BENEDEK MIKLÓS

BÍZTAM A NÉZŐ MŰVELTSÉGÉBEN
Benedek Miklós a kollégák szeméről, a kritikusok árulásáról, a feleség türelméről és az apa-fiú szeretetről

A kertkapu nyitva, udvariasságból csengetek. Kertész dolgozik éppen – mondja Benedek Miklós, miközben a terasz felé lépkedünk. Nagy áldás egy kertész – jegyzem meg, mire csak annyit felel: már amikor. Kerti asztal, kerti szék, cigaretta. Ott szoktak lepotyogni a paplanernyősök – mutat a Hármashatár-hegy felé. Körös-körül erdők zöldje, és még moziélmény is akad – mit várhat az ember többet? Bekapcsolom a magnót, közben élesen felsivít az elektromos metszőolló. Kezdem érteni, mit jelentett a „már amikor”. Teraszról el, szobába be, hátha emberi hang is hallatszik majd a felvételen.



Hogy van?
Remekül. Ülök, kávézom, olvasgatok, jól vagyok. Az idén nagyon sokat dolgoztam. Most lazítok egy kicsit.

Vegyes volt az év.
Nagyon jól sikerült a Napsugár fiúk Gálvölgyivel meg Szirtes Tamással. Aztán volt egy jó kis munkám Kecskeméten, a Meseautó. És volt egy bukásom a Tháliában, a Bombaüzlet. Amit – mint tudjuk – nem betiltottak...

...nem fogytak a jegyek.
Mindig mást mondtak. Egyik nap azt, hogy nincs érdeklődés, másnap hogy nem lehet egyeztetni, harmadnap hogy drága.

Mi volt vele a baj?
Igazából nem tudom. Amikor átalakult a Thália Színház, Litkai Gergő lett a művészeti vezető. Sok kabaréelőadásomat látta már – negyven év alatt csináltam jó párat. Nagyon tetszett neki az a felfogás, amit én képviselek, és megkérdezte, hogy van-e kedvem a Tháliában csinálni ilyet. Szabódtam: annyi bőrt lenyúztam már erről a műfajról, vajon tudok-e újat mutatni... Akkor került a kezembe a Vadnai-bohózat, a Bombaüzlet. Arra gondoltam, ez akár szimbolikus cím is lehetne: el lehetne búcsúztatni vele ezt a műfajt. Megírtam, összeállítottam, és az igazgatóság előtt felolvastam az egészet. Ott volt Bereményi, Litkai, Herczeg Tamás. Kálomista nem.

Szokás felolvasni az egészet?
Önvédelemből: ha valamin változtatni akarnának, inkább az elején mondják meg. Semmi ilyesmit nem mondtak, sőt, borzasztóan tetszett nekik. Aztán kezdődtek a problémák: nem lehetett benne öt vendég, csak kettő; kisebb létszámú lett a zenekar... Már ott tartottam, hogy inkább mégsem kezdek bele. Mégis megcsináltuk, bemutattuk. A harmadik előadás után telefonált Bereményi: áprilisban megy a darab, de májusra már nem teszik be, mert nem fogynak a jegyek. Mire én: Géza, három előadás után ezt nem lehet megállapítani. Rákérdeztem: letiltotta valaki? Mire ő: a színházban vannak ilyen helyzetek.

Könnyű előadás volt?
Voltak hibái, nem tagadom. Talán egy kicsit többet vártam a nézőktől történelmi vagy irodalmi ismeretben. Talán nem volt annyira populáris, mint ahogy azt a Thália vezetősége elképzelte. Kicsit politikusabb volt, kicsit nehezebb volt, de én mindig ezt csináltam, nem lehetett nekik meglepetés. Valójában mindig bíztam a néző gondolkodásában vagy műveltségében. De ahogy megy az idő, úgy látom, hogy nem szabad. Egyre kevésbé asszociálnak és gondolkodnak.

Más műfajokra szoktatják őket.
Úgy látszik, kiment a talaj az ilyen fajta előadások alól. Valószínűleg a stand up gyors világához, a klipek ritmusához szoktatott nézők már nem szeretik azt, ami húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt is működött. Ma az irodalmi kabaré, a kicsit gondolkodásra késztető, filozofikusabb írások már idegenek. A gyatyaletolós azonnali röhögés kell.

