India

Indiában, a világ második legnépesebb országában (és ahogy rendre hozzáteszik: „legnagyobb demokráciájában”) az évszázados gyarmati múlt emléke ma is – több mint hatvan esztendővel a függetlenség 1947-es elnyerése után – vegyes érzelmeket vált ki. Egyben azonban egyetérteni látszik a bő milliárdnyi ember: az egykori hódítók nyelvével szerencséjük volt és van. Az angollal többre mennek, mint más egykori birodalmak nyelveivel, lévén ez ma elismerten a világ első számú kommunikációs eszköze. Ami egy ilyen soknemzetiségű országban, ahol legalább másfél tucat nagy nyelv és megszámlálhatatlan nyelvjárás él egymás mellett, a belső kapcsolattartásban is nélkülözhetetlen. Igaz, a falujukból, városkájukból ki sem mozduló indusoknak nincs rá égető szükségük; ők azok, akik az európai ruhát öltött indiaiakat, különösen, ha angolul szólnak hozzájuk, eleve gentlemannek tekintik, „sahar ke babú”, városi úriemberek – mondják rájuk, olykor némi malíciával.

Ám aki vinni akarja valamire, pláne külföldön, az megtanul angolul. Sőt, a britek nyelve az önvédelem egyfajta eszközévé is vált: a hetvenes években a hivatalos nyelvként jegyzett hindi intenzívebb terjesztésével szembeállították az angol hasznosságát otthon és a nagyvilágban. „India is not Hindia!” – süvöltött végig az országon a jelszó, és a hatalom meghátrált. Más kérdés, hogy amit a politikának nem sikerült, azt a mozi, mindenekelőtt a bollywoodi álomgyár termékei elvégezték, ma már India-szerte értik a hindi nyelvű filmeket, miközben boldogan merengenek a vászonra vetített csodavilágon.
További hasznos örökség a sportban lelhető fel: ez a golf és a krikett. A valaha volt brit tanítómestereket legyőzték a tanítványok, a nemzetközi viadalokon, mindenekelőtt a(z egykori Brit) Nemzetközösség játékain rendre az indiai – vagy a vele egy tőről fakadó pakisztáni – válogatott viszi el a győzteseknek járó trófeát. Természetesen a jelesebb játékosok éppolyan sztárok, mint a filmcsillagok, példaképek, ránézésre is úriemberek. Őket utánozzák a szegényebbek a grundokon, a gazdagabbak az elegáns pályákon. Kolkatában, Brit India egykori fővárosában – amelyet az angolok úgy kétmilliósra terveztek – 15-20 millió ember szorong egymás hegyén-hátán, de a központi téren, a Maidan parkban lazán golfoznak azok, akik bemehetnek. Ők azok, akik a játék porát whiskyvel öblítik le valamelyik közeli luxushotel udvarán, a türkizkék medence mellett.

A whisky szintén „brit hagyaték”. A muzulmánoknak egyenesen tilalmas az alkohol, de a hinduk és a buddhisták is ódzkodnak tőle, a nemzeti ünnepek állami fogadásain nem is szolgálják fel. Az ilyen gondokon azonban Kasmírtól Tamil Naduig felülemelkedik az, aki megteheti, ezt már a régi helyi arisztokrácia is gyakorolta. A néhai maharadzsák, nábobok, nizámok és más kékvérűek természetesen nem követhették el azt az udvariatlanságot európai vendégeikkel szemben, hogy ne kínálják őket a gyümölcsleveknél és teaféléknél keményebb italokkal (és ne fogyasszák együtt velük). De még a teakultuszt is befolyásolták az egykori gyarmatosítók: a ceremónia, amely körülveszi a nemes ital felszolgálását, egyáltalán annak időzítését, bizony a „five o’clock tea” hagyományaira épül mindmáig. Szerencsére alapanyag bőven áll rendelkezésre, a dardzsilingitől a ceyloniig errefelé terem a világ legjobb teája, és ezt nem csak a lokálpatriotizmus mondatja az ottaniakkal.
S ha már az előkelőségeket említettük: a gyarmati évtizedek, évszázadok alatt egyfajta „se veled, se nélküled” hozzáállás jellemezte az indiai arisztokratákat és a velük barátkozó angol, skót, stb. „misztereket”. Különösen azt követően, hogy Viktória királynő felvette India császárnőjének a címét is, sikk lett úri körökben brit barátot „tartani”, s tőle a gentleman-like életvitelt ellesni.  Bangalore-ban, a dél-indiai Karnataka állam fővárosában (amit egyben az ázsiai szuperhatalom Szilícium-völgyeként tartanak számon világszerte) a majszúri maharadzsa helyi „vityillója” például e vonatkozásban számos meglepetéssel szolgál. Maga a XIX. században épült kastély is inkább egy vidéki angol megakúriára emlékeztet, a lépcsőházakat enyhén erotikus európai festmények másolatai ékesítik, a sok fénykép pedig egykori kerti ünnepekről, lovaspólózásról, közös vadászatokról mesél (az eredményt az előcsarnokban kiállított óriási, preparált elefántfej is jelzi). Hab a tortán a bejáratnál parkoló Rolls-Royce, ehhez a márkához az indiai leggazdagabbak ma is ellenállhatatlan vonzódást éreznek… Az egyik udvart mór stílusban alakították ki: a spanyol polgárháború idején elűzött Alfonz király itt, a Wadiyar-dinasztiánál lelt menedékre. De baráti szálak fűzték maharadzsáékat a Habsburgokhoz is, az idegenvezetést szolgáló fülhallgatórendszerben aláfestő zeneként erre utal az itt kissé tájidegen Radetzky-induló.

