BOTH MIKLÓS

Négy hónap Kína után könnyű volt visszarázódni?
Csak hónapok alatt sikerült. Azt már biztosan látom, hogy a rengeteg elvárás már annyira eltompított, hogy a kínai utam előtt elkezdtem elveszteni a fókuszomat. Elhomályosultak a céljaim, a vágyaim. Kínában megértettem, mi a feladatom, miben vagyok igazán jó. Rájöttem: egyedül akkor van értelme koncertekben gondolkodni, ha még megvan az a bizonyos, tiszta, mély, elvárásokhoz nem igazodó koncentráció és eredeti katarzisélmény. Ezt ahhoz az érzéshez lehet leginkább hasonlítani, amikor a kisgyerek úgy kezd el játszani – magától, rá rakott elvárások, terhek nélkül –, hogy egyes egyedül csakis a játékra összpontosít. Amikor a játék megszületik, elveszíti a kapcsolatát az idővel, a környezettel. Most már tisztán látom, hogy annak van igazán értelme az életben, hogy ezt a magasabb rendű állapotot időről időre megteremthessük magunknak. Ugyanis ez az állapot az, ami a művészetnek is értelmet ad. És amikor úgy érezzük, hogy egyre erősebb bennünk az elvárás, hogy megfeleljünk a környezetünknek, akkor ez persze egyrészt tud segíteni a fejlődésünkben, másfelől viszont le is tudja rombolni a személyiséget. Hogy a finomhangolást ebben a folyamatban jól végezzük, na ez az igazán nehéz és felemelő emberi feladat.

Szóval éppen a harmincmilliós Sanghajban sikerült eltávolodni az elvárásoktól, és közelebb kerülni a saját személyiségéhez?
Pontosan. Kínában a zenélés katarzisát a miénktől egészen különböző kultúrájú zenészekkel megélve értettem meg, hogy mi is a feladatom.

Nem akart kint maradni?
Az egy dolog, hogy milyen helyzet van mostanában Európában vagy Magyarországon... Mi a közönségünkkel szerződünk, és ezek az élmények, amelyek engem tizenhét éves korom óta végigkísértek, szervesen idekötnek. Odakint számomra óriási élmény volt, hogy – ugyan nem beszélem a nyelvüket, nem zenélem a zenéjüket, ráadásul egy számukra szokatlan, a kárpát-medencei hagyományon alapuló zenét játszom, mégis – hatalmas a sikerünk. Ám mivel számomra a dalszövegek is fontosak, éreztem egyfajta falat. Azt éreztem, hogy azt az élményt, amit Magyarországon mi egy koncertteremben együtt meg tudunk élni, nem lehet pótolni külföldön semmivel. Viszont találkoztam egy újfajta zenei hagyománnyal. Kína nem akart több lenni egy utazásnál, végül egy nagyon is meghatározó zenei utazássá lett.

Tizenhét évesen a Jimi Hendrix-i alapokról indult, és pillanatokon belül a magyar néppontosabban világzenei szakma csúcsán, a legjobb szólisták találta magát. Hogyan is történt ez?
Döbbenetes élmény volt számomra a népzenével való találkozás, pontosabban azzal a gondolattal való találkozás, ahogyan mi itt a népzenét felfogjuk. Egész egyszerűen semmi más nem járt az eszemben abban az időben reggeltől estig, mint hogy én ezt a zenét elsajátítsam. Napi öt-nyolc órát gyakoroltam, de a fennmaradó időben is csak ekörül jártak a gondolataim. Ez óriási tempót tud adni a fejlődésnek. Öt intenzív éven át ez volt számomra a központban.

