SNÉTBERGER FERENC

Kevés emberről neveznek el intézményt életében, ön márpedig a Snétberger Központban tanít éppen, amikor beszélgetünk. A zeneiskola nemzetközi hírnevét elősegítendő volt szükség a jól csengő névre?
Szerencsére már ismerik az iskolát nemzetközi szinten is, a névadás mindenesetre nem az én ötletem volt. Nem egyedül hoztam létre az intézményt, jó néhány segítőtársam van, akik dolgoznak ezen a projekten: ők döntöttek úgy, hogy viselje az én nevemet. Nem kizárólag marketingszempont húzódott meg emögött. Úgy érezték, a nevem valóban kifejezi mindazt, ami ennek az iskolának a lényege. Ez a központ ugyanis pontosan olyan gyerekekkel foglalkozik, amilyen én is voltam. Nem fizetős akadémia ez, ahová az amúgy is jó sorban élő, lehetőségekkel bíró tehetségek jönnek, hogy még jobbak legyenek. Ide azok a nehéz sorsú gyerekek jelentkezhetnek az ország minden részéről, akikben a tehetség megvan, ám segítség nélkül minden bizonnyal elkallódnának, hiszen a szegénység, kilátástalanság jutott nekik. Én magam ugyanilyen helyzetből indultam, szegény sorból származom.

Salgótarjánból. Hogyhogy nem oda telepítette az iskolát?
Ez valahogy fel sem vetődött. Húsz éve, Berlinben fogalmazódott meg az iskola ötlete, aztán a sors úgy hozta, hogy itt, Felsőörsön kapott helyet, a Balatontól 4 kilométerre, egy gyönyörű völgyben, ahol a gyerekek tényleg remek körülmények között tanulhatnak-gyakorolhatnak.

Salgótarjánból milyen élményei vannak? Boldogan gondol vissza a gyerekkorra, vagy inkább elfelejtené?
Elfelejteni nem is akarom, nem is lehet. Az ember nem felejti el a gyerekkorát. Nagy családból származom, de Salgótarjánban nemcsak mi voltunk szegények, hanem a többi sok száz család is, így aztán a szegénység meglehetősen természetes állapotnak számított, cseppet sem volt kirívó. Alapvetően boldog voltam gyerekként, elsősorban a zene miatt. Édesapám gitárjátékát hallgatni, meg azt, amikor a barátaival együtt muzsikáltak, hatalmas öröm volt. Meghatározó élmény mindmáig.

Nyilván büszke volt önre, amikor híres gitáros lett.
Nem mutatta ki nagyon, de csak bele kellett nézni a szemébe, az mindent elárult. Szóval tudom, hogy büszke volt, igen.

Milyen zenei tradíciót adott tovább önnek az édesapja?
A romák állandóan vándoroltak, szívták magukba a különféle zenei tradíciókat, úgyhogy lehetetlen szétszálazni, mi minden volt apám játékában. Én magam is keverem a stílusokat. Szeretem például a flamenco zenét, közel áll hozzám, noha nem vagyok flamenco-gitáros – azt gyerekkorban kell elkezdeni, hogy azzá váljon az ember. A dzsessz, a klasszikus szintén beépült a zenémbe. Az mindenesetre biztos, hogy apámnak a legtöbb roma gitároshoz hasonlóan nagy kedvence volt Django Reinhardt, aki tényleg hatalmas zseni volt.

Pedig összeégett két ujja.
Bizony, kigyulladt a lakókocsija, a tűzben pedig összeégett a gyűrűs és a középső ujja, így aztán teljesen új, saját technikát kellett kifejlesztenie. Megcsinálta.

Ezek szerint még ujj sem kell ahhoz, hogy valaki jó gitáros legyen?
Azért nem árt. Kell kéz, szív és agy. Ez a három. Számomra a jó gitárost viszont nem az teszi, hogy nem ejt egyetlen hibát sem. Egy sor remek muzsikus van, aki mellé-mellényúl, viszont a hangzás, amely a keze alól kijön, az övé, a sajátja. A sound, a hangzás teszi tehát a jó gitárost.

