Kósa Erika

Milyen autóval jár?

Egy Bentleyvel.

Hány pár cipője van?

Nem tudom. Sok.

Ezeket azért kérdeztem, hogy megtudjam, mennyire meri, akarja megmutatni a világnak kivételes anyagi helyzetét. A válaszaiból úgy tűnik, nem palástolja a milliárdjait.

Nem tagadom, mindig szerettem a szép dolgokat, legyen az egy autó vagy egy cipő. És most mindezt megengedhetem magamnak. Egyébkent cipőmániás vagyok. Már fiatalkoromban is, ha valami bántott, valami sérelem ért, akkor, persze, ha éppen volt rá pénzem, vettem egy cipőt.

Tapasztalatom szerint az emberek nagy része azt hiszi, hogy a nagyon gazdagok, mint ön is, annyi szabadon elkölthető pénzzel rendelkeznek, amennyivel felkerültek a legvagyonosabbak listájára. Tehát, ha valamire szeretne kiadni, mondjuk, tízmilliárd forintot, azt könnyedén megtehetné, hisz annál sokkal több pénze van.

Ez bizony óriási tévedés. A tízmilliárd töredékét sem tudnám belátható időn belül előteremteni, mert a nyilvánosságra hozott, és egyáltalán nem biztos, hogy pontos adatok, a vállalatban levő tulajdonom értékét jelzik, tehát ilyen esetekben soha nem készpénzről van szó. A mi vállalkozásunknak legnagyobb vagyontárgya az ember, hisz a munkatársaink tapasztalata, tudása, tehetsége hozza létre azt az értéket, aminek alapján megítélhető a vállalat pénzügyi helyzete.

Valahol azt nyilatkozta: most is olyan vagyok, mint tíz évvel ezelőtt. Milyen volt tíz évvel ezelőtt?

Ez a kijelentés arra vonatkozott, hogy én a szüleimtől nagyon jó nevelést kaptam. Ők soha nem felejtették el, honnan jöttek, mi az az értékrend, amihez feltétlenül ragaszkodni kell. Elsősorban a családhoz, a barátokhoz, valamint ahhoz a tisztességes életmódhoz, ahol a szeretet, a megértés, a segítőkészség játssza a főszerepet. Én tehát nagyon jó mintát kaptam tőluk, és ennek megfelelően éltem, viselkedtem egész eletemben, függetlenül attól, hogy éppen milyen helyzetben voltam. És ez érvényes a mostani „kivételes” körülményeim közepette is.

Ha már a családjáról esett szó… Hogyan működik egy olyan házasság, ahol a felek üzlettársak is?

Huszonhárom éve vagyunk együtt, volt tehát időnk összecsiszolódni. Bár egy cégnél dolgoztunk, dolgozunk, mindkettőnknek egészen más a feladata. Napközben gyakran nem is találkozunk. Ezért aztán otthon nem beszélünk a vállalati ügyekről. Igaz, ez nem mindig volt így. Sokszor meg az ágyban is arról vitatkoztunk, hogy egy kényes üzleti kérdést miként is kellene megoldani. Bár nem könnyen, mégis megtanultuk, hogy mindkettőnknek sokkal jobb, ha a munkahelyi problémáinkkal nem terheljük egymást a lakás falain belül.

Elvileg mindig önnek kellett egy ilyen házastársi vitában győznie, lévén, hogy sokkal nagyobb tulajdonrésze volt a Brokernetben, mint a férjének. Most pedig, miután nemrégiben szétváltak a tulajdonosok, önök Consequit néven új céget alapítottak, ami viszont már teljes egészében az ön birtokában van. Miért hagyta ki belőle a férjét?

Rosszul fogalmaz. Szó sincs semmiféle kihagyásról. Mindössze annyi történt, hogy ezt a céget én fogom vezetni, ezért célszerűbbnek tűnt, ha a tulajdonjog is kizárólag az enyém.