Azt a szót használta: találkozás. Ez ennyire hirtelen történt?
Korábban közvetlenül sohasem találkoztam a népzenével, inkább csak messziről kíváncsiskodtam. Sok huszadik századi klasszikus zeneszerzőt hallgattam, és egyre közelebb éreztem magam Bartók Béla műveihez. Rájöttem, ha az életművét egészen mélyen meg akarom érteni, ha igazán jól akarom utánozni, akkor az egész környezetét értelmeznem kell. Így hát először azokat kezdtem tanulmányozni, akik a komolyzenében hatottak Bartókra, Strausstól Sztravinszkijen keresztül Lisztig, és máris ott találtam magam a népzene közelében, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Bartók az élete felét a kárpát-medencei népzene vizsgálatára szántta. Így hát egész egyszerűen besétáltam egy zeneboltba, és megvettem két Muzsikás lemezt.

Mintha minden a Muzsikással kezdődne.
A Muzsikás együttes tevékenysége és hatása

Hogyan lehet gitárral a népzenét „utánozni”?
Próbáltam lekövetni a dallamokat. És valóban, itt jön a probléma: én gitáros vagyok, gitár pedig nincs a magyar népzenében. Így hát hónapokon, éveken keresztül azon dolgoztam, hogy hogyan is lehetne ezt az autentikus zenét – és én a kalotaszegiben mélyedtem el igazán – átrakni gitárra. Ezzel senki sem foglalkozott korábban Magyarországon. S mivel ezt nem lehet egyszerűen csak „átvinni”, rájöttem: meg kell tanulnom hegedülni. Így hát elkezdtem hegedülni. Több éven át, reggeltől estig.

Ezt úgy képzeljem el, mint a szomszéd gyereket, aki nyikorog a szerencsétlen hangszerrel?
Többé-kevésbé, igen. Végülis nyikorgott. Nem volt tanárom, így hát én tényleg felnézek a szomszédaimra, nagyra tartom őket, hogy nem pusztítottak el, tűrtek. Komolyra fordítva: előttem volt, hogy mit akarok hallani, és az is előttem volt, hogy a gitárral ezt a folyamatot – a végsőkig gyakorlást, tanulást – már egyszer végigcsináltam, tehát menni fog. Az ember ilyenkor addig-addig küzd, amíg egyszer csak elkezd engedelmeskedni az egész rendszer, elkezd az szólni, amit akart. Sokszor az történt, hogy más hegedűsöket hallgattam, és az volt az érzésem, hogy ez ugyan jó, de máshogy, így és úgy kéne inkább csinálni. Gyakoroltam, gyakoroltam, végül átalakult az ujjaim izommemóriájának a tartalma. Ezzel együtt elkezdtem máshogyan gitározni, egészen máshogy fogtam meg a nyakat.

Ennek köszönhető a speciális húrozású Both-gitár?
Abban az időszakban, amikor gyakoroltam, magamnál tartottam egy gitárt is, amit hegedűre hangoltam, négy húrral hat helyett. Azon skáláztam. Rájöttem, hogy ez hihetetlen izgalmas, így született meg a hegedű-gitár. Teljesen más dolgokat lehet vele megcsinálni, a Napra dalainak jó része már erre épül. Pár évvel a meghatározó találkozás után máris az Országos Prímástalálkozóban találta magát, ami mégiscsak a haza legjobbjait fogja össze.

Ki figyelt fel önre először?
Lakatos Róbert keresett meg, ő a Prímástalálkozó életrehívója, és felkért, hogy egy olyan műsorban működjek közre, amelyben prímások mutatják be a tudásukat. Robi azzal kívánta ezt izgalmasabbá tenni, hogy olyan prímásokat is meghívott, akik ugyan nem vonósok, de ugyanúgy kezelik a zenekart, és hasonló zenét játszanak. Így jött a képbe Dresch Mihály fúvós, és én mint gitáros.

S azon a napon lőn Both Miklósból prímás.
Hát, végülis, igen (nevet).

