SCHMIDT MÁRIA

Öntől és önről sokat lehet olvasni. Könyveket is, továbbá megszámlálhatatlan cikket és interjút. Az interneten is rengeteg találat ugrik elő, ha valaki Schmidt Mária nevét üti be. De a kíváncsi érdeklődő keresheti bárhol – a Wikipédián vagy az igen gazdag tartalommal rendelkező weboldalán is –, sehol egy árva szót, egy odavetett megjegyzést, egy halvány utalást sem fog találni, ami családjáról szólna. Mi ennek az oka?
Manapság a nyilvánosság gátlás nélkül bekebelezi azok magánéletét, akik azt a közönség elé tárják. Én ettől óvom magam és a gyerekeimet, Annát és Pétert, a két, meg a hamarosan megszülető harmadik unokámat, és a már elhunyt férjemet, mert nem szeretném, ha mindenki rajtuk csámcsogna, ha ország-világ prédájává válnának.

Ön meglehetősen elfoglalt nő. A gyerekeire és az unokáira jut ideje?
Hát persze, ők a legfontosabbak. A fiammal együtt élek, a lányomat pedig naponta legalább ötször felhívom, és hosszan beszélgetünk.

Ha már a gyerekekről esett szó... Nem tudom, nekik van-e becenevük, de azt valaki elárulta nekem, hogy önt kiskorában Piónak becézték.
Annak idején apukám adta nekem ezt a fura nevet, ami máig megmaradt. A barátaim most is így hívnak.

Nem gondolkodott el azon, hogy a papája miért is szólította így?
Ezen soha nem töprengtem.

Nekem van egy tippem. Valószínűleg sokat nyaggatta őt, állandóan csüngött rajta, akár egy pióca. Ebből eredhet az elnevezés.
Logikusnak tűnhet a következetése, csakhogy téved. Apám engem már csecsemőkoromban megajándékozott ezzel a kedves becenévvel.

A sors viszont nem volt kegyes önhöz, amikor egy hibás szemmel „ajándékozta” meg. Életében sokat gyötrődött amiatt, hogy a szemei nem egy irányba tekintenek?
Hát persze. Bár kétszer megoperáltak vele, nem sikerült helyrehozni ezt a velem született rendellenességet. Így hát sokszor előfordul, hogy amikor valakire rátekintek, az illető nem biztos
benne, hogy őt nézem. Ez természetesen mindig zavart és bosszantott, ráadásul a mai napig nem vagyok képes egy vállrándítással elfogadni ezt a megváltoztathatatlan állapotot.

A bevezetőben leírtam, hogy hány helyen dolgozik, mennyi állása van. Hogyan lehet az ezekkel járó feladatoknak, teendőknek elfogadhatóan eleget tenni?
Úgy, hogy ezek azért összefüggenek. A múzeumi és az intézeti munka egymást kiegészíti. Az egyetemi oktatás viszont más, de számomra talán ez a legfontosabb, mert fiatalok között lenni nagyszerű érzés, ám ugyanakkor nagy felelősséggel is jár, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy az előadásomon lankadjon a figyelem, aminek egyik legfontosabb feltétele, hogy mindig naprakész legyek. De egyáltalán... Az egyetemi légkör, az ottani hangulat feldobja az embert. Én mindig fiatalabbnak érzem magam, amikor kijövök onnan. A kérdésére egyébként egyszerűbben is válaszolhatok: nagyon sokat dolgozom, gyakran még a hétvégeken is.

Mi most egy nagyon szép budai villában ülünk, aminek a kapujára az van kiírva, hogy XX.-XXI. Század Intézet. Azt még csak értem, hogy egy történésznek van mit kutatnia az elmúlt évszázadon, de ennek az új évezrednek az első száz éve még csak kiskamasz korban van, mindössze 13 éves. Nem túlzás egy intézetet elnevezni róla?
Nem, mert a történészek mindig azért kutatják a múltat, mert a jelenre meg a jövőre szeretnének válaszokat és mintákat kapni. Számos dologra lehet következtetni egy mai eseménnyel kapcsolatban, mivel ilyen vagy ehhez hasonló történés régen többször is megesett, és annak már tudjuk az utóéletét, a hatásait. Ezért aztán ez a „legfrissebb” intézet a jelenkori eseményekre, a napi politikára figyel, hogy képes legyen összehasonlítani ezeket az elmúlt idők történelmi fejleményeivel.

