NÖVÉNYI NORBERT

Az ország Norbija nagy utat járt be. Olimpiai birkózóbajnok volt 1980-ban, kickboksz világbajnok 1987-ben, nehézsúlyú kevertharcművész-világbajnok 2009-ben. És lett közben számos ezüst- és bronzérem tulajdonosa is – hol ebben, hol abban a sportágban. Közben színházi és filmszínész, politikuspalánta, vendéglátós, sérültek sportolásának támogatója, sportakadémia igazgatója – és évek óta vádlott. Ötvenöt évesen az utolsó ketrecharcra készül.

Ki tudna még pofozni egy koccanásos Trabantot?
Azt hiszem, már nem. Mikor is volt... hetvennégy körül. Akkor dolgoztam a szakmában utoljára. A Hungaroszerviznél voltam ipari tanuló, aztán a Volánhoz kerültem, majd eltérített a sport. Egy darabig még párhuzamosan ment a kettő, sőt, ahogy jöttek az eredményeim, munkaidő-kedvezményt is kaptam, de végül csak a sport maradt.

Azért autóvásárlásnál jól jön a régi tudás?
Ma három-négy lopott autóból állítanak össze egyet. Ide az emberi tudás már kevés.

Könnyű volt elhagyni a szakmát?
Nagyon szerettem, és a brigádom is jó volt. Sokakkal ma is tartjuk a kapcsolatot. Persze idősebbek voltak nálam, ma már a többség hetven fölött van. Igazából nem volt nagy dilemma: a sport volt a mindenem, ráadásul állást is kaptam.

Egységes ívben látja az életét, vagy folyamatos újrakezdések sorozataként?
Anélkül, hogy igazán tudatosodott volna bennem, végigéltem az apám életét. Ő negyvenhétben egy évet járt a színművészeti főiskolára; én is elvégeztem egy színésziskolát. Ő rengeteg filmben játszott, és nemcsak kaszkadőrként, hanem színészként is. Birkózott, én is birkóztam. Aztán bokszolt, ifjúsági válogatott is volt, én meg kick-bokszoltam. Profi pankrátor is volt, én meg az MMA-t csináltam, ami a pankráció továbbfejlesztett változata.

Véletlen egybeesés?
Nem hiszek a véletlenben. Apám volt a legjobb barátom is egyben. Meg a példaképem. Mindig azt mondta: ha már itt vagy az edzésen, úgyis eltöltöd azt az egy-másfél órát. Akkor legalább legyen értelme. Én is ezt mondom a gyerekeknek: ha már itt vagy, egy kicsit tegyél még rá, és akkor van értelme. A munka is olyan, mint az anyag: nem vész el, csak átalakul. Méghozzá eredménnyé.

Nyolcvanban, amikor megnyerte az olimpiát, hogyan nézett előre, milyen életet képzelt el magának?
Nem ezt, ami itt van. Azt gondoltam, hogy majd ötvenéves koromban lejárok, edzést tartok a gyereknek, normálisan élem az életem, és nem azért rohangálok meg küzdök, hogy életben maradjon körülöttem minden, meg hogy megmentsek egy pár tehetséges gyereket az enyészettől. Azt gondoltam, hogy sokkal emberibb, közvetlenebb lesz a világ. Annak idején a lakótelepen ismertem mindenkit. Ma meg nem tudom, ki a szomszédom.Hát milyen világ ez?

Mi hajtja? Az édesapjának akar megfelelni?
Senkinek sem akarok megfelelni. Élvezem, amit csinálok, és hogy sikereim vannak. A sportot is, a sportakadémiát is. A sport képes a legjobban fejleszteni az akaraterőt. Hatéves korom óta sportolok, és örülök, ha mintát tudok mutatni másoknak. Magyarország az Európai Unió egyik legbetegebb országa. Az össznépesség húsz százaléka sportol. A gyerekek nyolc százaléka. A férfiak negyven százaléka nem éri meg a hatvanéves kort. Naponta kétszázhatvan ember hal meg elhízás miatt. Brutális tények.

Amit a gyerekeknek továbbad, az saját tapasztalat vagy tanult ismeret?
Ez is, az is. Meg sok mindent tanultam az apámtól is. A sportnak fantasztikus közösségteremtő hatása van. Barátságok alakulnak ki, a szülők is beszélgetnek. Az összetartó közösség azért fontos, mert a gyerekek nagy része magányos. Szétesett családokból jönnek.

Mennyire tudja felvállalni a lelküket?
Ez a kiskamasz kor nagyon furcsa, nehéz időszak. Egészen nyolc-, kilenc-, akár tízéves korig a szülő szava szent. Tizenkét év után belép az autonóm erkölcs. Ott már nem lehet erőből, tekintélyből nevelni, elmozdulunk az egyenrangúság felé. Egészen másképpen kell a lelkükhöz is közelíteni. És hihetetlen sikereket lehet elérni velük, ha van, aki meghallgatja őket.