Természetesen ennyi kedvesség ritkán hagyta hidegen a vendég urakat (és hölgyeket), a ködös óhazába írt levelek címzettjei elmerenghettek a gyarmati adminisztráció, illetve az ott állomásozó katonák pompás életéről olvasva. A brit bürokrácia máig meghatározza az indiait, egyrészt túlméretezettségével, másrészt – és ez az igazán irigylésre méltó – politikamentességével. Állami szinten legalábbis, a minisztereket kivéve, mindenki közhivatalnoknak számít, egy-egy kormányváltás után semmi sem veszélyezteti pozíciójukat. Ezt még a gyarmati időkből örökölték, amikor is a britek által felépített újdelhi kormányzati negyedben (az elnöki palotát körülölelő kormányépületekben) öntudatosan siettek a dolguk után a helyi alkalmazottak is, és csak az okozhatott problémát, ha az angolok a függetlenség iránti vágyat vélték felfedezni egy-egy emberükben. Akkor viszont, feledve az úri magatartás szabályait, úgy kivágták az illetőt, hogy jobb esetben valami távoli hivatalban, rosszabb esetben börtönben találta magát.

Hasonló volt a helyzet a tisztikarral is: a britek elismerték, hogy az indiaiak általában jó katonák, a himalájai gurkák kiemelten azok (két világégésben bizonyíthatták). Képeztek is közülük sokat az „anyaország” katonai akadémiáin, az egyenruhához a szikheknek még a hagyományos turbán használatát is megengedték, de azért a parancsnokság megbízható brit kezekben maradt, egészen a függetlenségig. És ehhez a XIX. századi szipojlázadástól az erőszakmentes (Mahatma Gandhi) megmozdulásokig sok esetben igazolást is leltek a „vasököl” hívei.
Az indiai nemzeti burzsoázia, amely a hazai iparágak fejlesztésével (textilipar, fémmegmunkálás, stb.) lassan bár, de a gyarmati időkben is izmosodott, nem volt még annyira sem kedvezményezett helyzetben, mint a főnemesség. Dzsamsed Tata, az egyik leghíresebb vállalkozói dinasztia megalapítója például úgy jutott el a bombayi Taj Mahal Hotel gondolatáig, hogy egy előkelő étterem bejáratánál elolvasta a felszólítást: „Kutyáknak és indiaiaknak tilos a bemenet!” Válaszul Tata 1903-ban megépíttette India egyik leghíresebb szállodáját, és bizony ő is kiíratta: kutyáknak és angoloknak tilos a bemenet… Az előzmények ismeretében érthető, bár kétségkívül nem egészen gentlemani hozzáállás idővel enyhült, az első világháborúban 600 ágyas kórház működött a hotelben, ma pedig már olyan aláírások sorakoznak a vendégkönyvben, mint Mick Jaggeré és Károly hercegé, vagy Bill Clintoné és Jacqueline Onassisé.

Az egykori gyarmati idők jó hagyományait elsősorban az indiai idegenforgalom igyekszik továbbéltetni. Ha a vendég mondjuk Dardzsilingben, Körösi Csoma Sándor végső nyugvóhelyének városában szobát kap a Windamere hotelben, a személyzet ágyba dugott forróvizes palackkal igyekszik előkészíteni a kellemesebb alvást. Eközben az utazó a teraszon skótkockás pléd oltalmában helyi teát szürcsölget, elmerengve a Himalája nyolcezres csúcsainak látványán, megsejtve, milyen lehetett valaha angol úrnak lenni Indiában.

Az 1500-as években a gyarmatbirodalmak kialakulása során India iránt is megnőtt az európaiak – franciák, portugálok, hollandok és mindenekelőtt a britek – érdeklődése. Valamennyien igyekeztek kihasználni azt, hogy a több ezer éves ország területén levő királyságok egymás ellen hadakoznak. Ez legjobban az angoloknak sikerült, akik a Brit Kelet-Indiai Társaság gazdasági expanziójával a XVIII. században végleg megvetették a lábukat a szubkontinensen, majd az 1857-es szipoj lázadás leverése után a politikai hegemóniát is megszerezték. A szerveződő indiai függetlenségi mozgalmaknak, főképp a Nemzeti Kongresszus pártnak Mahatma Gandhi erőszakmentesség elve alapján 1947-re sikerült a függetlenséget Londontól megszereznie, amelynek ára az ország véres szétválása volt Indiára és az iszlámhitű Pakisztánra. A köztársasági államformát 1950-ben vették fel.

Az utóbbi évtizedekben az egykori megalázott páriák utódai mind gyakrabban emelkedtek a régi urak fölé, tudásban és vagyonban is. Saját nukleáris fegyverükre az indusok elsősorban úgy tekintenek mint műszaki-tudományos fejlettségük ékes bizonyítékára. Az évezredekre visszanyúló indiai matematikatudás a komputerkorszakban szárnyakat kapott. Nem véletlen, hogy amikor a kétezres évek elején Németországban szakemberhiány lépett fel a számítógép-ágazatban, az akkori szövetségi kancellár, Gerhard Schröder indiai szakemberek tömeges odacsábításával látta áthidalhatónak a nehézségeket. Magyarországon is találunk példát: két mamutvállalat (egyikük az említett Tata) évekkel ezelőtt megnyitotta képviseletét, ezek elsősorban szoftver-témában fejtenek ki tevékenységet. Csepelen az ArcelorMittal acélgyártó nemzetközi cég egyik elosztó központja működik. A tulajdonos, az Indiában született, ám Londonban élő 61 éves Laksmi Mittal a maga 31 milliárd dolláros vagyonával a 6. leggazdagabb a világon. 2006-ban a Financial Times az Év emberévé választotta.