GYARMATI DEZSŐ

Gyarmati Dezső már csak ilyen volt. Meg a magyar vízilabdás közeg is. Feszegetni a határokat, elmenni a végsőkig. A medencében a siker érdekében. Egyébként pedig azért, hogy megmutassák: egyikük sem a szürkék hegedűse. Ők nem simulnak be. Kivágják a rezet. Kiverik a biztosítékot. Bárhol, bármikor.

Dezsőre duplán, triplán állt ez a megállapítás. Benne épp az volt az elképesztő, hogy ugyanaz a tűz dolgozott benne ötvenen, hatvanon, hetvenen túl is. Sőt. Elmúlt nyolcvan, de még szót kért. Cselekményre vágyott. Továbbra is meghatározó része akart lenni a nagy egésznek. Könyvet adott ki, mérhetetlen kapcsolati tőkéjét felhasználva fontos ügyekben segített. Őt senki sem tudta vénemberként kezelni s legyinteni rá. Még a háta mögött sem.
Már a járókeretet markolta az egykori legendás bal kéz, ám a kisugárzás továbbra is megvolt. Lassan lépdelt, de még uralkodóként vonult. Aki rendre elérte, amit akart. Játékosként is, edzőként is, politikusként is, apaként és nagyapaként is, idősödő bajnokként is. Családja már rég letiltotta a dohányzásról, ám amikor egy-egy úszás alkal-mával Andrea lánya ellenőrizte a Csaszi teraszán, az aprócska hamuszemcsék elárulták. Kiderült, hogy a büfés kisasszony látta el titokban. Szóltak neki, hogy ne csinálja. Az ifjú hölgy közepesen rémült arccal válaszolt: „Próbáltak már maguk a Gyarmati úrnak nemet mondani?”
No igen, az csak keveseknek ment. Fontos kérdésekben szinte senkinek sem sikerült ellentmondania neki.
Amikor 1956 elején politikai nyomásra Lemhényi Dezső helyett Rajki Béla lett – ismét – a férfiválogatott kapitánya, azzal kezdte Gyarmatival, a csapatkapitánnyal az első beszélgetést, hogy jó, „akkor azt a két csirkefogót most kivágjuk a csapatból.” „Kiket?” „Hát a Zádort és a Mayert.” „Meg vagy őrülve, Béla? A következő tíz évben ők fogják hátukon vinni a magyar vízilabdát.” „Igen? Jó, akkor maradjanak.”
Huszonkilenc évesen főnök volt. Markovits Kálmánnal kettesben vitték azt a csapatot, Rajki Béla inkább csupán menedzselte a legendás együttest, minden idők egyik legjobb magyar válogatottját. Amelynek magasan a legjobb játékosa Gyarmati Dezső volt. Ergo a világ legjobbja. Ha csupán az eredményeit nézzük, már azok visszaigazolják mindezt. Öt olimpiai érem játékosként – három arany, egy-egy ezüst és bronz –, ennyit soha, senkinek nem sikerült nyernie vízilabdázóként. És ezek az érmek nem úgy születtek, hogy jókor volt jó helyen, és mindig bekerült valahogy a csapatba. Nem, ő főhős volt, állandóan.
Rá aztán tényleg állt, hogy minden egyes poszton bevethető volt. De tényleg. Pályája hajnalán, a Gammában kapusként kezdte – így egy pillanatig sem lehetett kérdéses például, hogy amikor az 1954-es torinói Európa-bajnokságon Boros Ottót kiállították az osztrákok elleni mérkőzésen, ő ugrott be a helyére. Az már az ő zsenialitását dicsérte, hogy nem csupán védte a lövést, de a labdával megindult, végigúszta a pályát, és gólt lőtt. Nem kell senkinek öt olimpiai érmet szereznie – elég, ha csupán ezt utána csinálják. (Nem fog menni.)

1961-ben egy bajnokin nem ment végig a pályán, inkább átdobta a játékteret. A kikalandozó kapust látva a saját kapujától szerzett gólt. Tekintettel arra, hogy akkoriban még a világítás színvonala nem volt igazán tökéletes, a víz színéhez relatíve közeli lámpatartó drótok felett kellett átívelni a labdát. Ment ez is, persze.
Meg minden más is. Egy, a bajnoki cím szempontjából kulcsfontosságú Újpest–Vasas meccsen a lilák 5:4-re nyertek – mind az öt góljukat ő dobta. A következő évben 4:3-ra győztek, a statisztika pedig így festett: G: Gyarmati (4). A válogatottban is halmozta a fontos gólokat, ugyanakkor ha kellett, hátvédet játszott – egyedül ő bírt el az oroszok hegyomlás-jellegű centerével, a fantasztikus Msvenieradzével –, ha úgy adódott, centert. Volt szélső, irányító, amire épp szükség volt.
Amikor 1957-ben távozott, az addig sorozatban bajnoki aranyakat nyerő újpestiek a hetedik helyre estek vissza, a válogatott pedig csupán harmadik helyen végzett a mai Világkupának megfelelő Trofeo Italián. Nélküle semmi sem volt ugyanaz. De mennie kellett, mert bár Melbourne-ből hazajött, nem bocsátották meg neki a kinti szerepvállalását. Hogy – természetesen – ő lett a forradalmi bizottság elnöke az olimpiai csapatban, illetve, hogy amikor Auszráliába érve tudomást szereztek a forradalom leveréséről, gyászszalaggal átkötött, lyukas zászlóval a kezében vonult be a küldöttség élén a reptérre. Mivel az erről készült fotó bejárta a világsajtót, letagadni se nagyon lehetett.

