Toast

A pohárköszöntő, a tószt (eredetileg angol kifejezés: toast) szerves része életünk különleges pillanatainak. Ilyen alkalmakkor az ember megteheti, hogy csak úgy körbeevickél a koccintásra emelt poharak között, és elmormolja a legismertebb „csirsz” (cheers), „csin-csin” vagy egészségünkre kifejezések közül azt, amelyet a leginkább helyénvalónak talál, de egy magára valamit is adó, modern gentleman nem érheti be ennyivel. Egy tapasztalt, világlátott ember ismeri a „lechaim”, a „salud” vagy a „santé” kifejezéseket, és azt is tudja, hogy ezeket hol és mikor használja.

A Chivas Regal munkatársai mindezt szem előtt tartva úgy döntöttek, hogy a gentlemaneket beavatják abba az ismeretrengetegbe, melyet közel kétszáz év alatt, százötven ország szokásainak tanulmányozása során halmoztak fel. Információik segítségével mostantól Ön is egy helybéli magabiztosságával koccinthat majd, bárhol járjon a világban.

Kína

Összejönni egy-egy italra mindig is a kínai kultúra szerves része volt, de a robbanásszerű gazdasági növekedés és fejlődés teljesen új szintre emelte a szokást. A nyüzsgő metropoliszok felkapott klubjaiban és bárjaiban minden asztalon tartanak egy-egy üveg whiskyt vagy vodkát, hogy a vendégek kedvük szerint kortyolgathassanak belőle. A nagy étkezések terítékeihez három pohár tartozik: egy a borhoz, egy a tömény italhoz, és egy a vendég által választott italhoz. Érdemes tisztában lenni azzal, hogy tiszteletlenségnek számít, ha nem isszuk ki teljesen a poharat, és azzal is, hogy a helyi „er gua toe” néven ismert, vodkaszerű ital annyira erős, hogy bárkiből előcsalja a sárkányt. Ha lehet, ezért célszerű alkalmasabb italra, mondjuk Chivasra cserélni. Kínában nem igazán szokás koccintani, csak nagyobb társaságban vagy egy üzlet megkötésekor figyelmességből, a barátság és a bizalom kifejezéseként gyakorolják. A különleges alkalmat pedig nem illik egy szimpla „csirsz”-szel lerendezni. Az első pohárköszöntőt mindig a vendéglátó mondja, és rend szerint a „ganbei” (fenékig) vagy „kai wei” (a jó étvágyért) kifejezések valamelyikét használja. A partnerek poharának megérintése (természetesen szigorúan a karima alatt) a megbecsülés jele.

Oroszország

Sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, egy oroszországi koccintáshoz elég annyit tudni, hogy Na zdarovije (egészségünkre), ám ez a köszöntés csak a vacsoraasztalnál helyénvaló. Egyéb alkalmakkor az oroszok olyan hosszú és bonyodalmas köszöntőket használnak, mint például: Za druzsbu mezsdunarodami (a népeink közt fennálló barátságra!). Oroszországban kizárólag tömény itallal koccintanak, az italt egy hajtásra isszák ki, és a poharakat mindig újra töltik, aztán az étkezés alatt folyamatosan koccintgatnak, és mondják az újabb köszöntőket. Ha a köszöntőt mondó személy feláll, az asztal körül mindenkinek így kell tennie. Koccintáskor mélyen a partner szemébe kell nézni, majd egyszerre felhörpinteni az italt az utolsó cseppig, majd az üres poharat visszatehetjük az asztalra. Az első pohárköszöntőt a vendéglátó, vagy a rangidős vendég mondja. Ha valakit név szerint is említenek, viszonoznia kell a köszöntést, ennek elmulasztása a lehető legnagyobb sértés!

Franciaország, Németország, Olaszország

Az európai kontinensen számtalan fura koccintási szokás létezik, de mindenütt alapszabály, hogy az asztal körül ülők mindegyikének a szemébe kell nézni, miközben összeérintjük poharainkat. A szemkontaktus elmulasztása balszerencsét jelent, a szerelmi élet kedvezőtlen fordulatát hozhatja magával. Olaszországban mindezt a végletekig komolyan veszik; hogy a gyanúnak akár a leghalványabb árnyéka se vetülhessen rájuk, koccintáskor látványosan, hosszasan és mélyen egymás szemébe néznek.

Míg tartjuk a mindenütt fontosnak számító szemkontaktust, felkészülhetünk a következő kifejezések egyikének kimondására. Franciaországban: „a votre sante”, „sante” vagy „tchin”, Németországban: „ZumWohl” vagy „Prost”, Olaszországban pedig „Salute”. Ha jobb nem jutna eszünkbe, a poharak összekoccanását imitáló „csin-csin” kifejezés mindenütt működőképes.

Spanyolország, Dél-Amerika, Mexikó

A spanyolajkú dél-amerikai fiataloknak van egy fura szokásuk, amit sűrűn láthatunk-hallhatunk, ha összefutunk velük az éjszakában. A következőket harsogják: „arriba, abajo, al centro, al dentro!!” – (föl, le, középre, be!) – s szavaikat mozdulatokkal kísérik: poharaikat először magasba emelik, majd leengedik, aztán középen koccintanak, végül kisszák az italt. A teljes népesség körében gyakoribb és elterjedtebb a hagyományos koccintás, és a „salud” formula. Vendégségben illendő pohárköszöntővel kifejezni hálánkat a szíveslátásért.

