URAK A SZÍNHÁZBAN

A színház bejáratától csak néhány lépés a ruhatár. De mint ilyenkor az lenni szokott, beletelik egy-két percbe, míg az ember sorra kerül és beadhatja a kabátját. Van, aki nem is várja meg, hanem már menet közben leveszi, és addig is a karján tartja.

Előttem egy úriember is így tesz, s közben nem tudom nem észrevenni lépéseiben, gesztusaiban a magabiztosságot, amit öltözékének vélt eleganciájából merít. Vélt, hisz bár minden bizonnyal jólöltözöttnek érezte magát világosszürke nyári öltönyében, ruházatának sem a színe, sem az anyaga nem felelt meg egy színházi eseménynek a februári estében. De szomorúságomra nem ő az egyetlen, aki elvétette az alkalomhoz illő öltözetet. Sőt, hirtelen azon tűnődöm, vajon van-e még egy olyan férfi, aki tudja, hogyan kell felöltözni, ha színházba megy. Ahogy elnézem a farmeres, pulóveres, jobb esetben sportzakós társaságot, kezdem megérteni a szürke öltönyös fiatalember testbeszédében megnyilvánuló felsőbbrendűséget, hisz ő legalább öltönyben van. Ilyen alkalmakkor, jobb híján, félreteszem kritikai szemléletem, és megpróbálok másra koncentrálni. Ezúttal is ezt tettem, de most kicsit másként. Lehunytam a szemem, és elképzeltem a nézőteret olyan emberekkel, akik nem szükségszerűen elkövetett gyors „menetnek” tekintik a színházat, hanem valaminek, aminek köze van az életük minőségéhez, és ahhoz, ahogyan a minőséget megélik. Estélyi ruhába öltözött hölgyeket és urakat képzeltem el magam körül, finom eleganciát egy olyan eseményen, ahol maga a színdarab csak sokadik apró építőeleme az élménynek, amit épp megélni igyekszünk. Lehangoló érzés volt tudomásul venni, hogy mindez képzelet lehet csupán.

Sokan talán azt gondolják, hogy nincs az embereknek megfelelő ruhájuk, mert nem telik rá, és különben is örüljünk, hogy egyáltalán színházjegyre futja, hogy ezzel legalább egy csipetnyi kultúrát még magunkénak mondhatunk. Tudom, ez népszerű elgondolás, de nekem meggyőződésem, hogy nem valós. Nem a pénzről szól ez a dolog. Sokkal inkább arról, ahogyan gondolkodunk. Mert úgy véljük, az a fontos, hogy megtegyünk dolgokat, részt vegyünk eseményeken, miközben apró, jelentéktelen formalitásnak tartjuk a mikéntet. Egyrészt. Másrészt a többségnek fogalma sincs arról, mit jelent az alkalomhoz illő öltözék. Sokak számára az öltöny, jellegtől függetlenül, valamiféle csúcseleganciát képvisel, igencsak tévesen. De van ennél is rosszabb.

Az, aki túlzásnak tartja „kiöltözni”. „Egyszerű ember vagyok én, aki színházba megy, annak nem kell hivalkodnia”. Régen a férfi abszolút természetességgel vette fel szmokingját, ha színházba ment. Ma számíthatunk a, „Mit játssza ez a főurat?” típusú megjegyzésekre. Pedig ez is mekkora tudatlanság. Mintha az estélyi ruha valami rang- vagy státuszfitogtatási eszköz lenne, holott épp az ellenkezője igaz.  Hisz az elit anyagi helyzetével kérkedve bármiben megjelenhetne, akár tollas süvegben, aranysújtásos paszományban, babszemnyi gyémántgombokkal. A szmoking azonban a színházba járó társadalmi réteg számára minden bizonnyal elérhető, ráadásul szorongás nélkül ülhet a középiskolai tanár a banktulajdonos mellett. A szmoking viselése tehát nem az elitet emeli ki, hanem épp az átlagember számára teszi lehetővé, hogy feszélyezettség nélkül csatlakozhasson hozzájuk. Persze nem feltétlenül kell szmokingot viselni, sőt, színházlátogatás során a férfinak még a nyakkendő sem kötelező. Bőven elég, ha egy minta nélküli sötét öltönyt vesz fel, szép fehér inggel. Ha legalább ennyit megteszünk, nemcsak hogy nem rontjuk el mások hangulatát, de akár az egységes közösségi élmény megélésében is részünk lehet. Kívánom ezt mindannyiunknak!