Mikor tanult meg veszíteni?
Szerintem ez jön magától. Nem mindenkinek. Ha valaki nyerni tud, akkor tudnia kell veszíteni is. Nem tudunk mindig egyenletes teljesítményt nyújtani.

Lelkileg hogyan dolgozza fel?
Nehezen, de ez az én dolgom: ott sírok, ahol senki nem lát. Bár gátlástalan vagyok, sírok más előtt is, sőt ordítok, ha kell.

Mikor sírt utoljára?
Két napja. A gyerekekkel néztünk egy mesefilmet; az egyik jelenetet én is megkönnyeztem.

Nem szégyelli a gyerekek előtt?
Mit kéne ezen szégyellni? Sírok, nevetek, hülyülök, tombolok... Nagyon impulzív. Illetve vehemens. Igen, kicsit extrovertált vagyok, de azért olyan is van, amikor tele van a hócipőm. És bár a
legnagyobb szeretetben vagyok otthon, szükségem van néhány óra magányra is.

Ott mi történik?
Kitisztulok. Gondolkodom, jár az agyam. Mi miért nem megy, mi a probléma, mit lehetne elérni, effélék. Aztán többnyire bejön a gyerek és felborít valamit.

Mennyit van otthon?
Általában már reggel hatkor elindulok. Futok, tornázom, aztán napközben rohangálok, néha feltart egy-két újságíró...

Hallatlan.
... de próbálom úgy csinálni, hogy estére otthon legyek. A gyerekekkel mindennap találkozunk – személyesen, telefonon, facebookon...

Hogy is van a sor?
Három anyától három gyerek. Nándi két és fél éves, Norbert 12 éves, ő most lett magyar bajnok, Xénia pedig 29 éves.

A családot lehet újrakezdeni?
Úgy gondoltam, hogy az első házasságom fogja végigkíséri az életemet. Másképp alakult. Az első feleségem sportoló volt, a második a színház világából jött. Mindkét kapcsolatot beárnyékolta némi szakmai vetélkedés is, de nyilván nem ez volt a döntő ok, amiért szétmentek ezek a kapcsolatok. Nándi édesanyja, Krisztina civil, ő teljesen más világ. Bár vele találkoztam volna először. Úgy szerettem volna élni, mint a szüleim: több mint ötven évig voltak házasok. Nem is sokkal élete túl édesanyám édesapámat.

Jó kapcsolatuk volt?
A szüleim voltak a legjobb barátaim. Mindenben segítettek, ugyanúgy szerettük egymást és ugyanúgy veszekedtünk egymással, mint két jó barát. Nagyon jó volt.

A szülők elvesztése jelenti igazán a felnőtté válást?
Nem tudtam még igazán feldolgozni. Este, a sötétben sokszor elém állnak. Próbálom ezeket a képeket elhessegetni, de a fájdalom ott marad velem: már nem tudom megfogni a kezét, már nem tudom megölelni, nem tudom megpuszilni.

Van lelkiismeret-furdalása?
Persze, hogy eszembe jut: tehettem volna többet. Mindig tehettem volna többet...

Néhány napja lett ötvenöt éves.
Már megfordítani sem érdemes, mert ugyanannyi... Nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki. A születésnap a gyerekek számára izgalmas: torta, gyertya, ajándékok... Én amúgy is inkább ajándékozni szeretek, mint ajándékot kapni. Sokkal fontosabb, hogy mit teszek az életemben, mint hogy mennyi ideig teszem.

Szeret ünnepelni?
A sikereket igen. A magamét is, másokét is. Ha ismerősöm, barátom vagy tanítványom sikert ér el, attól megfiatalodom.

Kivel szeret ünnepelni?
Régen mindenkivel szerettem. De az elmúlt évtizedekben annyi csalódás ért, hogy ma már elsősorban azokkal ünnepelek, akiket szeretek. Róluk tudom, hogy őszinték.

Meg lehet tanulni elválasztani egymástól a barátot és az érdekembert?
Sokszor csalódtam olyan emberekben, akik hosszú-hosszú évekig voltak mellettem, és barátnak gondoltam őket. Aztán kiderült róluk, hogy csak a hátamon próbálnak fölmászni. De abban a pillanatban, hogy nehezebb helyzetbe kerültem, rám tapostak, és még a sarat is belém törölték. Kialakult bennem egy bizonyos fék.

Gyanakvás?
Inkább gát: eddig jöhetsz, tovább nem.

Mekkora az őszinte barátok köre? Akikkel kapcsolatban nincs rossz érzése?
Kevesen vannak a szűk körben, de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy haragudjak vagy megsértődjek másra, mert az nekem is rossz érzés. Inkább arrébb lépek.