Nagyon megviselte?
Eléggé. Igen. Tudja, mi viselt meg benne leginkább? A kollegák szeme. Ahogy ők reagáltak. Nagyon szomorú lettem az egész helyzettől. Lehet egy előadás rossz, lehet, hogy nem váltja be a reményeket, de akkor sem veszem le három este után.

Mi segít továbblépni?
A következő munka: Szacsvay Lacival csináltunk Szép Ernő-estet a Katonában. Annyira lekötött, hogy nem foglalkoztam azzal, ami elmúlt. Válaszadásnak is éreztem: nem nyilatkozatokkal, visszavágással, ellenségeskedéssel és bosszúval, hanem munkával lehet válaszolni. Az sokkal tisztességesebb.

Az mennyire volt nehéz, amikor 2009-ben Alföldi azt mondta, hogy nem számít Önre a Nemzetiben?
Az azért viselt meg, mert nem értettem.

De ő legalább a szemébe mondta?
Nem nézett rám. Papírokat rendezgetett az asztalán, közben mondta, hogy nincs rám szükség. Én meg fölálltam és kijöttem. Azért sem értettem, mert egy mondatot sem beszéltünk egy év alatt, és nem volt semmi, amiből azt szűrhette volna le, hogy nem akarok vele dolgozni.

Azóta sem beszéltek?
Nem. Egy tévéműsorban kérdésre válaszolva mondtam, hogy lehet bármilyen a mi viszonyunk, attól még nagyon jó művésznek tartom őt.

Szép mondat volt.
Nem a szépségéért mondtam, hanem mert így is gondolom. Egyébként az, hogy elküldött a Nemzetiből, sok kaput nyitott meg előttem. Amit ebben az évben csináltam, arra mind nem lett volna lehetőségem, mert nem lehetett volna egyeztetni. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem ezekért.

A Nemzeti mégiscsak a Nemzeti.
Nézze, tizenhárom évig voltam az első Nemzeti Színház tagja, az újnak pedig hat évig. Én szerveztem azt a műsort, amelyet Gobbi Hilda hetvenedik születésnapjára csináltunk. Nyolcvan színész lépett föl: káprázatos volt. A végén Hilda is feljött a színpadra, megérkezett a torta, és azt mondtam, hogy az egész bevétel a magáé, döntse el, mire használja. Azt felelte: felajánlja a Nemzeti Színház alapkőletételére. Szóval én már akkor benne voltam a Nemzeti Színház életében, amikor a mai döntéshozók közül sokan meg sem születtek. Amúgy sem biztos, hogy a Nemzeti Színházba való voltam.

Hanem?
Két helyre vágytam igazán: a Várkonyi-féle Vígszínházba és az Ádám Ottó-féle Madách Színházba.

Kérte bármelyiket?
Soha. Furcsán alakul egy színész pályája: nagy úr a véletlen. Érdekes – bár teljesen fölösleges – merengeni azon, mi lett volna, ha. Ha nem Both Béla szerződtet, hanem Várkonyi... vagy Ádám Ottó... vagy legyőzöm a lustaságomat, és mégis elmegyek Kaposvárra Zsámbékiékhoz...

Az lustaság volt?
Egyértelműen. Akkor született Tibor, én meg nem voltam az a lelkes, minden idejét a színházi büfében, a színpadon és az éjszakai életben töltő fiatalember. Zsámbékival mégis találkoztunk: ő
hívott tanítani a Főiskolára.


De már nem tanít.
„Leépítés” volt, és azt mondták: az, amit én tudok, most nem kell. Kicsit csodálkoztam ezen a mondaton.

Mit tud, ami ma nem kell?
Nyilván az a fajta színjátszás, amit én értékesnek tartok. Nézem, hogy miket játszanak ma a főiskolán vizsgadarabként. Alig van köztük színdarab. Saját gyártmányok vannak, furcsa, agyatekert,
kifacsart képződmények. De ha ezek a színészek kikerülnek a pályára, nagyon meg lesznek lőve. Vidéken mindent kell játszani: operettet, zenés darabot, drámát, vígjátékot... Ígérem, utoljára
emlegetem a Bombaüzletet: volt benne olyan színész, aki még életében nem játszott zenés darabban. Nem tudta, hogyan kell poentírozni. Gondolom, ez az, ami most nem kell.