A modern gentleman mindig udvarias, ezért, ha úgy érzi, hogy vendéglátója mindent megtett azért, hogy családtagnak érezhesse magát, a lehető legudvariasabban viszonozza a kedvességet, és a gyakran használt köszöntést személyessé teszi: „un salud por la familia” (a család egészségére) vagy „un salud por la amistad” (a barátságra és az egészségre).

Skandinávia

A skandinávoké valószínűleg a legvérfagyasztóbb pohárköszöntő, ők ugyanis koccintáskor a „Skol!” vagyis koponya szavukat használják. A legenda szerint ez a szokás a vikingektől ered, akik ellenségeik koponyájából ittak csata után. Szóval, ha Skandináviában iszunk, adjunk hálát az égnek, hogy a skandinávok már nem vikingek.

Mit tegyen, ha elfelejti a megfelelő köszöntőt?

A modern gentleman igen tájékozott a nemzetközi etikettben, s ennek köszönhetően bárhol is legyen a világon, ugyanolyan magabiztos, mint otthon. De ha a pohárköszöntő tudománya valamiért mégis csütörtököt mondana egy kritikus pillanatban, íme, néhány jó tanács Max Warnertől, a Chivas Regal nemzetközi nagykövetétől és koccintásszakértőjétől:

A Chivasszal folytatott utazásaim során számos különböző módját láttam a koccintásnak, és megtapasztaltam, mennyire fontos a hagyományok tiszteletben tartása. Felfedeztem azonban néhány egyszerű szabályt, melyek betartásával akkor is elkerülhetjük a kínos szituációkat, ha nem vagyunk teljesen tisztában a helyi szokásokkal.

- Mindig az adott szituációt kell mérlegelni, hiszen a koccintási szokások nemcsak országonként eltérőek, de nagyban függenek a körülményektől is.

- Ha nem tudja eldönteni, mi a helyes, inkább álljon fel, mielőtt pohárköszöntőt mondana!

- Miután felemelte a poharát, elsőként forduljon a vendéglátója felé, aztán keressen szemkontaktust a hallgatósága többi tagjával.

- Ha lehet, koccintson minden egyes vendéggel, mielőtt az italába kortyolna. Ha nem iszik alkoholt, megbecsülése jeleként akkor is emelje poharát a társaságra.

- A köszöntője legyen rövid, és az alkalomhoz illő. Ha ismeri a vendéglátót, csempésszen bele valami személyeset, amivel kiemelheti a hozzá fűződő kapcsolatának fontosságát.

Egy kis történelem

A kínai hagyomány szerint a koccintás szokása az isteneknek szánt italáldozatokkal kezdődött. Európában sokkal prózaibb ok húzódik a háttérben: a koccintással, illetve a közös ivással lehetett elkerülni, hogy az embert megmérgezze a vendéglátója. Az ókori görögök és rómaiak – valamint a britek a középkorban – közös kancsóból vagy flaskából ittak, hogy kifejezzék az egymás iránti bizalmukat. Ha vendéglátó magasba emelte a poharát, és először ő ivott, a vendégei tudták, hogy biztonságban vannak. Már ami az italt illeti.

Miért hívják a pohárköszöntőt tósztnak (pirítósnak)? Mert a bor régen nagyon savas volt, ezért egy kis égetett kenyeret tettek bele, így a szenes anyag semlegesítette a savat. Az utolsó korty bor mindig a vendéglátóé volt, aki rendszerint megette a kenyeret is.

A középkori udvarokban szokás volt körbeadni a „szeretet kupáját”, a krónikákban elsőként lejegyzett nyugat-európai koccintás emlékére. Történt, hogy Rowena, az angolszász vezér, Hengist lánya „waes hael” (jó egészséget) szavakkal köszöntötte Vortigern brit királyt, és megosztotta vele boros kupáját annak szimbólumaként, hogy egy királyságon osztoznak majd, mint férj és feleség.

Nemcsak sörrel nem, inkább semmivel sem!

A magyar ember nem koccint sörrel. Vagyis nem koccintott 1849 és 1999 között. A legenda szerint az osztrák hadvezetés ünnepelte sörözéssel az 1848-49-es szabadságharc leverését, és sűrűn koccintgattak a magyar tábornokok aradi kivégzésére. A magyar nép erről értesülve fogadta meg, hogy soha többé nem koccint sörrel, de 150 évig egészen biztosan nem. Bár a szokás már az 1850-es években, a deáki passzív rezisztencia idején elterjedt, a történészek és kutatók alaptalannak tekintik, ugyanis egyetlen forrás sem utal arra, hogy az aradi tizenhármak kivégzése után az osztrákok ünneplésbe kezdtek volna.  Ha mégis, akkor biztosan inkább pezsgőt ittak volna.

Sörrel koccintani egyébként sem volt szokás német nyelvterületen – ver újabb szöget a mítosz koporsójába Görög Ibolya protokollszakértő. A korsókat inkább az asztalhoz csapták, vagy ha mégis koccintottak, a kupáknak a lehető legnagyobb felülettel, talptól szájig kellett, hogy érintkezzenek. A lényeg ugyanis nem az üdvözlés volt, hanem az, hogy az ütődés hatására az italok felpezsdüljenek. Koccintani egyébként nemcsak sörrel, hanem semmivel sem igazán elegáns – mondja az 1987 és 1999 között a Miniszterelnöki Hivatal protokollfőnöki posztját betöltő szakértő –; az ördögűző csengés-bongással hamar frászt lehet hozni európai partnerekre. Pohárköszöntőnél legjobb, ha csak annyit teszünk, amennyit mondunk: emeljük poharunkat, nem mulasztva el természetesen felvenni a szemkontaktust.