Édesapja zenészként kereste a kenyerét is. Önnek a zene megélhetést vagy művészetet jelentett inkább kis korában?
Gyerekként az ember ilyesmin nem gondolkodik, egyszerűen rabja lesz a zenének és kész. Később aztán beiratkoztam a zeneiskolába, 14 éves koromban, de az sem a megélhetés miatt volt.

Nyilván jobban gitározott addigra minden kortársánál.
Dehogy. Klasszikus gitárra iratkoztam be, de hangszert csak sokára sikerült szereznem – édesapám ugyanis elektromoson játszott. Úgyhogy az indulás nem volt egyszerű.

1971-ben volt 14 éves. Akkorra a gitár éppen megváltoztatta a világ zenéjét, csakhogy nem a nylon húros klasszikus, hanem az elektromos. Önt sosem kapta el a rock?
Dehogynem. Salgótarjánban volt egy bandánk, azzal játszottunk Led Zeppelint is, például. Felvételek sajnos nem maradtak róla, pedig szívesen meghallgatnám, hogy szólt.

Mi is.
Alapvetően persze nem a rock, de még csak nem is a dzsesszgitár érdekelt, hanem a klasz-szikus vonal. Hallottam egy-két gyereket ott, az iskolában, akik Bachot játszottak és teljesen beleszerettem. Ez a szerelem azóta is tart.

A klasszikus gitár nem az a vendéglátós műfaj: ezért nem maradhatott Salgótarjánban, s kellett Budapestre költöznie?
Még akkor sem gondolkodtam a megélhetésen, amikor elvégeztem a zeneiskolát. A zene, annak is a tudománya érdekelt. Azt pedig Budapesten tanították. Volt egy nagy előnyöm addigra: tudtam már dzsesszt játszani valamennyire, meg klasszikust is, a kettőt pedig ötvözni kezdtem és rádöbbentem, milyen érdekes is ez. A tanulásért viszont nagyon meg kellett küzdenem – elég mozgalmas volt az életem, amikor Pestre kerültem. Egyik albérletből ki, másikba be. Sokszor ismerősöknél húztam meg magam. Végül sikerült szereznem egy helyet, ahol hosszabb távon maradhattam, de el kellett helyezkednem: egy vendéglátóipari egységben muzsikáltam, hogy legyen valami pénzem. Ugyanazt csináltam, amit apám Salgótarjánban. Amikor aztán felvettek a konziba, a vendéglátózást abbahagytam és az alsó szak kezdő gitárosait kezdtem el tanítani. Akkor már meg tudtam élni ebből. Ott alakítottunk aztán zenekart, elkezdődött a muzsikálás, amely ment évekig, amíg Berlinbe nem költöztem.

Egy évvel a fal leomlása előtt ment ki. Ott volt a nagy eseménynél személyesen?
Ott bizony. Van is egy remek fénykép, ahogy Tóni fiam hat évesen ott áll mellettem a falnál, a nagy tömegben. Egy évvel korábban mi még Nyugat-Berlinbe érkeztünk, eszünkbe nem jutott, hogy az a fal valaha le fog omlani. Óriási élmény volt, amikor aztán megtörtént. Felejthetetlen.

Itthon már ismert volt a Trio Stendhallal, amikor elment. Nyugat-Berlinben rögtön felfigyeltek önre?
Újra kellett kezdeni kint, de Berlin már akkor is multikulti város volt, rengeteg dzsesszklubbal, úgyhogy nem tartott sokáig a beilleszkedés. Elmentem ezekbe a klubokba játszani, megismerkedtem az ottani zenészekkel és már vittek is turnéra.

