Berki Krisztián

Olvastam, játszótéren fedezték fel a tehetségét, de gondolom, nem úgy, mint általában a gyerekeknél, focizás közben.
Nem a játszótéren történt, hanem a házunk udvarán. Ott látta meg a velünk szemben lakó edző, hogy hiperaktív, nyúlékony, állandóan mozgó és bohóckodó, a porolón ugráló gyerek vagyok.
Ez lenne a tehetség, különösen a lólengés iránt megnyilvánuló tehetség egyértelmű jele?
Természetesen nem. Kicsi korban még nagyon nehéz eldönteni, ki mennyire tehetséges, azt pedig még nehezebb, hogy mi lesz majd a specialitása.
Ha nem egy edző, hanem mondjuk egy teherautó-sofőr a szomszéd, most nem beszélgetünk? Ennyin múlik egy olimpiai aranyesély és két világbajnoki cím?
Valószínűleg igen. Édesanyám ugyan kézilabdázott, de a családunkban nem volt élsportoló, magamtól talán én sem lettem volna az.
Szülei nem tiltották a porolós artistamutatványokat?
Nem, mert az óvoda kevés volt a mozgásigényemhez. Ezért örültek, hogy elfoglalom magam, levezetem valamivel az energiáimat.
Éppen a tornával? Labdázni jó, kezdő úszóként a meleg vízben lubickolni szintén, viszont mit szerethet egy hiperaktív, szertelen kissrác a lólengésben?
Éppen a héten beszélgettem erről a párommal. Mármint arról, hogy a labdajáték szóban benne van a játék, de a tornában erről szó sem lehet. Itt nem mondhatod a gyereknek, hogy gyere játszani, érezd jól magad, mert kezdettől fennáll a sérülésveszély.  
Az edzőnek és a tanítványnak is folyamatosan koncentrálnia kell. Amikor aztán már ott állsz a dobogón, az nagyon jó érzés, de bevallom, az első két-három hét, talán az első hónap minden napja nálam is sírással kezdődött és végződött.

Mégis maradt, mert ekkor még érthetően a szülei és az edzői döntöttek ön helyett. Amikor aztán saját maga határozhatott, nem fordult meg a fejében, hogy el kellene indulnia a könnyedebb élet felé?
Egyáltalán nem. Voltak mélypontok, főleg, amikor kamaszodni kezdtem, és az osztálytársaim iskola után mentek szórakozni.  
De arra gondoltam, ráérek ilyesmire azután is, ha abbahagytam a tornát, meg egyébként sem vonzott az éjszakázás, a bulizás. Nem az én világom, én máshová tartozom. 1994-ben kezdtem versenyezni, akkor már látszott, hogy csapatban és egyéniben is elég jól teljesítek. Meglátta ezt bennem Kovács István, a nevelőedzőm, ő indított el, máig vele dolgozom. Az első sikeremet 1997-ben értem el, amikor összetettben versenyt nyertem, de az áttörést számomra fejben Csollány Szilveszter olimpiai aranyérme jelentette 2000-ben, Sydneyben.
Nyolc évvel később, Pekingben akár ön is nyerhetett volna, ám részt sem vehetett a 2008-as olimpián, mert a lólengés világbajnoki ezüstje nem jelentett automatikus olimpiai kvalifikációt, a sportág egyetlen szabadkártyáját pedig egy szimpatikus jemeni fiatalember kapta ön helyett. Hogyan viselte?
Túl kellett jutni rajta. Sportpszichológus, az edzőm és a családom segítségével sikerült. Talán azért is ment könnyebben, mert fiatal voltam.

Még most is az, de a jövő évi, londoni indulási jogát is újabb veszély fenyegette. Noha az októberi vb-n megnyerte a lólengést, további két szeren is versenyeznie kellett, ráadásul előfeltétel volt, hogy megszerezze a teljes mezőny összpontszámának 85 százalékát. Normális szabály ez, illetve normális, aki megalkotta?
Elmebeteg szabály, nem is láttam az értelmét, de engem nem nagyon zavart. Ismertem a pontszámokat, tudtam, hogy teljesíthető a feladat.
Kivéve akkor, ha bakizik egy kapitálisat, ami tornában azért előfordul. Nagyjából behatárolható, hogy általában ki, milyen szituációban, miért ront, vagy teljesen esetleges, hogy a másodperc tört része alatt hirtelen vége szakad mindennek, akár évek munkájának is?
A rontás pillanatnyi állapot eredménye.  
Az nem fordulhat elő, hogy koncentráció nélkül lépek oda a szerhez. Az sem, hogy felkészületlenül indulok a versenyre. Akkor inkább el sem indulok, mert már azon a szinten vagyok, hogy vigyázni kell a presztízsemre. A lólengésnél ráadásul nem áll rendelkezésre óriási felület, pihenni sem tudok gyakorlat közben, azt a 45-50 másodpercet keményen végig kell nyomnom.
Teniszben szélsőséges esetben az is előfordulhat, hogy a klasszis az ellenfél 6:0, 6:0, 5:0-ás vezetésénél tér észhez, és még onnan is fordíthat, tornában ellenben egy perc, vagy olykor egy másodperc a világ. Fel lehet erre készülni? És ha igen, milyen metodikával? Hisz akármilyen keményen edz is, egy valamit a tréningen nem lehet szimulálni, ez pedig a téthelyzet.
Így van. Ezért az a legjobb, ha bele sem gondolok, hogy most minden vagy semmi forog kockán. Ha odalépek a szerhez, csak a gyakorlatra összpontosítok. Szerencsére pozitív beállítottságú vagyok, és ha felkészültem, a hibát is képes vagyok elviselni, mert hibázni lehet, csak másnap nyugodtan nézhessek a tükörbe. Lélekben ez az, ami összetart. Ember vagyok, ronthatok. Ez még nem tragédia. A tragédia az, ha súlyos baj éri egy közeli hozzátartozómat, vagy hogy milliók éheznek a Földön.