Nagyon megviselte ez az üzleti válás?

Szerénytelen leszek: én egy nagyon erős nő vagyok. Ennek ellenére engem is meglepett, hogy mennyire jól tudok bánni az érzelmeimmel. Tudnia kell, hogy a volt tulajdonostársaimmal több mint húsz éve nagyon jó barátságban voltunk, az utóbbi tizenhárom esztendőben pedig remekül együttműködő üzlettársakként dolgoztunk. Mégis különösebb megrázkódtatás nélkül tudomásul vettem és elfogadtam, hogy ilyen előfordulhat az üzleti életben. Ez annál is könnyebben ment, mert nem haraptuk át egymás torkát, hanem sikerült tisztességesen megegyeznünk.

Ha valamivel felbosszantják, megbántják, megsértik, akkor kiabál, csapkod, látványosan dühöng, vagy arcizma sem rándul, miközben belül azért emészti magát?

Egyik viselkedés sem jellemző rám igazán, inkább a kettő között ingadozok valahol. Ennek bizonyára az az oka, hogy már nagyon régen foglalkozom emberekkel, ami megtanított arra, hogy kellemetlen, kínos, bántó helyzetekben is uralkodni tudjak magamon, és csak arra összpontosítsak, hogyan oldjam meg a dolgot. Egyszerűbben fogalmazva: nem szoktam kiborulni.

Akkor fel se tegyem azt a kérdést, hogy mikor sírt utoljára?

Erre nem emlékszem, mert csak akkor lesz könnyes a szemem, ha valamin nagyon meghatódom, vagy váratlan öröm ér. Ez lehet akár egy kedves sms is, amit valamelyik lányomtól kapok.

Egyik nyilatkozatában szemet szúrt nekem az a kijelentése, hogy nem hisz a szerencsében. Ezt az állítását vonakodva tudom csak elfogadni, mert nehezen elképzelhető, hogy aki ilyen sokra vitte, annak soha, semmiben nem volt szerencséje.

Igaza van, abban az interjúban tulajdonkeppen azt akartam mondani, hogy nem hiszek a véletlenekben. Tudja, én egy kis faluban, Csokonyavisontán nőttem fel, ahol mindenki mindenkit ismert, mindenkinek köszönni kellett. Egyszerű emberek éltek ott, a mi családunk sem lógott ki a sorból. Ezért aztán a legvadabb álmaimban sem derengett föl, hogy én valaha is pénzügyekkel foglalkozom majd. Arra persze gondolhattam volna, hogy valami vezetőféle leszek, mert már a velem egykorú gyerekeket is mindig szerettem irányítani, és ahol csak lehetett, igyekeztem központi szereplő lenni. Erős volt bennem a versenyszellem is, talán ezért is lettem hosszútávfutó, amit ma sem hagytam abba. Persze, nem versenyzek már, de a rendszeres futást ki nem hagynám. Magyarán: amire vittem, abban a véletlennek semmi szerepe nem volt, de a szerencse azért itt-ott bizonyara szerepet játszott.

Önnek nemcsak sok pénze van, hanem ennek következtében befolyásos ember is. Ha úgy tetszik, bizonyos hatalommal rendelkezik. Jól okoskodom?

Igen. Bár talán pontosabb meghatározás, hogy az átlagot messze meghaladó anyagiak elsősorban felelősséggel járnak. Nem szabad, hogy a pénz megrészegítse az embert. Pláne az olyat, mint én, akinek lehet, hogy most több száz cipője van, de gyerekként gyakran kellett olyan, mások által levetett cipőt húznom, amitől hólyagos lett a lábam, mert kicsi volt rám. Talán az ehhez hasonló élmények miatt én nagyon megbecsülöm a pénzt, ami magabiztosságot, ha úgy tetszik, valamiféle hatalomérzést jelent, mert képes vagyok általa bizonyos dolgokat befolyásolni, vagy éppenséggel megteremteni.