Miért éppen Berlin?
Oda kaptam meghívást egy fesztiválra. Akkoriban sokan hagyták ott Magyarországot, én is gondolkodtam már rajta, s amikor megláttam Berlint, úgy döntöttem, maradok. Német nőt vettem feleségül, ami jelentősen megkönnyítette a helyzetemet. Persze nem ezért vettem el: azóta is együtt vagyunk.

Húsz évvel az után, hogy látta leomlani a falat, nem messze onnan, a Bundestagban játszhatott.
Nagy megtiszteltetés volt, nemcsak azért, mert ott játszottam, hanem elsősorban az alkalom miatt. A német parlamentben először tartottak nagyszabású megemlékezést a roma holokausztról. Felemelő volt, hogy Salgótarjánból származó romaként én játszottam ott, s beszéltem néhány szót Merkel kancellárral, a német politikai elit több képviselőjével. Gratuláltak, én meg örültem.

Érezte, hogy ön is az elit része lett?
Nem hangsúlyoznám túl, hogy váltottam néhány szót a kancellárral és játszottam öt percet. Belecsöppentem ebbe a helyzetbe, de egyáltalán nem lettem ettől az elit része, ez célom sem volt soha. Célom az volt, hogy a For My People című darabommal emléket állítsak azoknak a romáknak, akiket meggyilkoltak, megnyomorítottak. Mivel ez a darabom elég régi, sok helyen is játszottam, például New Yorkban, az ENSZ-palotában is. Valószínűleg ezért jutottam a német hivatalosságok eszébe, ezért kérhettek éppen engem, hogy játsszam az eseményen.

A német sajtó gyakran arról cikkez, micsoda rasszizmus van Magyarországon. Kérdezgetik önt is?
Persze. Igyekszem is válaszolni. Rasszizmus nyilvánvalóan létezik, de nem élek otthon, úgyhogy nem tudok pontos információkkal szolgálni, amikor ilyesmiről faggatnak Berlinben. Amúgy is: sokkal inkább zenével szeretek foglalkozni, mint politikával. Nem csak Magyarország viszonylatában, általában is. A politika nem nekem való. Az tény, hogy nehéz volt felemelkedni, s ma sem könnyebb – a gyerekek mesélnek, látom, hogy vidéken katasztrofális a helyzet. A magyar állam, remélem, segít a rászorulóknak, s vannak azért jó példák is. Hogy messzebb ne menjünk, itt van ez az iskola, amely a Norvég Alap pénzéből jött létre nagyrészt, de a magyar állam is támogatta, 15 százalékkal. Szerencsére engem minden politikai oldal elfogad, úgy látom, értékelik azt is, amit a színpadon nyújtok, és azt is, amit itt, az iskolában.

Kétségtelen: legutóbb október elején vehetett át kitüntetést, a Lánchíd-díjat. Romaként Berlinben mit jelent önnek a magyarsága?
Járok haza játszani sokat, olyan, mintha el sem mentem volna. Sok zenészhez hasonlóan leginkább világpolgár vagyok. Ettől még nekem Magyarország a hazám. Ott nőttem fel, ott voltam gyerek, aki pedig Magyarországon született és nőtt fel, az szerintem mindig magyar marad.

Példakép lett az itt tanuló gyerekek számára?
Azt hiszem, igen. Többen mondták is közülük, hogy hitet ad nekik az én történetem, hiszen. ha nekem sikerült, akkor nekik is sikerülhet. Persze ez számomra innentől kezdve nagy felelősség is, amelynek igyekszem megfelelni – például ezzel az iskolával is.

Milyen jövő vár ezekre a gyerekekre? Ők lesznek a jövő nagy zenésznemzedéke, akik majd jó hírét viszik az országnak is?
Sokukat felvették a konziba, volt, akit a főiskolára, néhányan szerintem külföldön is ismertek lesznek. Hatvan gyerek tanul itt, persze nem mindenki kiemelten tehetséges, de nemcsak zenélni tanulnak, hanem egy sor olyan dolgot is, ami az élethez szükséges. Az biztos, hogy nem lesz mindegyikükből zenész, de aki nagyon tehetséges és komolyan is veszi a zenét, azon igyekszem személyesen is segíteni – persze nem tudom fogni a kezüket egész felnőtt korukban. Az már az ő dolguk, hogy kiküzdjék a sikert a hangszerükkel.