Nem is akarta. Alapvetően már az kisebb csoda volt, hogy egyáltalán elutazott a csapattal. Ötvenhat őszén vitte a vére, a hevülete, ami óriássá tette játékosként, ami később óriássá tette edzőként: míg a többiek a normafai edzőtáborban várták sorsuk jobbra fordulását, Gyarmati az egyik legforrongóbb ponton, a Széna téren építette a barikádot. Nagyon utálta a rendszert. Az ötvenes évek elején jelentések özönét írták róla, hogy a Duna-parti edzőtáborozások alkalmával rendszeresen kiszaladt a szálláshelyükről, a közeli lőtéren gyakorlatozók fegyverropogását hallván, kiabálva: „Már itt vannak, már itt vannak!” Mármint az amerikaiak. De nem jöttek. Sem az amik, sem az ávósok, érte. Annál sokkal jobb játékos volt. Tudták ezt a magyar póló nagy öregjei is. Viszont azt is, hogy egy az egyben lehetetlen lesz őt meggyőzni a forradalom napjaiban. Hárman álltak össze, Somóczy Lóránt, Szalay Iván, valamint az olimpiai bajnok Ivády Sándor. Így azért hatásos volt a mondandójuk ott, a Széna tér kellős közepén. „Dezső, te meg vagy hülyülve. Menjél haza, aztán utazz ki a többiekkel. Sokkal többet segítesz azzal az ügynek, ha megnyeritek az olimpiát, mintha itt felakasztatod magad.”