Melyik polcra helyezi saját magát?
Húsz évig nagyon el voltam kényeztetve, aztán ahogy a Nemzetibe kerültem, el lettem dobva. Megéltem azt, hogy benne voltam a pikszisben, pedig nem jártam vacsorázgatni meg estélyekre.
Benne voltam egy színészszakszervezet vezetésében, főiskolai tanár voltam, tagja voltam a Nemzeti Színháznak, a Katona József Színháznak, szóval nyüzsögtem. És amikor bekerültem a Schwajda-féle Nemzeti Színházba, egyszer csak ellenség lettem. Meg „megélhetési színész”.

Úgy érzi, hogy a Schwajda-féle Nemzeti megítélésében nem a teljesítmény számított?
Prosperót játszottam, és onnantól kezdve elkönyveltek rossz színésznek. Olyanok, akik addig csak jót írtak rólam. Lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra minden képességem megszűnt létezni? Egy darabig nagyon bántott, aztán rájöttem, hogy ezek az írások nem szakmai alapon születnek, hanem emberi alapon. Bekerültem a Nemzetibe, ahová ők nem kerültek be, mert egy másik klikkhez tartoztak. Benne éltünk a baloldali színház–jobboldali színház kettősségének a kellős közepében. És bekövetkezett a kritikusok árulása. Bizonyos emberek bizonyos színházakba elvből nem járnak. Ez a szakma halála. Tényleg nem tudok olyan kabarét csinálni, amit ne múlna felül százszorosan az élet.

Próbálta valaha berántani a politika?
A főiskola után csábítottak a pártba, lakást is ígértek. Nem léptem be.

Sorolták valamelyik oldalhoz az elmúlt húsz évben?
Az az érdekes, hogy egyáltalán nem. Soha nem nyilatkoztam politikáról. A színész legyen színész. Ha odaáll a tribünre, a következő este legalább tíz perc kell a nézőnek, mire a szerepet látja, és nem a tegnapi korteskedőt.

A színészet mennyiben átélés és mennyiben reprodukció?
Van úgy, hogy mind a kettő. Előfordul, hogy egészen elfelejtem a nézőket: csak én vagyok meg a partnerem, és csodálatosan érzem magam. De ha kizökkenek, ha a partner rosszul válaszol,
nem mondja rendesen a szöveget, a kellék nincs a helyén, megszólal egy telefon a nézőtéren, akkor bejön a kontroll. Akkor reprodukció. És kell egy negyedóra, mire vissza tudok térni az átéléses állapotba. Van, persze, rutin, amivel el tudom hitetni a nézővel, hogy teljesen benne vagyok, holott csak jelzem.

A rutin veszélyes is lehet.
Ahogy öregszem, félek is. Hogy elfelejtem a szöveget, hogy nem tetszem eléggé, hogy nagyon sok már, amit csinálok, hogy már annyi ilyesmit csináltam, hogy én is unom és a közönség is unja...

A dilemmákban csak magára számíthat?
Hiányoznak azok a mesterek, akik megmondanák, hogy mit csinálok jól, mit próbáljak másképp. Hiányoznak azok a mondatok, amelyek helyre tesznek; amelyek még akkor is megfontolandóak, ha rosszul esnek.

Azt mondják, hogy korszakok váltakoznak a színművészetben. Volt korszak, amikor azt kérdezték, ki írta. Aztán volt, hogy azt, ki játszsza. Ma meg hogy ki rendezte.
Tényleg volt egy pillanat, amikor a színész egy kicsit előtérbe került, de aztán elnyomta a televízió meg a politika.

Lát ma színészt a televízióban?
Elvétve. Legfeljebb műsorvezetőként. Úgy tűnik, a háttérbe szorított színész – és ezt most általános értelemben mondom – más utat keres, hogy megmutassa magát. Nem véletlen, hogy annyian kezdenek rendezni meg színházat vezetni. Ma már majdnem minden színházigazgató színész. Elvétve van köztük rendező. Pedig a színészet és a rendezés külön szakma.

Mondja ezt úgy, hogy szintén rendez.
Talán a nyolcvanas években kezdődött, hogy a színészek elkezdtek rendezni. Amikor Verebes megnézte a Meseautót, azt mondta: mit szólsz, hogy ránk fanyalodtak...

Mitől függ az önértékelése?
Van-e annál nagyobb dolog, mint hogy – átvitt értelemben – háromszoros olimpiai bajnok vagyok (fia Benedek Tibor vízilabdázó – a szerk.)? Ennél nagyobbat nem tudok mondani.