És otthon ki kezeli a pénzt?

A férjem. És ez így helyes, mert ő a férfi. Én odahaza azt láttam, hogy anyám főz, mos, takarít és kiszolgálja a férjét, aki viszont anyagilag gondoskodik a családjáról. Számomra mindig ez maradt a példa, amit ugyan lehet régimódi szemléletnek tekinteni, de engem csöppet sem zavar, hogy például az ételhez való nyersanyagot én szerzem be, én főzöm meg, én teszem az általam megterített asztalra, majd az edényeket én öblítem le, és rakom a mosogatógépbe. Ugyanilyen magától értetődőnek tartom, hogy a családfőhöz kell fordulnom, ha készpénzre van szükségem. Egyébként fogalmam sincs, hogy a saját kasszánkban mennyi van, az összeget a férjem bankszámlára tette-e vagy kötvényekbe fektette, adott-e kölcsön valakinek belőle. A „tájékozatlanságom” ellenére nekem jó érzés, hogy ennyire bízhatok a férjemben.

Ön nagyon csinos, elegáns, remek formában lévő, jó megjelenésű, vonzó nő. Ezek az adottságok több előnnyel, vagy inkább hátránnyal járnak, amikor férfiakkal tárgyalva fontos kérdésekről kell dönteni? Ugye érti, mire célzok?

Hát persze. Hogy az úgynevezett erősebb nem tagjai nem az egyenlő, a témához értő partnert látják bennem, hanem elsősorban a nőt. De ez sosem okozott gondot nekem. Mindig is ügyeltem arra, hogy az üzleti életben szereplőktől megtartsam a három lépés távolságot. Nem hiszem, hogy hivatalos események, fontos megbeszélések alkalmával bármikor is kihívóan viselkedtem, vagy kihasználtam volna egy-egy kedves gesztust. Ezt is a szüleimtől tanultam meg, akik sokszor a fejembe verték, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedjek, mit mondjak, mire ügyeljek. Ezek jó leckék voltak, és a velem dolgozó férfiak ezt jól érzik, emiatt aztán pontosan tudjak, hogy meddig lehet nálam elmenni. Ettől függetlenül sokkal jobban szeretek férfiakkal dolgozni. A női munkatársaimmal valahogy lazábbak a kapcsolataim. Ne kérdezze ennek az okát, mert ezt a kérdést már sokszor feltettem magamnak, de a válasz mindig elmaradt.

Úgy tudom, hogy színésznőnek készült. Így könnyebben tud válaszolni arra kérdésre, hogy egy vezető beosztásban dolgozó embernek a tárgyalások, a megbeszélések alkalmával jól jön-e, ha rendelkezik némi színészi adottsággal.

Ez a képesség inkább az előadásokon jön jól. Meglehetősen sokat szerepelek sok ember előtt, és nagyon élvezem ezt. Már akkor nagyon otthonosan éreztem magam a színpadon, amikor fiatal lányként szavalóversenyeken indultam. Nem szégyellem, imádok az érdeklődés középpontjában lenni. Ilyenkor mégsem érzem magam színésznek, csak egy olyan embernek, aki képes jól, érdekesen, a figyelmet ébren tartva kommunikálni.

Ha valaki társaságban van, ott is szerepel. Persze, mindenki a maga módján. Van, aki megállás nélkül beszél, viszi a szót, más pedig némán ül, és csak figyeli a többieket. Ön melyik csoportba tartozik?

Furcsa, hogy bár az előbb azt mondtam, élvezem, ha főszereplő lehetek, társaságban inkább megfigyelő vagyok. Ha úgy tetszik néző, aki figyeli a színpadon játszókat. És rájöttem, hogy ez néha nagyobb örömöt okoz a számomra, mint amikor fordított a szereposztás.

Nagy társasági életet él?

Nem, egyáltalán nem.

Barátai csak vannak?