Van-e olyasmi, amit visszatekintve másképp csinálna? Volt-e rossz döntése?
A barcelonai olimpia. Hét év után kezdtem újra birkózni, nem volt edzőpartnerem, apám is azt mondta, hogy készüljek inkább a nehézsúlyra. Ugyanakkor a válogatókon megvertem a legjobbakat. Az olimpián meg hetedik lettem. Utána három hónapig bujkáltam egy barátomnál a Balaton mellett.

Annyira bántotta?
Nagyon megalázónak éreztem. Rossz döntéseket hozunk olykor... Aztán hiba volt az is, hogy a moszkvai olimpia után nem fejeztem be Szegeden a jogi egyetemet. Az egyetlen dolog volt az életemben, amit elkezdtem és nem csináltam végig.

Miért?
Mert akkor már kezdett a család, az első házasságom szétmenni. Az viselt meg a legjobban. Nagyon szerelmes voltam, meg a lányomat is imádtam.

Voltak kínos ügyei...
Na, erről órákig mesélhetnék.

Vádlott is volt.
Még nincs vége. Négy évvel ezelőtt, amikor vendéglátóztunk, aláírtak a nevemben egy áruátvételi papírt, mert nem voltam épp elérhető, de szüksége volt az árura. Elmondta ezt ő is a hatóságnak. Azt hittem, ezzel lezártuk az ügyet, de két évvel később kiderült, hogy már tizennyolc és fél milliós bírósági végrehajtás van rajtam. Miközben semmi közöm az egészhez. Még az olimpiai bajnoki járadékomat is elvették emiatt.

Nem az a könnyen feladós típus...
Megszoktam, hogy padló, feláll, padló, feláll. Csak már egyre nehezebb. Meg a szabálytalan ütést mindig nehezebb védeni, mert váratlanul ér.

Mintha két szálon futna az élete: az egyiket a sikerek fémjelzik, a másikat a kilátástalannak tűnő küzdelmek.
Fizikailag is, pszichésen is több erőt vesz ki belőlem, mintha csak az egyik szál létezne.

Mi adja az erőt?
A gyerekeim számára normális, emberi, élhető mintát szeretnék adni. Ez tart itthon.

Nélkülük elmenne?
Már régen külföldön lennék.

Mondja ezt az után, hogy majdnem politikus lett.
Szociáldemokrata érzelmű ember vagyok. Úgy látom, hogy a szociális és a demokratikus szempontok nagyon jó keveréket adhatnak. Felemelhetnék a közösséget, a nemzetet. Néhány lelkes fiatallal kezdtünk el dolgozni a 2002-es választások előtt, jártuk az országot, látszólag rengeteg támogatónk volt. Aztán jött a választás, és kiderült, hogy egyetlen jelöltünk sem jutott be a parlamentbe. Ezután a mozgalom is szétesett. Azt hiszem, a politikus külön embertípus. Ahhoz olyan mentalitás kell, ami belőlem valószínűleg hiányzik.

Hogyan jellemezné ezt a mentalitást?
Talán így: az egyes ember helyett a folyamatokat látja. Pedig az egyes ember gondjait kellene megoldania. Nézzünk már körül egy kicsit! Normális dolog az, hogy a saját hazámban nem érezhetem magam biztonságban? Hogy azon kell aggódnom, hogy holnap kitesznek a saját házamból, amiért negyven-ötven évet dolgoztam? És akkor jön egy olyan ember, akinek a szeme sem áll jól, és azt mondja, hogy negyvenhétezerből meg lehet élni?! Normális dolog az, hogy miközben büntetik az uzsorát, addig ha két napot késem a törlesztőrészlettel, már büntetőkamatot számítanak fel? Ez talán nem uzsora?!

Könnyen elragadja az indulat.
Vehemens vagyok. De nem tudom indulat nélkül nézni, hogy sok szülő azért nem tudja elhozni a gyerekét sportolni, mert nem tud két-három-négyezer forintot befizetni egy hónapban. Sokszor olyan emberek határozzák meg jobb sorsra érdemes tehetségek életét, akik mögött semmiféle tudás vagy teljesítmény nincs.

A vehemencia vitte a színpad felé is?
Kilencven környékén Robert Lyons, aki a shaolin kungfut behozta Magyarországra, fel akarta dolgozni az ő életét meg az enyémet egy közös filmben. Vértestvérek lett volna a címe, és úgy gondoltuk, hogy mi játszanánk el. Beiratkoztam Gór Nagy Máriához vendégtanulónak, hogy többet tudjak a színészmesterségről, javuljon a beszédtechnikám meg egyáltalán: megtudjam, hogyan működik ez az egész. Büszke vagyok arra, hogy osztályelsőként végeztem.