Ráadásul ez megkérdőjelezhetetlen.
Pontosan. Mi nem tudjuk úgy „bedobni a labdát”, hogy ne legyen valami kosz mellette, hogy le ne pattanjon róla valami piszok. A medencében nincs egyrészt-másrészt. Vagy benn van a labda
a kapuban, vagy nincs.

Milyen apa?
Rossz.

Tényleg?
Inkább felelőtlen. Elég sokat csajoztam, elég sokat dolgoztam, keveset voltam itthon. A nevelés gyakorlatilag a feleségemre maradt. Nagy szerencsém, hogy ő ennyire türelmes volt mindig. Türelmes..., ez nagyon enyhe kifejezés.

Volt mit megbocsátania.
Volt. És miközben örülök, hogy itt vagyunk, mégis furcsa múlt időben beszélni ezekről az érzelmekről. Amik, persze, lehet, hogy nem is voltak igazi érzelmek, csak kísérletek, szexuális érzések, kíváncsiságok... Köszönöm a nejemnek, hogy ő mindezt tolerálta.

Több mint negyven éven át.
Hetvenegyben volt az esküvőnk; Tibor hetvenkettőben, Albert nyolcvanban született.

Velük jó a kapcsolata?
Nagyon. Tiborék itt laknak fölöttünk, Alberttel együtt dolgoztunk a Meseautóban, meg most a Bombaüzletben is. Sokfelé érdeklődő ember, sok mindent ki kell próbálnia ahhoz, hogy elkészüljön. Még formálódik. Meg akarja írni a világ legjobb bohózatát. Szerintem azt nem lehet, de hátha neki mégis sikerül.

Hogyan lehet tizenhét évesen túlélni az édesapa halálát?
Nem tudom. Rettenetesen. Nagyon apás voltam.

Miközben csak vasárnaponként találkoztak.
Talán nem is akkor volt a legnehezebb, amikor öngyilkos lett; hanem később, már a főiskola után kezdett mindennél jobban fájni. Akkor döbbentem rá, hogy micsoda értelmetlen butaság volt, és akkor nagyon dühös lettem rá. Persze ma már értem, hogy micsoda teher volt rajta: évente háromszázötvenszer ott lenni a színpadon, mindig viccesnek lenni, megélni a sikert, a népszerűséget, és egyetlen percben sem önmaga és önmagában lenni... Értem, hogy depressziós volt, hogy mást akart. De ettől még nagyon fáj.

Megbocsátott neki?
Nem állítom, hogy minden elsimult bennem. Sosem értettem: ott van egy tizenvalahány éves gyerek, én, aki színész akarok lenni, és akit szemmel láthatóan szeret. És mégis képes volt erre. Ezt azóta sem tudtam megemészteni. Mondják, hogy élt benne egy nagy félelem, azt hitte, rákos. Valójában a sok cigarettától asztmatikus volt. Nagyon sokat gondolok rá, sokszor álmodom vele. Amikor a Szent István park környékén járok, mindig felnézek a hatodik emeletre, ott voltak társbérlők. Aztán végigmegyek a Visegrádi utcán, és az egész gyerekkorom eszembe jut.

Akarták, hogy a nyomába lépjen?
Sokat kellett harcolnom azért, hogy más legyek, hogy ne az legyek, ami ő. Sokszor kértek, hogy csináljam meg a számait, még pártvonalon is felhívtak, fenyegettek, de nem voltam és nem vagyok rá hajlandó. Én nem ő vagyok. Benedek Tibor fia vagyok – és Benedek Tibor apja is.

Amit nem egészen értek. Ha annyi fájdalmat jelent ma is az édesapja emléke, miért viszi tovább a nevét a fia?
A fájdalmon túl nagy szeretet is van bennem. Apám itt él a lelkemben. Nem dobtam ki az életemből.

Távolságtartó embernek tartja magát, vagy inkább barátkozósnak?
Abszolút távolságtartónak. Sosem szerettem a hátba veregetős haverkodást. Elég sokat jártam bárokba, de ott is többnyire egyedül szerettem ücsörögni. Szacsival (Szacsvay László – a szerk.) is sokat hallgattunk együtt. Volt egy kedves baráti társaságunk: Szacsi, Hollósy Frici, Végvári Tomi meg én. Ketten maradtunk belőle.

