Az alfa és az omega

Omega – mindenki érzi, hogy különleges márkáról van szó, de kevesen tudják megmondani pontosan miben áll ez a különlegesség. Talán nem is kell ragozni: elég ránézni bármely modelljére, rögtön megértjük a letisztult elegancia és a tökéletes illesztések üzenetét. Ennyivel persze kár lenne elintézni a brandet, amely nem meglovagolta, hanem kinőtte a svájci órák legendáját, és bár tősgyökeres svájci cég termékéről van szó, a saját jogán is világhírű. Röviden: a cég titka, hogy a legkülönfélébb frontokon volt képes ikonná válni, legyen szó sportról, tudományról, divatról és stílusról, vagy éppen a popkultúráról. Csak egy szó illusztrálásképpen: Bond. Na jó, még kettő: James Bond.

Az Omega-legenda természetesen Svájcban indult (és ott is teljesült be), pár kilométerre a francia határtól, La Chaux-de-Fonds-ban. Ne tévesszen meg senkit a hófödte Jura-hegység romantikája: az 1794-ben tűzvészben elpusztult várost gyakorlatilag úgy építették újjá, hogy kiszolgálja az iparosodó ország igényeit – különös tekintettel az órakészítésre. Még Karl Marx is mint az általa idealizált gyárvárosok mintapéldájaként utalt a helységre. Itt alapította meg az Omega elődjeként ismertté vált műhelyt a 23 éves Louis Brandt 1848-ban. Akkor még nem önálló gyárként működött, az alkatrészeket ugyanis a helyi iparosoktól szerezte be.

Bár jelentős piacra tett szert – fő célpontja Anglia volt –, az üzleti modell nem sokáig működött. Az alvállalkozók lelkesedése, az alkatrészek minősége finoman szólva ingadozott, így Brandt halála után fiainak hamar elfogyott a türelmük. Ahelyett, hogy feladták volna, inkább költöztek: az új székhely a nyolcvanas évek elejétől Biel (Bienne). Remek döntés volt: máig itt működik a világ egyik leghíresebb óragyára. Felhagytak a beszállítói rendszerrel is: maguk készíttettek mindent, amire szükségük volt, először egy kisebb üzem egyik emeletén, kevesebb mint egy év múlva azonban már az egész épület az övék volt. Két év múlva ezt is kinőtték, hatalmas, kényelmes gyárba költöztek és sorra dobták piacra az azóta is legendának számító szériákat: Labrador, Gurzelen, 1894-ben pedig a névadó Omega hódította meg a világot.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a saját alkatrészek fontosságát. Becsei Áron, a nemzetközi hírű Bexei Watches órásműhely vezetője szerint ez a mai napig egészen különlegessé teszi az Omegát a piacon. „A saját gyártású szerkezetek a hasonló kategóriájú órák körében ritkaságnak mondhatók” – magyarázta Becsei a Gentleman magazinnak. Az órásmester még három tényezőt lát a márka sikerét illetően: az ezredforduló környékén feltalált úgynevezett koaxiális gátszerkezet alkalmazását, a hírességekkel reklámozott modelleket, illetve az egybefonódást az olimpiai játékokkal – később természetesen mindről lesz szó. A századforduló újabb krízist tartogatott: a két testvér szinte egyszerre hunyt el, az akkor már majdnem ezer főt foglalkoztató, évi negyedmillió órát előállító cég sorsa négy Brandt-örökös kezébe került, a legidősebb, Paul-Emile ráadásul csak 23 éves volt. Szerencsére azonban hasonló – ha nem jobb – üzleti érzékkel rendelkezett, mint fél évszázaddal azelőtt nagyapja: az Omega szárnyalása gyakorlatilag a mai napig az ő nevéhez kötődik. Az első világháború okozta hatalmas visszaesést zseniális tárgyalássorozattal, diplomáciai manőverekkel kompenzálta: 1925-ben egyesültek a Tissot céggel, öt évvel később pedig létrehozták a genovai Société Suisse pour l’Industrie Horlogère (SSIH) cégcsoportot anélkül, hogy az Omega önállósága csökkent volna.

