A GENTLEMAN ÚJJÁÉPÍTI A KASTÉLYT

NÁSZÚTON A HÁBORÚ VÉGÉN

Történelmi léptékkel alig néhány éve, 1943 nyarán elegáns személyautó kanyarodott az alcsúti kastélypark fái közé, ülésein két boldog utassal, akik az ősi falak között szerették volna megélni az emberélet egyik legszebb pillanatát: férfi és nő egymásra találását.

Habsburg-Lotharingiai Margit főhercegnőnek hívták a mindössze tizennyolc éves lányt (főhercegnő lévén tizennyolc éves kora után már asszonynak kellett szólítani), Erba Odescalchi Sándor hercegnek a fiút. Nemrég esküdtek egymásnak örök hűséget a tihanyi apátsági templomban, és alighanem övék volt az utolsó nyilvános, nagy pompával lezajlott főúri esküvő Magyarországon. Míg szívdobogva közeledtek a meghitt együttlét felé, aligha gondolták volna, hogy másfél év múlva, 1944 karácsonyán a lángok martaléka lesz a kastély, ők egy szál bőrönddel – személyes tárgyaikat, emlékeiket, barátaikat, otthonukat hátrahagyva – menekülnek majd el Magyarországról. A hercegből banktisztviselő lett Svédországban, aki álmos svéd hajnalokon egy kis, polgári otthon ablakán kinézve gondolt vissza régi életükre, és majd kétkötetes könyvben, Testamentum címmel írja meg búcsúját a hazájától, a nemességtől és az élettől.
A meghittségre a nászutasoknak még néhány órát várniuk kellett Alcsúton, hisz fogadásukra felsorakoztak a helyi apácazárda növendékei, a kastély és az uradalom nagyszámú személyzete. A szolgálatukra rendelt Szkokán nevű lakáj verssel kedveskedett nekik, amelyet az alkalomra írt (titokban költő volt a család régi alkalmazottja), ők pedig a hivatalos találkozások után elfoglalták helyüket József Ferenc főherceg emeleti lakosztályában, ahol a néhai József nádor pohárkészletével koccintottak a nagy pillanat előtt. (Ennek a pohárkészletnek az apró mozaikjait lelkendezve találták meg az alcsútdobozi törmelékhalmokat feltáró régészek.) „Furcsa érzés minden szerelem mellett is két addig ismeretlen embernek először egyedül maradni – örökre” – fogalmazott Erba Odescalchi Sándor diszkréten, homályban hagyva életük titkos részleteit. Szerencsére annál bőbeszédűbben írta le a Habsburg-kastély életének megsemmisülés előtti utolsó pillanatát. Neki köszönhetjük a rezidencia korabeli életének egyik legrészletesebb bemutatását. A Pollack Mihály tervezte kastélyt, a magyar klasszicizmus egyik legfontosabb vidéki épületét titokzatos, nehezen áttekinthető útvesztőnek látta, amelyben nehéz kiigazodni. „A folyosók labirintusának hosszú során átmenve csodálkoztam, hogy az itt lakók hogyan találják meg a szobáikat”– morfondírozott.
Az épület tükrözte a főhercegi család tagjainak különös együttélését vagy együtt nem élését a rezidenciában. Mindegyiküknek külön udvartartása, konyhája, személyzete volt. Egy-egy helyiség a főhercegek személyiségének vonásait viselte magán; József Károly főherceg például egy pazar felszereltségű asztalosműhelyben hódolt a mesterség iránti szeretetének. Előfordult, hogy négy főhercegi család is tartózkodott a kastélyban, ám egy kötelező udvariassági látogatást leszámítva még csak nem is találkoztak egymással.
Az ifjú házasok is félelemmel vegyes megilletődöttséggel tekintettek a lakókra. László főhercegre, aki a világtól elvonulva, betegsége miatt némaságban élte mindennapjait vagy Magdolna főhercegnőre, aki egy séta alkalmával harminchat négylevelű lóherét talált a parkban. A szerelemben a főhercegnő már kevésbé volt szerencsés: eljegyzését a Rainer Szász Coburg Gothai herceggel felbontotta, a fáma szerint azért, mert jegyese gonosz módon bánt az állatokkal, így magányosan éldegélt Alcsúton.
A friss házasok alcsúti nászútját a legkevésbé sem zavarta a magányos, boldogtalan főhercegek jelenléte. Csónakázással, lovaglással és kirándulással múlatták az időt, a csodálatos főhercegi fogat üléseiben békésnek és háborítatlannak tűnt az ország, amelyet néhány hónap múlva lángba borítottak az ellenséges frontok.