Az ön fő műve a Terror Háza Múzeum, ami 2002-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Ezzel kapcsolatban egy gyermeteg kérdés következik. Egy múzeum főigazgatójának mi a dolga, ha már egyszer minden a helyére került ebben a történelmi-kulturális intézményben? A pénztáros eladja a jegyeket, a múzeumőrök felügyelnek a rendre, a takarítószemélyzet pedig időközönként felporszívózik. Minden megy magától, nem?
Attól, hogy a Terror Háza az lett, ami, abban pokoli sok munka volt és van. Az első időben a legtöbb elfoglaltságot a védekezés jelentette, mert erős és durva támadások érték a múzeumot azért a felfogásért, hogy mi az elmúlt évszázad európai és magyar történelmének tragikus eseményeire más magyarázatot adtunk, ami gyökeresen különbözött a korábbi évtizedek hamis és tudatosan eltorzított látásmódjától. Ezt az új szemléletet azonban nemcsak megvédeni volt szükséges, hanem el is kellett fogadtatni. Valamennyi programunk, kiadványunk, időszaki kiállításunk mind a mai napig ezt a célt szolgálja.

Ezt a törekvésüket végül siker koronázta?
A látogatók száma azt bizonyítja, hogy igen. Naponta több mint ezer ember vesz belépőt a múzeumba, köztük feltűnően sok a külföldi, ami azt bizonyítja, hogy a hírünk már sok országba eljutott.

A múzeum tehát jól „működik”. És ön, mint főigazgató, hogyan irányítja a beosztottjait? Úgy is kérdezhetem: milyen vezetőnek tartja magát?
Szigorúnak. Keménynek.

Ordítozni is szokott az embereivel?
Van, hogy igen. De csak akkor, ha még van remény.

Ezt hogy értsem?
Úgy, hogy bízom benne, az illető meg fogja érteni az indulatom valódi okát, és levonja a tanulságokat. Ha viszont később kiderül, hogy nem, akkor már nem hangoskodom vele, ami azt jelenti, hogy feladtam a reményem. És neki ez általában nagyobb gondot szokott okozni, mint nekem.

A munkahelyén mindenről tudni akar, mindenen rajta tartja a szemét, vagy csak kiadja a feladatot valakinek, és bízik benne, hogy azt tökéletesen végre is hajtja.
Így szoktam tenni, de ha egy félév után kiderül, hogy pocsékul, vagy éppenséggel sehogyan sem végezte a dolgát, akkor szakad el nálam cérna.

Több emberrel beszélgettem önről. Néhány mondatukkal most szembesítem, jó? Kíváncsi vagyok, egyezik-e a véleményük? Valaki az mondta: „Mária maximalista”.
Ez igaz, ez igaz. Tudja, velem szemben soha, senki nem volt elnéző. Talán ennek is szerepe van abban, hogy én sem engedhetek meg olyasmit, amivel nem vagyok százszázalékosan megelégedve.

Egy másik megállapítás: „Rajong az újszerű dolgokért”.
Van ebben valami. Például amikor a tervező elém rakta a Terror Háza homlokzatának makettjét, ami meghökkentően újszerű elképzelés volt, rögtön tudtam, hogy ezért sokan fognak támadni, de akkor is megéri kivitelezni. És igazam lett, mert azóta beválasztották a világ tíz legjobb homlokzata közé. Egyszóval, kedvelem az újszerű, modern dolgokat, ezért, ha létrehozunk valamit, az legyen korszerű és, persze, színvonalas, különben hamar megöregszik, elavulttá válik.

Nos, itt a harmadik vélemény önről: „Kicsit sok ötlete van”. Nem tudtam eldönteni, hogy ez dicséret vagy kritika akar lenni.
Ez nem eldönteni való kérdés, ez tény. Valóban nagyon sok ötletem van. Másoknak talán egész életükben nincs annyi, mint nekem egy hét alatt. Igaz, egy ötlet önmagában mit sem ér, csak
ha megvalósítják. Tudom, ez is öndicséretnek tűnhet, de én, ha egy ötletemet igazán jónak tartom, azt véghez is viszem.