Milyen viszonyban van a gentleman-életstílussal?
Távol vagyok tőle. Meg sem tudom jegyezni a márkák nevét. Egy-egy darabhoz kötnek emlékek. Egy turnén például vettem magamnak egy öngyújtót. Nekem ez nagyon tetszik. Nézze meg. Ezüst. Gyönyörű darab, súlya van. Most kicsit koszos, de csillog is. Sokszor csak azért gyújtok rá, hogy halljam, ahogy kattan. Egy másik turnén vettem egy acélkék Borsalino kalapot. Nagyon tetszett nekem, ahogy Belmondo meg Delon tudta az ilyen kalapokat viselni. De előkelő öltönyeim nincsenek. Időnként Panni (Epres Panni modell, Benedek Tibor felesége – a szerk.) lejön, felgyűri az ingemet, és közli, hogy ezt így kell hordani. Én meg visszagyűröm, mert lehet, hogy úgy kell, de én meg emígy szeretem. Nem vetem meg a divatot, csak nem tartom fontosnak.

Az úriemberséghez mentalitás is társul.
Attól még senki nem úriember, hogy előreenged egy hölgyet vagy kinyitja a kocsi ajtaját. Ez a minimum. De ma egyre nehezebb úriembernek lenni. Nincs távirat, nincs virág. Mindent helyettesít valami. Megszűntek az időt, figyelmet, utánjárást igénylő gesztusok. Pénzes gesztusok vannak.

Habitusában, a szerepeinek egy részében is elegáns, távolságtartó úriember benyomását kelti. Miközben a külsőségekről azt mondja, hogy nem fontosak.
Egyre kevesebbszer veszek fel öltönyt. Ebben biztos jobb dolgom van, mint magának.

A cikk a Gentleman magazin 2013. SUMMER számában jelent meg.
A keresett szó nem lehet rövidebb 3 betűsnél!
Bezárás
ELEKTROMOS YACHTOK
Autók, hajók, repülők, órák, fegyverek... Felnőtté vált kisfiús álmok, férfias játékok, tiszta örömforrás. Kicsiből induló birtoklási vágy, ami egyre csak fokozódik, mert mindig van nagyobb, szebb,...
BOTH MIKLÓS
Magyarország egyik legjobb gitárosa, aki összekötötte Hendrixet Bartókkal. Tizenhét évesen már a VHK-ban játszik, a Napra zenekar alapítója, az Országos Prímástalálkozó tagja, a Both Miklós FolkSide...
A CSODÁK MEZEJE
A kényelmesebbek már az amszterdami Schiphol repülőtér előtt álló buszra szállva megközelíthetik. Akik több napot szánnak Hollandiára, azok Leidenig vonattal utazva, majd onnan autóbuszra ülve...
Art of Bond
A Gentleman magazin partnereivel exkluzív gálán ünnepelte a tizedik lapszám megjelenését és James Bond ötvenedik...
SHORTISTÁK VS INGUJJASOK
Harc dúl megállás nélkül. Valahányszor a meleg visszatér, összecsapnak a „shortisták” és az „ingujjasok”. Vér nem folyik ugyan, de az izzadás mindkét tábornak gondot...
Habsburg György
Sokszor mondják, hogy a név kötelez. Habsburg György élete sokszorosan bizonyítja ezt. Több száz év történelmi tetteiért kell még a mai napig is magyarázkodnia. Habsburg György szerint a...
A daycruisertől a luxusjachtig
Csak egyéniség és stílus kérdése, milyen csodahajót választunk magunknak. Összeállításunkban sportos vitorlást és elegáns jacuzzival vagy személyzet számára kialakított különfolyosóval ellátott jachtot...
KALANDOZÁSOK HATÁROK NÉLKÜL
Eddig abban a hitben éltem, hogy utazás ügyben nem nagyon lehet újat, meglepőt mondani nekem. Ám elég volt egy röpke találkozás Horváth Róbert „Baggióval”, hogy rájöjjek: van új a nap alatt. Nem is...
A VASÚT RENESZÁNSZA
Meg vagy te őrülve? – szegezte nekem a kérdést jó néhány ismerősöm, mikor megtudta, hogy naponta vonattal járok dolgozni Verőcéről Budapestre. A felvetéseken azért sem csodálkoztam, mert a jelenlegi...