Pedig nem a saját korosztálya volt.
Én negyven-, a többiek tizennyolc, tizenkilenc évesek voltak. Befogadtak, jó fejek voltak, de ettől még igyekeztem náluk többet teljesíteni. Ha meg kellett tanulniuk egy verset, én megtanultam kettőt, ha két monológot, akkor én megtanultam hármat. Igyekeztem felzárkózni.

Egy hollywoodi filmfelkérés csak úgy véletlenül érkezik? Egyszer csak szól a telefonja?
Dehogy, megfenyegetem őket...

Sejthettem volna.
Komolyra fordítva: huszonöt–harminc éve benne vagyok a színészetben. Véletlenül kerültem a Szeszélyes évszakokba, mert azt hitték, hogy már van gyakorlatom. Azt mondták, gyere, mert te már csináltad. Mondtam, hogy még sosem csináltam, de ha már ott voltam, kipróbáltak. És ott tartottak. Olyan nagyágyúkkal dolgoztam együtt, mint Faragó Vera, Körmendi János, Antal Imre, Tahi-Tóth
László, Pécsi Ildikó...

A Szeszélyesből egyenes út vezet Schwarzenegger és Bruce Willis felé?
Gondolom, rajta vagyok a listán. Aztán, amikor kiírnak egy castingot, akkor felhívnak. Ha a Die Hardba hívnak, naná, hogy megyek.

Mi lesz a dolga a filmben?
Fogalmam sincs, mert ötvenszer átírták már a forgatókönyvet. Azt sem tudom, mikor kell mennem. Majd szólnak.

Biztosan szólnak?
Rám szabták a ruhákat, aláírtam a szerződést...csak szólnak.

Végül is mindegy, mikor, csak legyen?
Olyan emberrel dolgozhatok, akit a világon mindenki ismer. Nekem is az egyik kedvencem. Ráadásul olyan filmben szerepelni, amelyiket aztán az egész világon vetítenek...magyarázzam? Ajándék volt a Vörös zsaru is, ez is.

Nyilván mindenki Schwarzeneggertől meg Bruce Willistől esik hasra. De van-e olyan szerep, amit többre tart ezeknél a filmeknél?
Szakmailag sokkal komolyabbnak tartom a színházat. Sokkal inkább a többiekre kell hagyatkozni, minden pillanat megismételhetetlen. Persze, a népszerűséget a film hozza.

Amelyben a fizikumára is nagy szükség van. A saját teste hogyan engedelmeskedik?
Soha nem vagyok megelégedve, de amúgy nincs gondom. Nagyjából tudom, hogy mennyit terhelhetek. Ebben a korban már nem a csúcsokat kell döntögetnem. Különleges barom vagyok, de ilyen csodabogarak mindig vannak.

És jön az utolsó ketrecharc.
Edzésen még tanítom, de versenyezni már nem fogok. Idén lezárom. Egy srácnak még megmutatom. Hogy érezze a törődést.

Mit jelent Önnek a gentleman mentalitás?
Az adott szó becsületét. A megbízhatóságot. A korrektséget. Az emberi becsületnek a születéstől a halálig ki kell tartania. Másképp nem tudunk egymással zöldágra vergődni. Egyre kisebb értékük van a becsület, a szeretet, a tisztelet szavaknak. Ez borzalmas. Nem is baj, hogy be akarják vezetni az  iskolákban az erkölcsoktatást. Nagyon fontos lenne. Régen öngyilkos lett, aki elvesztette a becsületét. Ma meg a vállát sem rándítja.

Mi szerez Önnek örömet?
Tizennyolc éves, szőke, kékszemű, száznyolcvanöt centi, az nagyon. Vagy három belőle.

Dicsekszik?
Őszintén mondom: az tényleg nagy örömet tud szerezni... De komolyra fordítva: amikor rendben mennek a dolgok. De ez egyelőre feltételes mód. Örömet szerezne, ha nem lenne gond körülöttem.

Mi az, ami nagyon bántja?
Az igazságtalanság. Az, amikor tudom, hogy igazam van, de mégsem tudok védekezni az aljasságok ellen.

Van-e bakancslistája?
Az ötös lottó még bejöhetne. Egy a negyvennégymillióhoz... Szeretném látni a legkisebb gyerekemet felnőni. Valójában nagyon sok mindent végigcsináltam az életemben. Ötvenöt évesen annyit értem el, mint más háromszáz éves korában. Voltam fönt, lent, átéltem jót, szépet, rosszat, aljasságot, szemétséget... Igazából az lenne jó, ha most már nyugalom lenne körülöttem. Persze nem lesz soha, mert valamit mindig ki fogok találni.

Biztonságban érzi magát?
Magamat a családban tökéletesen. Őket nem érzem biztonságba