Két évvel később a csoporthoz édesgették a sportteljesítmények mérésére szakosodott, úgynevezett komplikált óraszerkezeteket előállító Lemania céget. A megfontolt döntés meghozta gyümölcsét: az Omega lett az 1932- es Los Angeles-i olimpia hivatalos időmérője. Itt kezdődött a vállalat és a négyévente megrendezett játékok gyümölcsöző kapcsolata, amelynek az első kézzel fogható eredménye az azóta is kultikus Omega Speedmaster Professional óra volt. Ezzel párhuzamosan az Omega elkezdte a valódi terjeszkedést a piacon, a lehető legnagyobb tortaszeletek kihasításával: a Lemania által képviselt részleg szállította a professzionális megoldásokat, a Tissot a középkategóriás termékekért felelt, maga az Omega pedig a luxusigényeket szolgálta ki.

Ekkor már nem volt kérdés: az Omega megkerülhetetlen szereplője a felsőkategóriás órák piacának. Ez ötven éven keresztül nem is változott: az SSIH-család folyamatosan növekedett, Brandt és az őt követő cégvezető, Joseph Reiser az ötvenes években már közel ötven, általuk bekebelezett vagy megalapított cég felett bábáskodott. A csúcspont a hetvenes évek elején érkezett el: Svájcban luxusóragyártás és -eladás tekintetében is az élre törtek, a második helyre szorítva a nagy konkurens Rolexet, világviszonylatban pedig a harmadik legnagyobb forgalmat bonyolító óragyárrá nőtték ki magukat. A Rolexszel folytatott dicsőséges verseny tétje a „svájci órák királya” cím volt. Míg az Omega a profizmust és a forradalmi technológiát hangoztatta, a némileg drágább vetélytárs a hagyományra és a presztízsre építette kampányait.

A versenynek nem lett győztese, a piac ugyanis kétfrontos támadást szenvedett. Az egyik a Japánból érkező találmány, a kvarcóra, amely típusra ma már mint a tömegek órájára gondolunk vissza, de a kvarc alapú óramű akkoriban forradalmi újításként hatott. A Seikónak és a Citizennek hála még a luxuskategória iránt érdeklődő vásárlók jó részét is sikerült elhódítania az új technológiának. A Rolex kitartott a hagyományok mellett, míg az Omega – a cég filozófiájához híven – kísérletezésbe fogott a kvarccal. A hetvenes évek második felének gazdasági összeomlása azonban az egész cég létét veszélybe sodorta. Szóba került az is, hogy a Seiko felvásárolhatja az SSIH-t, de ebből nem lett semmi. Végül komoly banki segélycsomagokkal úszta meg a cég – és úgy általában a svájci óraipar -, ám ennek komoly ára volt: a hitelintézetek pénzügyi átszervezést vártak, és azt, hogy több más céggel és cégcsoporttal, azaz saját konkurenciájukkal egyesülve egy új, hatalmas konglomerátumot hozzanak létre, hogy aztán egységes üzleti tervvel és egymást erősítő termékekkel lendítsék fel a szebb napokat látott piacot. Ennek eredménye a Société de Microélectronique et d’Horlogerie, azaz közismertebb, mai – és némileg barátságosabb – nevén: a Swatch Group.

Szerencsére az Omega elég karakteres márka volt ahhoz, hogy túlélje a megpróbáltatásokat a csoporton belül is. Az igazi mentőangyal Ernst Thomke, a cégcsoport első vezérigazgatója volt, aki markánsan átszabta az Omega és a Tissot termékcsaládjait, így azok visszakerültek a nemzetközi figyelem középpontjába. Ezzel pedig lassan elérkezünk az ezredfordulóhoz, a vállalat pedig különösebb újítások nélkül, a hagyományait ápolva azóta is őrzi pozícióját – nagyjából így érne véget a történet, ha nem az Omegáról, hanem bármely más márkáról beszélnénk. Erről azonban szó sincs. Az Omegára jellemző, hogy története során talán legnagyobb teljesítményét a nagyon közeli múltban, 1999-ben mutatta be.