Ha már hangszerek: egy gitár a szíve csücske, vagy hangulata válogatja, melyiket veszi éppen kézbe?
Szólókoncertekre legfeljebb két gitárt viszek, ezek klasszikus gitárok, amelyeket most már számomra készítenek, de sikerült szert tennem egy-két igen jó, régi dzsesszgitárra is – ezeket akkor használom, ha zenekarral játszom.

Felkel reggel, iszik egy kávét, aztán valamelyiket a kezébe veszi?
Nagyjából ez a helyzet. Persze a gitáron kívül van más szenvedélyem is. Az unokám. Imádok vele lenni, kirándulgatni – a születése teljesen megváltoztatta az életünket. Aztán ott van még a főzés. Állandóan a konyhában sertepertélek.

Mert a német konyha nem valami lenyűgöző?
Nincs is olyan. Vagy biztosan van, de ami a berlini éttermekben van, az annyira nemzetközi, hogy nem lehet németnek hívni. Ezt mondjuk szeretem, kipróbálhatom a világ minden ízét. Aztán a konyhában otthon elengedhetem a kreativitásomat. Ami szabadidőm ezen felül marad, azt viszont tényleg rászánom a gyakorlásra.

Ilyen felkészültséggel is kell gyakorolni?
Persze. Gyakorolni mindig kell. Ez nem feltétlenül skálázgatást jelent persze, hanem mondjuk darabokat játszom végig, a saját számaimat nézem át. Koncertezni nem lehet úgy, hogy az ember kiesik a formából. Márpedig aki nem gyakorol, az kiesik.

A következő koncert hol, mikor lesz?
Decemberben, a Zeneakadémián, lemezfelvétellel egybekötve, tehát nagyon fontos, hogy jól játsszam.

Látta már a felújított Zeneakadémiát?
Kaptam egy kedves meghívót az átadásra, de sajnos Berlinben volt dolgom, viszont interneten élőben követtem. Amit láttam, az lenyűgöző, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen a valóságban.

Kivel volt eddig a legnagyobb élmény együtt muzsikálni?
Rengeteg hatalmas élmény van, de ha muszáj kiemelni néhányat, talán Markus Stockhausen, Richard Bona vagy Bobby McFerrin kívánkozik ide. Utóbbi a Don’t Worry Be Happy miatt a szélesebb közönség számára is ismert. Hihetetlen figura. A legutolsó koncertünk Zürichben volt, az előadás előtt pedig közölte, hogy elég fáradt, mit szólnék, ha az első részt duóban játszanánk. Mondtam, rendben. Mindenre ezt mondom, nem szokásom nemet mondani. Csakhogy fogalmam nem volt, mit szeretne, mit játszunk majd, hogy egyáltalán mi sül ki ebből. Annyit mondott, lehet, hogy közben majd elkezd egy standardet, nekem meg mennem kell utána. Izgultam, hogy tudom-e majd követni, de végül semmi gond nem volt. Mindegy neki, hogy milyen hangnemben játszik az ember, követi a gitárost. Ötven percet improvizáltunk így duóban, telt ház, ezerötszáz ember előtt. Felejthetetlen élmény ez is.

Lemez miért nincs ezekből az egyszeri alkalmakból?
Jogi dolgok miatt. Én is sajnálom egyébként. A Zeneakadémián viszont készül.

Új szerzeményeket is játszik majd?
Persze. Régit is, újat is. Elég hosszú koncert lesz, a lemez producerével együtt pedig majd utólag kiválasztjuk, mi kerül rá a hanghordozóra. Addig tehát tanítok és gyakorlok magam is, amennyit csak tudok.