Az első Orbán-kormány idején, amikor a miniszterelnök főtanácsadója volt, sok ötletét megosztotta a főnökével?
Ez nem úgy működik, hogy támad egy gondolatom, s máris hívom a miniszterelnököt, hogy ezt és ezt, így meg úgy kéne csinálni, és erre ő azonnal kiadja az ezzel kapcsolatos utasításokat. Nem. Bizonyos időközönként leültünk, hogy megbeszéljünk valamit. Én elmondtam a véleményemet, de arról fogalmam sem volt, hogy egy döntése előtt másokat is meghallgat-e, és kik azok. Mindenestre én nagyon büszke voltam arra, hogy Orbán Viktor ilyen szerepet osztott rám. Erre annál inkább is megvolt az okom, mert Antall József óta már volt néhány miniszterelnöke Magyarországnak, de egyiknek sem volt főtanácsadója. És az én akkori szereplésemet leszámítva azóta sincs. Most sincs. De ha van, nem tudjuk, ki az.

Miért nem ismét ön kapott erre megbízást?
Mert megváltozott a helyzet. Ettől függetlenül, bár hivatalosan nem vagyok kinevezve erre a posztra, ha a miniszterelnök egy adott ügyben kíváncsi az én véleményemre is, akkor leülünk, és megbeszéljük azt. Viszont ez fordítva is működik. Ha úgy érzem, hogy nekem van valami fontos közlendőm a számára, mindig megtalálom a módját, hogy azt el is mondjam neki.

Most egy olyan témát szeretnék szóba hozni, amiről érzésem szerint sose beszélt szívesen, amit megértek, de önnek is el kell fogadnia, hogy ezt kérdést nem hagyhatom ki ebből az interjúból, ami nem más, mint az ön nem mindennapi anyagi helyzete. A férje, Ungár András 2006-os halála után ugyanis többmilliárdos vagyont örökölt. Mit csinál ennyi pénzzel? Beruház, jótékonykodik, hitelez vagy éppenséggel luxuscikkekre költ?
Egyiket sem, miután ez nem pénz, hanem egy vállalat ingatlanvagyona. Egy részvénytársaságról van szó, ami családi tulajdonban van. Én nem vagyok benne a cég vezetésében, amit nem is bánok, mert a mai ingatlanhelyzet nem éppen rózsás, így hát az ezzel kapcsolatos napi gondok engem nem terhelnek. Ettől függetlenül remélem, hogy hamarosan javulnak a piaci viszonyok, és akkor cég is megerősödik.

Ha már a pénznél tartunk... Mire szeret költeni?
Nem vagyok költekező fajta, de a gyerekeimtől és az unokáimtól nem sajnálok semmit.

Utazni sem szeret?
Hááát, nem nagyon. Sok helyütt jártam az életemben, de manapság már nem hoz lázba egy utazás lehetősége. Egy kéthetes nyári nyaralás még belefér, de több külföldi kószálásra nemigen vágyom.

Pedig egy-egy nagy labdarúgó-mérkőzésre igazán kimehetne, hisz tudomásom szerint rajong a futballért. Már kislány korában együtt rúgta az utcán a fiúkkal a labdát.
Ez igaz, a futball végigkísérte az életemet, sokszor jártam meccsekre, amit ma már nem teszek, de ezt a tévével pótolom. Hetente egy-két mérkőzés közvetítését megnézem.

A másik kedvtelése, úgy tudom, az opera.
Igen, oda rendszeresen járok. Már magába az épületbe belépni gyönyörűség. És külön örömömre szolgál, hogy már a gyerekeim számára is kezd természetessé válni, hogy megnézzenek egy előadást. Ez úgy kezdődött, hogy a születésnapomon azzal leptek meg, hogy „méltóztattak” eljönni velem az Operába.

Engem pedig egy mondatával sikerült meglepnie, amit valamelyik nyilatkozatában olvastam: „Az ember tragédiája című drámában Lucifer alakja áll hozzám a legközelebb”. Miért?
Mert amikor megnyitották az új Nemzeti Színházat, ez a Madách mű volt az első bemutató, és Alföldi Róbert játszotta ezt a szerepet. Lenyűgöző volt. Nagyszerű. Megragadott, ahogy ezt az örökké kételkedő, a történelmet, a történetet továbbhajtó figurát alakította.

Ön kétségtelenül sikeres asszony. Ezért csak tétovázva teszem fel a kérdést, ami így szól: mire szeretné még vinni?
Erre nem tudok válaszolni, mert valójában nem tudom eldönteni, hogy mire is vittem eddig. A legfontosabb, hogy van munkám, van feladatom, és nem félek a nyugdíjba menéstől sem, mert amíg van papír, toll meg könyvtár, addig történészként mindig annyi hasznos és élvezetes elfoglaltságom lesz, amennyit éppenséggel óhajtok. Viszont, ha azt kérdezte volna, hogy mire vágyok még, arra azonnal rávágom: soksok unokát!