Pofonok íze

Persze nem az indulatos szülői felszólítás hagy az emberben maradandó nyomot, azt dolgozza fel a gyerek, hanem a mondat groteszk visszfénye, vagyis a vélhetően szépségre fogékony szülői lélek indokolatlanul agresszív kisülése. Mint példának okáért: Fejbe rúglak, kisfiam, ha nem gyönyörködsz ebben a festményben! Vagy: Letépem az arcodat, ha nem hallgatod ezt a gyönyörű muzsikát!

Makarenkói fejbe rúgásról nem tudunk, csak pofonról. Persze lassan Anton Szemjonovics Makarenko forradalmi tevékenységére is a feledés homálya borul, s vele együtt a hirtelen ráhatás pedagógiájára is, amelyet a szocialista szakirodalom szerint ő alkalmazott először. A hirtelen ráhatás pedagógiájának lényege a váratlanul érkező pofon. Pontosabban a jókor lekent pofon. Akkor csattan a pofon jókor, ha váratlan, olyankor, de csakis olyankor, az áldozat észhez tér. Erős kétségeim vannak, hogy csakugyan Makarenko pofozkodott-e a világon először jókor, de legyünk nagyvonalúak, ennyi elfogultságot hagyjunk meg a szocialista szakirodalomnak. Mellesleg Makarenko is érző ember volt, ezt onnan lehet tudni, hogy egyszer írógépet vágott egyik tanítványához, nem a hirtelen ráhatás, hanem a hirtelen felindulás jegyében. De a makarenkói pofonok valóban csodát tettek, fiatalkorú bűnözőket terítettek jó útra a szép emlékű Gorkij-telepen.

Az idő, tudjuk, mindent felfal, megemészt és kiköp, a mai pofonok is levetkőztek egykori lényegüket. Volt idő, amikor egy jelképes kis pofon párbajt vont maga után, megfontolt urak lőtték mellbe egymást miatta. Arcának erőszakos érintésére mindig is kényes volt az emberiség, de túlléptünk ezen is, a párbajon is. A meghitt családi otthonokban manapság demokratikus pofonokat osztogatnak, ha ugyan osztogatnak. De ezeket vajon minek fejében lehet kiérdemelni? Erkölcstelen cselekedetért? Csalásért? Másik ember megalázasáért? Gátlástalan pénzéhségért? Vak ember elgáncsolásáért? Hazugságért? – (egy hazug világban?) Lopásért? – (egy szétlopott magyar házában?). Egyébként pedig ki neveli a gyermeket, pofonnal, vagy anélkül? A szülő, az iskola vagy a társadalom? A pedagógusok panaszaival az eget lehet teleírni, olykor a szülők már verik is őket, sőt, újabban a diákok is. A tanár ugyebár egy ujjal se nyúlhat a tanulóhoz, még ember lenne belőle. Pedig a kormosok és nadrágszíjak időszaka becsületes, dolgos családapákat adott a társadalomnak. Az újkori sátán a televízió! – mondják, akik értői a kérdésnek, de ezt hagyjuk, annyian elátkozták már a televíziót, hogy bölcs önmérséklettel most nem tetézzük a rakást. (A tévé különben se osztogat pofonokat, mélyütésekkel operál, tisztelet a kivételnek.)

A minap olvastam egy magyar társadalomkutató nyilatkozatát, mely szerint a nemzedékek nálunk úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanazt az országot laknák. Kerülgetik, idegesítik egymást. Kölcsönösen útban vannak. Ebből következik, hogy az idősek nem tudjak átadni se tudásukat, se élettapasztalataikat. A kutya se kíváncsi rá. A borongós nyilatkozat szerint van ennek kedvező hozadéka is, hiszen olyan régi sztereotípiák dőltek meg, mint például a hagyományos női szerepek, vagy éppen a makarenkói módszerek. Mint a hagyományos női szerepek elkötelezett híve az elsőbe nem mennek bele, de ami a nevelési módszereket illeti, az a kérdés: csattannak-e manapság pofonok nevelési célzattal? Úgy látom, nem nagyon. Ritkán. Akkor is dühből. Főleg nem jókor, és nem váratlanul. A nevelési célzat kiürült, elfogyott, elolvadt, igény sincs rá.

Nem lesz könnyű feltárni és megérteni a folyamatot, ami idáig vezetett, és Uramatyám, hol van még a vége, hiszen homlokunkon ég a nagy kérdés: milyen családjuk lesz a mai tizenéveseknek? Miféle minták szerint működnek majd a nevelésben, amikor a tulajdon gyermekükből óhajtanak embert faragni?

Vajon elég-e, ha a pofonokat az élet adja? És a fal a másikat.