FÁJÓ CSALÁDI EMLÉKEK

Alcsút a főhercegi család legfontosabb tartózkodási helye volt. A trianoni béke következtében a csaknem 80 ezer holdas birtokaikból mindössze 15 ezer maradt, elvesztették felvidéki kistapolcsányi kastélyukat. Itt játszottak és nevelkedtek a főhercegek. „Az alcsúti kastély élete a lehető legegyszerűbb és óraműszerűen szabályozott volt. Mindenki korán kelt. Pontban déli tizenkét órakor megszólalt a kastély kis harangja, amely ebédhez hívta a távollevőket. Sietni kellett, mert a fenséges szülők megkövetelték a pontosságot.”
A nádori család különleges helyzetben volt a korabeli Magyarországon. Magyarnak vallották magukat, Magyarországot tekintették hazájuknak. A Habsburg családdal ápolt szoros rokoni kötelék miatt az európai királyi családok életének is részesei voltak és az esetleges trónutódlás kérdéséről is határozott véleményt formáltak. (Habsburg József Ágost főherceg viszonya meg is romlott az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly özvegyével, Zitával.) Magyarságuk látványos hangsúlyozása néha komikus helyzetet teremtett. József Károly főherceg egy mezőgazdasági kiállításon a következő lelkesült szavakra ragadtatta magát: „Én is paraszt vagyok.” Majd a fiához fordulva reménykedve hozzátette: „És te, remélem, még nagyobb paraszt leszel.”
Unokája, József Ferenc főherceg a kémiai kísérletek mellett versírással múlatta idejét. Kolumbusz Kristófról írott poémáját a Dunán egy hajó fedélzetén mutatták be, a mű később Amerikában is megért néhány előadást. A főherceg több kötetnyi versben birkózott a magyar nyelvvel, amelyet a kortársak főhercegnek kijáró illedelmességgel hallgattak végig. Alcsút nászutasai, Odescalchi Sándor és Margit főhercegnő majdnem egy évvel később járt utoljára Alcsúton, a főhercegnő ekkor már várandósan. Az utakat ekkor már menekülők lepték el, az országúton minduntalan igazoltatásba botlottak. Mindössze három napjuk volt, hogy elhagyják az országot, mert a főhercegi rokonságra való tekintettel a németek ennyit engedélyeztek, hogy Németországba utazzanak. A rendkívüli helyzetet mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy szóhasználatával „nagyapósa” hálóköntösben fogadta Alcsúton, ami korábban elképzelhetetlen volt. József Ágost gondolkodását jól jellemzi, hogy a számára kiutalt benzinből nem adott menekülő unokájának és férjének, hisz azt a nemzettől kapta, és kizárólag magasabb célok érdekében lehetett csak igénybe venni. Az üzemanyag maradékát mindig visszaszolgáltatta. Erba Odescalchi Sándor és Margit főhercegnő nagy üggyel-bajjal érte csak el a határt ismeretlen úti céljuk, végleges emigrációjuk felé.

HAGYJUNK ITT MINDENT, MÉG AZ ÉKSZEREINKET IS

A front közeledtével József Ágost főherceg összehívta a családot, és a következő szavakat intézte hozzájuk: „Most elhagyjuk az országunkat, de remélem, hamarosan vissza fogunk térni. Hagyjunk itt mindent, még az ékszereinket is, mert ha vissza tudunk jönni, mindent ugyanúgy fogunk találni, ahogyan azt itt hagytuk. Ha viszont mégsem térhetünk haza, akkor, mivel rangunkat és minden vagyonunkat a magyar nemzettől kaptuk, legyen minden a magyar nemzet tulajdona.” A főherceg sohasem térhetett haza; két hónap sem telt el, és Alcsúton majdnem minden az enyészeté lett.
Az elpusztult értékek leltára hosszú, a veszteség nagysága felfoghatatlan. A szovjet hadsereg egységei december 24-én délután értek Alcsútra, és karácsony másnapján érkeztek meg a főhercegi kastély területére. Noha az egységek nyugodtan letáborozhattak, és a település környékén a harcolók nem ütköztek ellenállásba, néhány órának sem kellett eltelnie, és az épület lángokban állt. A mai napig nem tudni, mi történt. Ahány helybéli emlékezőt szólaltattak meg, annyiféleképpen idézték fel a történteket. Egyesek a Tanácsköztársaság két veteránját sejtették a tragédia mögött, akinek szorgalmazására az oroszok felgyújtották a rezidenciát, mások inasokat gyanúsítottak, akik így próbálták eltüntetni fosztogatásuk nyomait. Az épület tekintélyes része megsemmisült, a tűz erejét mutatja, hogy a fémtárgyak egy része megolvadt a felcsapó lángok erejétől. Leégett a hatvanezer kötetes könyvtárnak otthont adó emeletes épület is, felbecsülhetetlen értékű dokumentumokkal a falai között.
Az ötvenes évek elején felsőbb utasításra megkezdődött a kastély végleges – megmagyarázhatatlan és esztelen – lebontása. Egyedül a kerti kijárat oszlopsora és egy faldarab maradt meg, továbbá a kápolna, amelyet nem mertek elpusztítani, noha ügyes tervet eszeltek ki a megsemmisítésére. Alsó falaiból kiszedték volna a köveket, és a téglákat fával helyettesítették volna. A fa illesztékeket benzinnel öntötték volna le, hogy az épület a tűz hatására egyszerre roskadjon össze.
Ma az alcsútdobozi arborétum kedvelt kirándulóhely, a látogatók, akik lenyűgözve járnak az ősfák alatt, nem is sejtik, hogy az eredeti park egy részét látják csak. A kerti kijárat oszlopsorának láttán pedig legmerészebb álmukban sem gondolják, hogy a rom mögött sarjadó csenevész erdő egykor több mint kétszáz (Erba Odescalchi Sándor szerint kétszázötven) helyiségből álló kastély törmelékein növekszik. Csak összehasonlításképp: a fertődi Esterházy-kastélyban ma százhuszonhat helyiséget számolhatunk össze...