Vannak, de kevesen. Azok is a fiatalságomból maradtak meg. Újabb barátságokat pedig azért kötök ritkán vagy óvatosan, mert mindig arra gyanakszom, hogy a felém közeledni szándékozót nem én érdeklem elsősorban, hanem a pozícióm vagy a pénzem.

Akad olyan személy, akit ritkán vagy gyakrabban, de rendszeresen felhív és cseveg vele kicsit?

Nincs. Én minden áldott nap annyi ember között mozgok, oly sok emberrel beszélek, hogy abban a kevés szabadidőmben, ami van, mindössze arra vágyom, hogy senki mással, csakis a férjemmel és a gyerekeimmel, vagy más szeretteimmel, például a testvéreimmel lehessek. Az is nagyon kedvemre való, ha csak egyszerűen háziasszony lehetek, aki ebédet főz, befőttet tesz el, felmossa a konyhát vagy rendezgeti a ruhaneműit.

Mi az, amit egy emberben ki nem állhat?

Ha kicsinyes valaki, azt nem bírom. A panaszkodó, siránkozó figurák sem tartoznak a kedvenceim közé.

És ön melyik tulajdonságától szabadulna meg boldogan?

Az állandó agyalástól.

Agyalás? Ez meg mit jelent?

Így nevezem, amikor egy döntés előtt sokat rágódom, éjszakába nyúlóan spekulálok, hogy így kéne, vagy úgy lenne jobb. Aztán persze határozok, de jobban örülnék, ha ez az „előjáték” rövidebb lenne.

Többször szóba hozta már a szüleit, akik érezhetően nagy hatással voltak önre. A lányai egészen más körülmények között nőttek fel. Nekik soha nem kellett mástól levetett cipőben járniuk. Sőt. Tett valamit azért, hogy a gyerekei ne a gazdag szülők csemetéinek a szerepében tetszelegjenek?

Mégis van szerencse az életemben, mert a lányaim nem azonnal pottyantak a jóba. Az elején csak annyit láttak, hogy az anyjuk meg az apjuk rengeteget dolgozik. A jólétbe, velünk együtt, lassan nőttek bele, ezért a pénzhez való viszonyuk teljesen normális. A nagyobbik mar önellátó, mert férjnél van, a kisebbik viszont néha átesik a ló túlsó oldalára, vagyis nagyon odafigyel, hogy mire mennyit költ. A múltkoriban akart venni egy divatos gumicsizmát, amire, persze, tőlem kért pénzt. Amikor este megkértem, hogy mutassa meg a szerzeményét, azt mondta, nem vette meg, mert drágának találta. Ez jobban tetszett nekem, mint a nem létező csizma. Ezt a magatartást elsősorban a férjemtől vették át, aki nagyon odafigyel minden fillérre. Ha vásárolni megyünk, soha nem felejt el figyelmeztetni, hogy jól nézzétek meg az árakat. Az a jelszava, hogy csak amiatt, mert megengedhetjük magunknak, nem kell a pénzt feleslegesen kidobni. Nehogy félreértsen, nem zsíros kenyeret majszolunk nap mint nap, de nem is francia pezsgőt iszunk a vacsorához. Viszont jó holmikban járunk, minőségi borokat kortyolgatunk, és szép helyekre megyünk nyaralni.

Ha ön továbbra is sikeres lesz, amit őszintén kívánok, az csupán azt jelenti, hogy még több pénze lesz. A kérdés önként adódik: és akkor mi van?

Azon kívül, hogy az évek során megszerzett tapasztalataimat még több, ebbe az üzletágba belépő fiatalnak tudom és szeretném átadni, jóval többet leszek képes olyan célokra fordítani, amelyeket számos más mellett eddig meg nem tudtam megtenni. Remélem, nem tart álszentnek, ha ezzel el is árultam, mi jelenti a legnagyobb örömet a sok pénzben.

Adni! Adni! Adni!