Ez az életszemlélet segít elviselni a tornában tapasztalható szubjektivitást is? Hisz míg a mérhető sportágakban századmásodpercek, milliméterek dönthetnek, addig itt elég egy részrehajló, gyarló pontozó.
Tudom, mire vagyok képes, és a bírók is tudják, ezért általában reális pontszámokat kapok. Ha mégsem, azt le kell nyelni, gyerekként már megtanultam.
Akkor is, ha súlyos méltánytalanság éri? Megesett egyébként ilyesmi?
Igen, a 2009-es, londoni világbajnokságon, amikor a maximumot hoztam, mégis a kínai vetélytársam nyert. Utána többen is odajöttek hozzám, köztük bírók is, és mondták, én voltam a legjobb, de azzal már nem mentem sokra. Egy brazíliai Világkupa-versenyen előfordult, hogy már kihirdették, én vagyok az első, el is küldtem az erről szóló sms-eket, amikor szóltak, ne haragudjak, rosszul számoltak. Visszaálltunk a dobogóra, elcseréltük az érmeket, az arany helyett megkaptam az ezüstöt, és a magyar helyett eljátszották a másik himnuszt.  
Ez nagyon rossz emlék.
Elképesztő erényekről ad bizonyságot: elviseli, hogy egyetlen perc határozza meg az életét, azt is, ha ez a perc önhibáján kívül mégsem hozza meg azt az eredményt, amit szeretne, amit megérdemelne. E képességei a civil életben is kamatoznak?
Valamilyen szinten igen. Bár civilben a sok utazás miatt nagyon lusta vagyok, a sport tartást adott.
Épp egy világbajnok tornásznak ne adna? Egyáltalán, képes pontosan mérlegre tenni, mit ért el eddig? Hisz oly találó maga a kifejezés is: a világ bajnoka.
Tavaly Rotterdamban tényleg azt éreztem, most felértem a világ tetejére, de itthon fogtam fel igazán, mi is történt. Amikor például az egyik televíziónak interjút adtam, és megkérdezték, jó lesz-e, ha azt írják a nevem alá, hogy a lólengés világbajnoka. Még most is végigfut rajtam a hideg, ha erre gondolok.

A lólengés 1976-os és 1980-as olimpiai bajnoka, Magyar Zoltán a hazai tornaszövetség elnöke, az 1988-ban, Szöulban aranyérmes Borkai Zsolt pedig a MOB és Győr városának első embere. Elődei a polgári életben is komoly pályát futottak be, az ön privát szférájáról ellenben legfeljebb az a fiatal kori, játszótéri sztori olvasható. Tudatosan alakítja így?
Igen, a magánéletemet próbálom a médiából kizárni, csúnya szóval nem szeretnék elcelebesedni. A világbajnoki győzelmem óta előfordul, hogy felismernek, ha, mondjuk, egy étteremben ülünk a párommal, és gratulálnak, de ennyi.
A hazai közéletben, annak is az éjszakai, kevésbé fényes szegletében létezik még egy Berki Krisztián, aki pincérből és motorkereskedési alkalmazottból avanzsált egy patinás futballklub vezérigazgatójává, majd mostanában ismét a bárpultnál látni, igaz, a másik oldalán. Vele nem szokták összetéveszteni? És ha igen, hogyan bírja?
Megtörtént már, hogy azzal kerestek telefonon, meghozták a sörsátrat, a pálya melyik részére állítsák, de ebben nem segíthettem. A másik Berki Krisztiánnak talán nem nagyon kellemetlen, ha azért hívják fel, hogy tévedésből gratuláljanak neki a világbajnoki címhez.  
Én abban szeretnék kitűnni, amiben jó vagyok, a sportban ugyanúgy példát mutatnék, ahogyan nekem is mutattak az elődeink.
A vb-elsőség kapcsán az előbb úgy fogalmazott, azt érezte, felért a világ tetejére. Onnan is vihet még feljebb az út?
Igen, az olimpiai aranyérem felé. Ez életem egyik legnagyobb álma. Az olimpia nem vb, hogy ha az idén nem sikerül, jövőre majd újra megpróbálom. Londonban tényleg a minden vagy semmi a tét.
Lifetime memory
Nagyon utána kell gondolnom annak, milyen olyan élményben volt részem eddig, amit kiemelhetnék a többi közül. Ami eszembe jut, az is a sporthoz kötődik, szegény Kolonics Györgyhöz. (A kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok kenus 2008 nyarán, edzés közben hunyt el, valószínűleg szívmegállás miatt – a szerk.) Vele a Peking Klubban találkoztam először, és abszolút újonc létemre úgy beszélgetett velem, mintha nagyon régen ismernénk egymást. Ő nekem is sokat adott, a magyar sportért is rengeteget tett, nagyon hiányzik. Vele igazán szívesen találkoznék, de sajnos már nem lehet. Egy egészen más típusú vágyam viszont megvalósítható: szeretném egyszer végigautózni a párommal, a családommal vagy a haverjaimmal Amerikában a 66-os utat. Óriási érzés lehet.