De nyilván korábban is gondolta magáról, hogy prímás lehet.
Igen, ez így van. Az volt számomra a nagy élmény, hogy amikor beleszerettem ebbe a zenébe, zenélési módba, annak minden attribútumát magamévá akartam tenni. És ebben a műfajban prímások játszanak. A játék legizgalmasabb része pedig az, hogy a zenekar sosem tudja, mi után mit fognak játszani, ezért hihetetlen figyelemmel, koncentrációval követik a prímást, aki folyamatosan meglepi, vezeti az együttest. Az amerikai típusú rock világában ezzel ellentétben minden kötött, előre le van beszélve a sorrend, a zenélés mód. Ez számomra nagyon unalmas. Talán a dzsesszt tudnám leginkább párhuzamba hozni a népzenéléssel, ahol a szólóknál mindenki ugyanilyen feszülten figyeli a másikat.

A Napra zenekar inkább mégis a poposabb folk-rock irány. Az előbb hangzottakhoz képest szórakoztatóiparnak tűnik. Nem haladta meg?
Szórakoztatóiparnak? Nem hinném, hogy a Napra besorolható. Ha bármelyik dalunkat összevetnénk az átlagos hazai rockvonallal, annyira elütő lenne, hogy kiderülne: nem lehet rásütni a szórakoztatóipar billogát.

Akkor úgy kérdezem: nem unta már meg a klubról klubra vándorlást, a koncertezgetést a tizen-huszonévesek előtt?
A Naprára ez sem igaz. A Napra közönsége a tizenévesektől a hatvanpluszosokig terjed, akik a kezdetektől jártak és járnak a koncertjeinkre. A Napra koncertjein mindig vegyes a közönség,
mi sohasem játszottunk tinizenét.

Csak azért kérdezem, mert amióta egy éve megalapította a Both Miklós FolkSide elnevezésű magyar supergroupot, az az érzésem, hogy mintha már inkább ezt a „felnőttebb”, érett utat szeretné járni.
Bennem ez nem dőlt el ilyen módon. Volt egy nagy adósságom efelé a műfaj felé, amit a FolkSide-dal csinálunk, régóta gyűlt ez már bennem. A Helikon-sorozatban kiadott Radnótiverslemezem volt az előképe ennek. Ami nekem most nagy izgalmat okoz, hogy egészen mások a hangszerek, mint a Naprában. És ha mások a hangszerek, azok más dalokat is inspirálnak. És ez nekem hatalmas frissülést adott. Biztos vagyok benne, hogy a FolkSide megalapítása nagyon jó lépés volt, mert frissen tudom tartani magam. Ettől függetlenül, vagy emellett el tudom képzelni, hogy kijöjjön egy új Napra album is a jövőben, ami ugyanolyat szól majd, mint az első kettő.

Ha hosszabban kimarad Kínában, ott is alapít egy zenekart?
Amennyiben tudtam volna, hogy hosszú távra tervezek odakint, akkor egészen gyorsan alakulhatott volna Sanghajban is egy zenekar. Nagyon sok emberrel zenéltem, és nagyon sokan összeálltak volna egy közös formációra.

Tehát ők nyitottak ránk, magyarokra. Úgy értem, a tehetségekre.
Persze, természetesen. Már tavasszal kaptam egyébként egy lemezszerződést Pekingbe, és most megyek vissza egy kínai turnéra. A megjelenő lemezemnek pedig lesz egy nagyobb bemutatója Magyarországon, amikor pedig kínai zenészek jönnek ide.

A Youtube-on is látható a kínai utazófilmje, amelyben egy rendkívül megnyerő, és még annál is tehetségesebb kínai énekesnővel és egy zenésszel improvizálnak. A tízmilliós Magyarországon nagyon nehezen képzelhető el, hogyan is találja meg egy magyar zenész a másfélmilliárdos országban ezeket a pályakezdő tehetségeket.
Úgy, ahogyan a szerelmünkre rátalálunk. Vagy bármire, ami fontos nekünk. Amikor másodszor jártam Kínában (összesen háromszor voltam), az már tudatos terepbejárás volt, hogy a felvételeket előkészítsem. És nekem akkor ott szerveztek koncerteket, folyamatosan játszottam helyi zenészeknek. Sokan megnéztem, és egymásnak átadták a hírt. A vége az lett, hogy megismertem nagyjából tíz olyan tehetséget, akivel szívesen elképzeltem a közös zenélést és a felvételt. Az említett lány éppen így ismert meg.

