen én is tudom, hogy nagyon megváltozott a közönség igénye. De közben megvan a folyamatos igény bennem, hogy ezeket a változó ütemű, változó hangú műsorokat készíthessem. Meggyőződésem, hogy a többszínűség segít a színvonal fenntartásában. Nem unhatom el magam.
Elfogadom, amit mondasz, de nekem akkor is nagyon nehezen áll össze a kép. Az egyik oldalon két igen drámai és igen színvonalas, Cannes-ba is eljutott rövidfilm, a „Csicska”, s egy régebbi, a „Pánik”. A másikon pedig a bugyuta kérdésekkel futó – csillogó-villogó – de mégiscsak nem túl tartalmas vetélkedő. Ez persze legyen az én problémám. Az viszont kérdés, hogy ebben a pénzszűke világban meg tudtad volna szerezni a támogatást, beállt volna mögéd a TV2, ha nem az ő  „istállójukban” vagy?
Hát, azt nem hiszem... De a magyar filmfinanszírozás olyannyira bonyolult és átláthatatlan, személyes kapcsolatok rendszerén alapul, hogy ebbe most belemenni szinte értelmetlen.

Jó, akkor nézzük azt, hogy – rajtam kívül – kinek készült mondjuk ez az utóbbi, súlyosan szociográfiai ihletésű film?
Ez szerintem nagyon bonyolult kérdés általában a művészetben. Az alkotó ezzel nem szokott foglalkozni. „Megszüli”, amit gondolt, s közben ott dolgozik benne ez a „szeretném, ha szeretnének” őrületes vágy, de nem ez vezérli az alkotót. Engem például biztosan nem. És persze az sem, hogy megéri-e vagy nem. Hiszen a művészet bizonyos nagyon kivételesen szerencsés alkotókat és még kevesebb alkotást leszámítva szerintem nem éri meg azt, amit ráfordítottak. Ne essünk abba a hibába, hogy nem fogjuk fel, a művészet egész egyszerűen luxus. Akár tetszik, akár nem: a művészet pár ezer éves terméke az emberiségnek, miközben évmilliókat élt le az ember művészet nélkül... Az egy másik kérdés, hogy az utóbbi évezredekben csak-csak kiderült, hogy valamiért ez a legjobb dolog a világon. Ezen belül egy egészen különleges műfaj és egészen különleges világ – a film.
Szerintem a filmnek is voltak egészen különleges korszakai. A hatvanas években egy Antonioni, egy Fellini – itthon Jancsó és Szabó István – ebben is egészen különleges színvonalat hoztak, de mára a mozi is, mint a tv, kommerszializálódott.
Igen, ez egy csodálatos pillanat volt, ami valószínűleg már sohasem fog eljönni. Nagyon nehéz összeegyeztetni a művészi színvonalat a nyereségességgel. A kereskedelmi tévék közönségét a művészi alkotások közönségével. Ugyanakkor nem tartom lehetetlennek, hiszen a kereskedelmi tévék vetélkedői, csillogó műsorai sem mind értéktelenek.  
A szórakoztató nem az értéktelen szinonimája.


Valóban nem lennék igazságos, ha ezt mondanám, de... Annak idején, a 70-es években mondogatta Vitray Tamás nekünk, az ifjabbaknak: „nagyon becsüljétek meg magatokat, mert a televíziózás kegyelmi korszakában éltek”. Én ezt akkor és még nagyon sokáig nem értettem meg. Azután eljött a rendszerváltás, megjöttek a kereskedelmi tévék, és...
És te azonnal rájöttél, hogy miért is mondta!
Úgy van.
Bár én hozzáteszem, hogy a régi típusú televíziózásnak is megvoltak a hátulütői.
Például?
Akkor is rengeteg olyan műsor volt, ami semmi különlegeset nem hordott.
Mondj egy példát!
Nem, mert senkit nem akarok megbántani.
Soha senkit?
Nem! Ilyen szinten nem. Ez értelmetlen lenne. Egyébként meg, mondhatunk mi itt és most nagyon okos dolgokat, mint ahogyan mondunk is – megint nevet szinte saját magán –, de bevallom, nem látok ma Magyarországon semmilyen megoldási lehetőséget arra, hogy helyükre kerüljenek az értékek – beleértve a művészi értékeket is. Én a „Csicskát” is úgy forgattam, hogy egy fillér állami pénz sincs benne. Tényleg csak a magam kitartása és a baráti kör áldozatkészsége hozta össze. Tudomásul kellett vennem, hogy erre ma nincsen más pénz. Pályáztunk mi is, csak nem kaptunk egy fillért sem. És lehet, itt igazad van abban, hogy az emberek azt eszik, amit kapnak, s mára már nagyon hozzászoktak az „egyszerűhöz...”