Meggyőzték. Csatlakozott a többiekhez, hogy aztán először az iszonyatos megpróbáltatásokat és lelki traumákat, és persze leginkább önmagukat győzzék le, aztán pedig a szovjeteket. Igazából visszaadhatatlan, mi történt azon az estén. A világnak a vízilabdáról még ma is a „Bloodbath of Melbourne” jut leginkább az eszébe – holott az a legkevésbé volt vérfürdő, sokkal inkább egy kőkemény mérkőzés, melynek kapcsán csak nagyon kevesen tudják, hogy Markovits Kálmán ötletét megvalósítva akkor és ott találtatott fel a zónavédekezés. Ennek hála nulláztuk le a szovjeteket, akik képtelenek voltak mit kezdeni ezzel, a korábban kivándorolt magyarok által gerjesztett őrült hangulattal, továbbá leginkább a Gyarmati Dezső vezérelte magyar gárdával. 4:0 lett a vége, plusz egy könyökös, amit Zádor Ervin szedett be a hajrában – a seb a szeme fölött nem volt nagy, viszont miután (természetesen Gyarmati unszolására) nem a kispadok felé kapaszkodott ki a medencéből, hanem a közönség felőli oldalon, ott elég durvává vált a látvány néhány másodperc alatt, hiszen a szemkörnyéki bőrszakadások szépen tudnak vérezni, a vizes testet pedig elég hamar beborítják. Azaz ott állt Zádor a parton, gyakorlatilag valóban vérben úszva, és a már addig is totális őrületbe esett nézősereg elérkezettnek látta a pillanatot, hogy elégtételt vegyen a szovjeteken a forradalom leveréséért, úgyhogy a meccset – fél perc lett volna még tán – gyorsan beszüntette a svéd játékvezető, ellenfelünket pedig hamar az öltözőbe menekítették.
A viszonyokra jellemző, hogy miközben a nyugati média harsogó szalagcímekkel számolt be a történekről, itthon annyit tudhatott meg a nagyközönség, hogy „a magyar válogatott küzdelmes, helyenként kirívóan kemény mérkőzésen 4:0-ra győzött a Szovjetunió ellen.”
Ilyen idők jártak akkortájt mifelénk. Meg olyanok, hogy bár Gyarmati – megannyi társával ellentétben – hazajött Melbourne-ből, addig zaklatták a rendőrök, hogy végül ’57-ben a távozás mellett döntött. Sokáig azonban nem bírta a társak, az uszoda nélkül. Járt Amerikában, visszajött Olaszországig, Ausztriáig – végül megegyezett az itthoniakkal, hogy visszafelé is átlépheti a határt. Igaz, a játéktól eltiltották, itthon 1959 végéig, nemzetközi színtéren örökre. Egy csepeli csehóban dolgozott. Csaposként. A legendás bal sört, bort, pálinkát töltött és szolgált fel. Három olimpiai érem nem nyomott annyit a latban, mint egy forradalmi bizottsági elnöki poszt és egy rövid disszidálás. Egy ideig legalábbis. Aztán Lemhényi Dezső kijárta a pártvezéreknél, hogy engedjék vissza Gyarmatit a medencébe – mindenkinek jobb, ha a bal kéz korsófülek helyett labdát fog. Így indult pályafutásának második szakasza, további két olimpiai éremmel Rómából, majd Tokióból, Eb-arannyal Lipcséből, valamint a legendás Fradi-korszak (elvégre a fontosabb politikai szervezetek által dédelgetett klubok mégsem fogadhatták soraikba a renitenst).
Az utolsó évben, 1968-ban még játszott is, edző is volt – természetesen bajnoki arany lett a vége. Méltóképp köszönt el a medencétől, és méltóképp indult az új élete, trénerként. Jó játékosokból nem feltétlenül lesznek jó edzők – itt azonban azt kellett látnunk, hogy a világ legjobb pólósából a világ legjobb edzője lesz. Az 1972-es müncheni olimpián – ahol veretlenül lettünk ezüstérmesek – már ő vezette a válogatottat, bár hivatalosan Rajki Béla volt a főnök. Hogy aztán immár teljhatalmú kapitányként 1973-tól induljon az újabb sikerkorszak, világbajnoki aranyéremmel, Európa-bajnoki és Világkupa-diadalokkal, valamint csúcspontként az 1976-os olimpiai győzelemmel. Annak a csapatnak nagyjából hasonló tarolást kellett volna bemutatnia, mint amit a Kemény-csapat csinált 1997 és 2008 között, a korabeli viszonyok közepette viszont a három olimpiai érem háromféle színben pompázott, az első vb-címet két ezüst követte csupán; mégis, egyértelmű, aranykor volt az, nagyon is. Az olimpiai bronz Moszkvában kudarcnak számított – mennie kellett. Úgyhogy maradt a klubszint ismét: az addig középcsapatnak számító BVSC-t pillanatok alatt a korszakot uraló, BEK- és KEK-győzelmeket arató, Faragó Tamást és Csapó Gábort soraiban tudó Vasas legnagyobb ellenfelévé tette; 1985-ben pedig sikerült is megelőzni a zseniális angyalföldieket.
A rendszerváltás kicsit távolabb vitte az uszodától. Aki a Széna téren anno barikádot épített, az nem maradhatott ki az új korszak szervezéséből. Kispad helyett parlamenti padsor következett, ott pedig folyamatos lobbizás a magyar sport érdekében – a mai napig hálás lehet neki megannyi magyar sporthérosz, hogy Kónya Imrével párban kiharcolták az olimpiai életjáradékot.
Miután a képviselői munka véget ért, a pólószövetségben vállalt feladatot, megalapította a Halhatatlanok Egyesületét, sporttörténeti könyvek kiadását menedzselte, közben pedig – 1999-ben –, amikor krízisbe került a csapat, leült a Fradi kispadjára. A döntő megvolt, az arany a BVSC ellen nem, 72 évesen alkalmasint ez sem akármilyen produkció.
Nem bírt hátradőlni, később sem, az nem ő lett volna. Továbbá minden egyes nap ott volt a Csasziban. Amikor már nem vitte úgy a lába, akkor is. Uszoda nélkül nem ment. Az idén júliusban még kijött a Margitszigetre, megnézni a válogatottat. Mi tagadás, az aznap látottakból nem következett az, ami végül is a barcelonai világbajnokságon történt.
A Benedek-csapat menetelése idején már kórházban volt. Kőkeményen tartotta magát korábban – ám ott, augusztus elején mintha eltört volna valami a nagy küzdelemben. Most először, ezen egyetlen alkalommal – mintha meghajolt volna. Nem ő irányított. Engedte, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
Az örök barát, a játékostárs és másodedző, Kárpáti Gyurika még augusztus 5-én az ágya fölé hajolva fülébe súgta: „Megnyerték a fiúk. Világbajnokok lettek.”
A keze szorításával jelezte: igen, értette, örül neki. Méltó befejezés. Egy magyar vízilabda-arany emlékét vitte magával az utolsó, nagy utazásra.