Hol?
Lijiangban, a Himalájában. Megnézte a koncertemet, tetszett neki, és meghívott a saját koncertjére is. Kialakult egyfajta kommunikáció közöttünk, elmondtam neki, hogy visszajönnék, és kérte, hogy keressem meg. Amikor visszamentem, a kinti magyar kapcsolataimon keresztül lebeszéltük a zenélést.

Ha Kínáról beszélünk, az átlag magyarnak az elképesztő mennyiségű műanyag kacat, a tömegtermelés, a környezetszennyezés, a Mao-i örökség és a követhetetlen gyorsasággal növekvő beruházások jutnak eszébe.
A kacattermelés inkább a nyolcvanas-kilencvenes évekre volt jellemző. Minden nagyon megváltozott azóta. Kína nagyon sokat fejlődött. Nagyon sok minden nyilván igaz a környezetszennyezéssel kapcsolatban, mint ahogyan a kommunizmus is igaz. De ez a kommunizmus úgy különbözik a harminc évvel ezelőttitől, mint mondjuk Mozart zenéje Bartókétól; mindkettő klasszikus zene, mégis teljesen más. Igazából csak találgatni lehet, Kína merre fejlődik tovább. Most érezni lehet a hatalmas nyitást, de hogy ők visszarendeződnek, vagy további nyitásokat engednek meg, azt lehetetlenség megítélni. Éppen azért, mert egy nagyon szűk kör dönt, és a döntéseiket soha nem kell megindokolniuk. Inkább az a nagyobb baj, hogy a magyar átlaggondolkodás a szegénységgel, elmaradottsággal azonosítja Kínát, miközben ez nagyon nem igaz.

Még egy furcsaság jellemző önre. Míg mások a szabadságukat, szabadidejüket a nyugalom luxusszigetein, a mediterráneumban, vagy egzotikus üdülőparadicsomokban töltik, addig Both Miklós Kína mellett Szíriába, Belső-Ukrajnába, Fehéroroszországba jár, Perzsiába vágyik. Ez inkább hóbort, vagy mindenkinek ajánlja?
Ó, én ezt nagyon is ajánlom mindenkinek. Nagyon nehéz megítélni a nyugati hanyatlás okait; Max Weber szerint az a bizonyos protestáns etika emelte magasra Észak-Európát, a Nyugatot és Amerikát – sajnos mi ettől nagyon eltávolodtunk. Többet költünk, mint amennyit meg tudunk keresni. Más persze a közel-keleti és a kínai minta erre. Felmérések bizonyítják, hogy Kínában az emberek sokkal takarékosabban élnek – gyakorlatilag a weberi gondolat rájuk jobban jellemző, mint ránk, nyugatiakra. Hogy ez majd aztán milyen irányba változik náluk, azt persze még nem tudjuk. Egy azonban biztos: az utazások arra valók, hogy a fejünkben lévő rendszereket felül tudjuk bírálni. Hogy újra és újra ki tudjuk hozni magunkat abból a befásult helyzetből, amelynek rabjai vagyunk. Ha én elmennék egy luxusüdülésre, akkor nemhogy nem jönnék ki ebből a fásultságból, hanem még jobban belefásulnék. Az utazások nem arra valók, hogy pihenjünk, hanem arra, hogy a világot, annak rendszereit, önmagunk szerepét, helyét mélyebben megértsük. És amikor az ember egy ilyen nehéznek tűnő utazásból végül hazaérkezik, akkor megérti, végül is pihent legbelül. Van az a közmondás, hogy mindenben meg kell változnunk ahhoz, hogy ugyanolyanok tudjunk maradni. Ez lehetne az én mottóm is.