Te hol érzed magad igazán jól?
Én csak Budapesten. Annak ellenére, hogy nem túl rózsás a helyzet. Imádok elmenni, de sokkal jobban szeretek visszajönni... Igaz, mindig optimista volt a jövőképem. Ebben ugyanakkor egyre nagyobbak az intervallumok. Tavaly például úgy éreztem, hogy ez a 2011 még elég nehéz év lesz, de majd utána már könnyebb. Ma meg már arra gondolok, hogy a következő öt-tíz év sem lesz könnyebb. Kérdezhetek én is?
Természetesen.
Neked ennyire rossz véleményed van a kereskedelmi televíziósokról?
Egyáltalán nincs. Nagyon sokukat egészen közelről ismerem. Például a Vitray osztály – Kolosi, Batiz, Holló Márti, Marsi Anikó és még nagyon sokan – nálam voltak gyakorlaton a Kriminálisban. Egytől egyig nagyon tehetségesnek tartottam őket, de erre a fajta tehetségre a kereskedelmi televíziózás úgy tűnik, nem tart igényt.
Ebben neked valószínűleg igazad is van. Megváltozott a világ, s vele együtt a televíziózás is. Mi már egy új stílusban műveljük ezt a műfajt, viszont az utánunk jövő nemzedékek már meg sem fogják érteni azt, amiről beszélünk, mert már nem is ismerik azt, amiben te éltél, s amit én még ismerek. Én nem gondolom, hogy újságíró vagyok, az én „ősöm” inkább a vásári kikiáltó. És azt is lehet jól vagy rosszabbul művelni. Hiszem, hogy én a jobbak közé tartozom.


Sok barátod van?
Sokkal kevesebb, mint egy nőtlen férfinek.  
A család, a gyerekek teljesen megváltoztatták az életem.  
Mennyi pénz van a zsebedben?
Most?
Igen.
Olyan tízezer. Ennyi bőven elég, hogy komfortosan érezzem magam.  
Mire költesz?
Nem tudom. Nincsen két egyforma nap.  
A bevásárlás meg nem az én feladatom.
Mit nem szeretsz a kollegáidban?
Az érdektelenséget és a kíváncsiság hiányát. Minden mással ki tudok békülni.
Sokat olvasol?
Igen, de nem a klasszikus értelemben. Most, hogy kérdezed, évek óta nem olvastam el egy regényt. Utoljára négy éve Spiró Fogságban című kötetét olvastam. Egyébként meg visz a napi rutin, a hírek, a megszólalások olvasása. Most, hogy beszélünk róla, hihetetlenül sokat olvasok, de lehet, hogy nem túl helyesen. Régen egészen biztosan nem ezt neveztük olvasásnak!