A már említett koaxiális gátlómű a világ egyik legelismertebb órásmestere, a tavaly elhunyt George Daniels érdeme; lényege, hogy a speciális illeszkedésű apró alkatrészek súrlódása töredéke a hagyományos megoldásoknak. „A gátlómű segítségével a billegő lengésben tartásához szükséges impulzust nem a gátkerék fogának csúszásával, hanem gördüléssel sikerül közvetíteni, amely kevesebb energiával és az olajozás elhagyásával jár” – magyarázta Becsei Áron. „További előnye, hogy ezáltal növelhető a szervizelések közötti idő is.”Ennek jelentősége egyértelmű: az óramű élettartama drasztikusan megnőtt, hiszen alig mérhető kopás, pontossága pedig megkérdőjelezhetetlen. Az Omega tehát teljes joggal csábítja a vásárlóit azzal, hogy órái egy életre szólnak. Ha az Omegáról van szó, kihagyhatatlan egy brit úriember neve, aki rengeteget tett a márka ismertségéért: pár évente egy-egy laza mozdulat és új rajongók hada vette a fejébe, hogy egy férfinak egy ilyen órára szüksége van és kész. Nem másról van szó, mint a Gentleman magazin ezen számának egyik főszereplőjéről, James Bondról, aki 1995 óta csak Omegát visel. Az ügyes product placement, azaz termékelhelyezés egyébként is a Bond- filmek sajátja volt a kezdetek óta, olyannyira, hogy nagyjából ez az egyetlen moziszéria, ahol nemhogy nem kínos, hanem egyenesen kívánatos az ilyesfajta reklám.

A 007-es ötven éve mutatja meg a világ férfiainak, mit visel, mit hord magánál és miben utazik egy igazi gentleman, Sean Connery Aston Martinjától Daniel Craig okostelefonjáig. Az Omega tökéletesen illeszkedett ebbe a sorba, Pierce Brosnan Seamaster Quartz Professionaljától egészen az új hős, a némileg megkeseredett és kíméletlen Daniel Craig Seamaster Planet Oceanjáig, illetve Seamaster Professional 300M-jéig – ezeket viselte ugyanis a Casino Royale és a Kvantum csendje című filmekben. Craig – pontosabban a forgatókönyvírók – odáig merészkedtek, hogy konkrétan kimondatják Bonddal a márka nevét, szerencsére nem erőltetett modorossággal, inkább egy némileg (ön)ironikus jelenetben. A Bond-filmekben feltűnő Omegákat természetesen kiadták speciális 007-es gravírozással is, így nemcsak a beavatottak kaphatnak képet a viselője ízléséről, hanem azok is, akik tudják, mit jelent ez a számsor – tehát nagyjából mindenki. Az óragyárnak egyébként már csak azért is édes győzelem ez a termékelhelyezés, mert ezzel az addigi favorit Rolexet szorították ki a Bond-filmekből. Becsei Áron azért figyelmeztet: „A laikusok szemében biztos pozitív megerősítés a márka ilyen jellegű szerepeltetése, akik viszont komolyabban érdeklődnek az órák iránt, azok úgysem ez alapján döntenek. Az ismertséget viszont mindenképpen nagy arányban növelik ezek a megjelenések."

Nem csak James Bond tehet azonban arról, hogy az Omega név és logó a Föld szinte összes lakójának ismerős. A márkának ugyanis hatalmas reklámot jelent a rendszeres olimpiai jelenlét. A már említett ’32-es nyári játékok óta rendszeresen büszkélkednek „a játékok hivatalos időmérője” címmel, 2006 óta például az összes téli és nyári olimpián övék volt a megtiszteltetés. 2008-ban egy kifejezetten erre a témára fazonírozott karórát is a piacra dobtak, a márka nagykövete pedig nem más, mint Michael Phelps úszóbajnok, aki egyébként stílszerűen egy Seamaster Planet Oceant visel – láthatóan büszkén. Most, hogy közelednek a 2012-es nyári játékok, beindult az Omega marketinggépezete is. Felfrissítették a Seamaster 1948 modellt, hogy London 2012 Limited Edition néven mutassák be és természetesen ők gyártották a greenwich-i és Trafalgar Square-i hatalmas visszaszámláló órákat is. Őket ismerve természetesen mindez csak a jéghegy csúcsa ahhoz képest, ami a következő hónapokban, években vár ránk. Az Omega aktualitásához a még el sem kezdődött olimpián kívül legyen elég egy kis apróság: Daniel Craig hamarosan újra magára ölti a fekete öltönyt és felcsatolja a Seamastert, maga James Bond – már ami a mozifilmeket illeti – pedig éppen idén ötvenéves. Ezek után mindenki használja bátran a fantáziáját.