Till Attila díjai

Camera Hungária, legjobb riporter 1999
Voltfolió, legjobb TV-műsorvezető 2003
Pulitzer emlékdíj a Propaganda című műsornak 2003
Média estély, az év műsorvezetője, 2004
Camera Hungária, legjobb műsorvezető 2005
Cool Brand Hungary, reklámszakmai díj, „legkúlabb” médiaszemélyiség 2006
Dióhéjban
Till Attila 1971. december 3-án született Budapesten. A középiskola után a Magyar Képzőművészeti Főiskola Intermédia szakán végzett 2001-ben. Az elmúlt években több televízióban is megfordult mint kulturális műsorvezető. Tévés pályafutását 1994-ben a MTV1-nél kezdte, a Múzsa kulturális híradó hétvégi ajánlójaként. Ezt követően a TV3 Menjünk!, majd 72 óra című műsorát vezette, amit 1999-ben az Év Riportere díjjal ismertek el a Kamera Hungária fesztiválon. Ezután a TV2 Jó reggelt Magyarország! Mixer című kulturális ajánlóműsorában láthatták a nézők. A TV2-n vezette három éven át a Propaganda kulturális magazint, amely 2003-ban Pulitzer Emlékdíjat kapott. A TV2 új vezetése Liptai Claudia mellett 2002-ben őt bízta meg a Big Brother valóságshow vezetésével. Ő vezeti a Megasztár tehetségkutatót is. Nős, három fiú édesapja: Félix (2008), Simon (2001) Andor (1998).
Lifetime memory
Életre szóló élményeim közül néhányat a Gentleman magazin olvasóinak figyelmébe ajánlok:
1. Pótolhatatlan élmény: az apás szülés. Ősi, állati pillanatokat rejt egy gyermek megszületése. Én mind a három csemetém világra jötténél jelen voltam. Csodálatos, leírhatatlan pillanatok voltak. A nő hozzájárulása persze kell ehhez, mert azért ez az ő világuk.
2. Sanghajt látni kell! Általában Kína, de maga a város is ámulatba ejtett. Óriási méretek, tőlünk idegen, de izgalmas és érdekes kultúra. Amit ott láttam, annak alapján nyugodtan mondhatom, hogy az amerikai világuralom után kínai jön majd.
3. Bakancsban járjuk be Magyarországot! Iskolás koromban számtalan túrán és vándortáborban vettem részt. Imádom gyalogosan járni a vidéket, tábortüzet rakni, konzervet melegíteni. De főleg megismerni olyan részleteket, amelyeket autóból látni sem lehet.
4. A kerékpár szabadságot ad.  
Vannak titkos álmaim:
5. Szeretnék Airbusszal repülni. Szívesen kipróbálnám, hogy milyen lehet a világ egy távoli pontjára az emeleti lakosztályok egyikében, a szerelmemmel együtt repülni. Mondjuk Buenos Airesbe.
6. Mert szeretném látni Buenos Airest. Ez az a város, amiről mindenki csak jót mesélt nekem eddig, és ezzel nagyon kíváncsivá tettek.
7. Szeretnék lovakat tartani. Ez persze furcsán hangzik, mert városi gyerek vagyok, soha nem voltak állataim. De csodálom a lóhoz értő, lovakkal élő embereket, mert az ember-ló kapcsolatban van valami titokzatos mágia.
8. Milyen lehet megszerezni az első milliárdot? Próbáltam már elképzelni, de igazából elég nehezen ment. Persze azért arra rá tudok érezni, hogy milyen lehet – ehhez azért kisebb összeg is elegendő –, amikor az embernek nincsenek anyagi gondjai.

A cikk a Gentleman magazin 2011. AUTUMN számában jelent meg.
A keresett szó nem lehet rövidebb 3 betűsnél!
Bezárás
Clooney kapszulái
Oscar Wilde legendássá vált kijelentését a lausanne-i Nespresso cég akár jelmondatává is választhatta volna, amiből, persze, egyenesen következik a fekete öltönyös, fehér villanó inget viselő,...
Riva
Drága és fényűző hajóból széles a kínálat – de ha igazán exkluzívat szeretnénk, akkor nem jöhet más szóba, mint egy Riva-modell. Ezek azok a csodálatos, egyedi, kézimunkával készített, fa vagy...
Buena Vista Social Club
A Buena Vista Social Club egy havannai szórakozóhely volt a negyvenes-ötvenes évek színes, izgalmas zenei életében.
A Longines elhozza Agassit
Kevés olyan labdás sportág van, amelyben a mérkőzést nem időre játsszák. Ezek közé tartozik a tenisz, ahol annak ellenére elmaradhatatlan tartozéka a centerpályának egy elegáns, nagykijelzős óra,...
Art of Bond
A Gentleman magazin partnereivel exkluzív gálán ünnepelte a tizedik lapszám megjelenését és James Bond ötvenedik...
Miénk itt a légtér
A repülés szabadság – mondják, de ez csak akkor lesz maradéktalanul igaz, ha nem kell igazodnunk különféle menetrendekhez. A magánrepülőgép éppen ezért az egyik legfényűzőbb módja a világ...
Berki Krisztián
Berki Krisztián, a lólengés kétszeres világ- és ötszörös Európa-bajnoka aranyérmet szeretne nyerni a jövő nyári londoni olimpián. Pontosabban ezt mi szeretnénk, és ő mindent meg is tesz érte. Ez,...
KALANDOZÁSOK HATÁROK NÉLKÜL
Eddig abban a hitben éltem, hogy utazás ügyben nem nagyon lehet újat, meglepőt mondani nekem. Ám elég volt egy röpke találkozás Horváth Róbert „Baggióval”, hogy rájöjjek: van új a nap alatt. Nem is...
Erőss Zsolt: a mosolygó hópárduc
Vannak emberek, akik életét örökre meghatározza a hely, ahova születnek. Erőss Zsolt, hazánk legismertebb és legsikeresebb hegymászója hegyek között született és nőtt fel, Székelyföldről jutott el a...