Zágráb

Keserédes öniróniával hagyja el a magyar ember az uniót, odaát ugyanis azonnal jobb az autópálya, frissebb a saláta és több a napos órák száma. Andrássy János Mihály még a határsávban jobbra int: „Letenye mellett Szécsisziget is a család birtoka volt, miután házasság útján a Nő mellé kaptuk”, mégpedig amikor Szapáry Etelkát Andrássy Károly feleségül vette 1820 körül. Nekem meg nem is az identitás végett, hanem csak a névrokonság apropóján a kecses Mura folyó kacsint ismerősen, no de huss, már rég Csáktornya (Čakovec) és Varasd (Varaždin) magasságában örülünk a tisztuló égnek és a verőfénynek.

Zágráb csak három óra Budapesttől – különösen, ha beragad a gázpedál – , és igazán megéri a villámlátogatást, hiszen az ország elképesztően sok turisztikai látványossága mellett méltánytalanul kevés figyelem esik magára a fővárosra. Horvátországban minden megvan, ami egy átlagos Neckermann katalógusba beleférhet – a Dolomitok égbe nyúló csúcsai mellett, a romantikus Isztria, a volt monarchia úri világát idéző Abbázia, „Kádár elvtárs” szülőhelye: Fiume, a volt magyar kikötő, hajdani kijárásunk az Adriára, az üdezöld szigetvilág, a római birodalom romjai, a velencei romantikát idéző Dalmát ékszervárosok, a plitvicei vízesések mellett déli szomszédunk a mediterrán szőlészet-borászat mekkája is; a mészkőhegyi túrázásról, via ferrataról, kajak-kenuzásról, vitorlásturizmusról nem is beszélve. Így hát az a soktízezer magyar turista, amelyik ötödik sebességben nyomja le a távot a tengeri horizontig, tulajdonképpen tudomást sem vesz az ország szívéről, amelyhez pedig Szent László királyunknak is köze vagyon.

Hogy az egészséges rivalizálás a tudományban is jelen legyen, a magyar történészek szerint 1091 előtt, a horvátok szerint 1093-ban vagy 1094-ben alapította Szent László király a zágrábi püspökséget, valamint a Káptalandombon (Kaptol) felépíttette a Szent István-székesegyházat. Ezzel mintegy megkezdődött a majdani horvát bánsági székhely és főváros közel ezeréves, bor- és véráztatta története. A tatár betörés elől 1241-ben maga IV. Béla menekült Zágrábba, innen kérte a pápától és Európa legjelentősebb uralkodóinak segítségét, hasonló sikerrel, mint 1956-ban a magyar forradalmi erők a Nyugatot. Bélánk a tatárjárás után a Felsővárosnak szabad királyi városi rangot adott. Ehelyt székelt a már említett horvát bán és a várispán, a történetírás szerint IV. Béla idején kb. 1000 lakosa volt a városnak, a szám az 1900-as évek elejére épp hogy csak meghetvenszereződött, mára pedig meghétszázszorozódott: Zágráb lakossága 700-800 ezer között mozog.

Tessék figyelni, talán ismerős: 1290-ben a Kaptol (mint a püspöki központ) III. András királyságát ismerte el, míg Gradec (a báni központ) már akkor az Anjoukat támogatta, a Mohács utáni kettős királyválasztáskor pedig a Kaptol Szapolyai Jánost, Gradec pedig Habsburg Ferdinándot támogatta. 1558-ban ült össze Horvátország és Szlavónia küldöttsége, azaz a szábor – a száboron ugyan a török elleni védekezés volt a fő téma, – de azért  kimondták, hogy Gradec a királyság fővárosa. A cím a török miatt egy időre Varasdot illette, de 1767-től újra Zágráb lett a központ. Manufaktúrák létesültek, megépült a Vojković-, Oršić-, Rauch-palota, elindultak az első zágrábi újságok. A 19. század már egyértelműen a kulturális forradalomé, felvirágzik a zeneiskola (a későbbi Zeneakadémia), olvasókört és színházat alapítanak a művelődésre szomjazó horvátok. Az 1870-es években épült meg/ki az Alsóváros, elindult a villamos és bejött az áram – 1850. szeptember 7-én a császári pátensben Gradecből, Káptalandombból, Nova vesből megalapították Zágrábot: európai város született. Aztán jött a 20. század a maga vérzivataros évtizedeivel. A Jellasics szobor jött-ment, térült-fordult a fő téren és kardjával valamikor Magyarország felé mutatott, most mintha az útmutatás Szerbia felé lenne, de a lényeg a lényeg: Jugoszlávia a múlté, 1991-től, az önálló Horvátország megalakulásától Zágráb az ország fővárosa lett.

Andrássy János Mihály szerint pedig megfiatalodott. Mármint Zágráb. A – finoman szólva – erős szemöldökű-bajszú, markáns, sötétbarna asszonyokat leváltották a kék szemű sudár szőke lányok, övék most a tér és az idő. A háború óta eltelt idő, amely megváltoztatta a várost és közönségét és amelynek vasfoga nem fogott a katedrálison, ami ugyanolyan vigyázón tekint le a városra, ahogy évszázadokkal ezelőtt. Ide igyekszünk, de előtte meg kell inni egy kávét a Hotel Dubrovnik teraszán, a helyi Váci utca, az Ilica és a Jellasics tér sarkán.  
A nép, az istenadta nép fiatal, illatos, hangos és vidám, él, vásárol és virul, ez a különös, szokatlan főváros pedig végre megadja magát, megnyílik és felkínálkozik. Szokatlan, mert Zágráb „two in one”, ma is két város egyben: az alsóváros Szegedre emlékeztető széles sugárútjai, üde zöld terei, szecessziós épületei, csodálatos teraszai mellett a felsőváros igazán meghitt, bensőséges, középkori hangulatot áraszt, akár egy osztrák vagy cseh kisváros. Nálunk tapasztaltabbak állítják, hogy kevés főváros van a világon, amely ilyen barátságosnak, lakhatónak és ember léptékűnek számít, különösen, ha hozzátesszük, a tenger sincs messze, fél óra alatt pedig fent vagyunk a Zágrábot északról szegélyező síparadicsomban. Ha oda nem is, de a felsővárosi Tuskanacra csak fellépcsőzünk a sikló közelében megbúvó, kisvárosi hangulatú lépcsősoron. Odafent mesebeli tájék fogad, girbegurba utcácskák, macskakő, reneszánsz és csend. Béke és nyugalom Zágráb szívében. A régi Gradec hangulatát a Tkalciceva utca adja legjobban vissza, egy csepp a régi Tabánból, Szentendréből és egy csepp Prágából, butikok, kávézók, bárok, éttermek, felújított paloták, galériák – és persze a bennlakó zágrábiak a rengeteg babakocsival, mely a jövőt garantálja és mosollyal: tudnak élni. A Kaptolnál magasodik a Szent László alapította székesegyház, amely az évszázadok viharaiban rengetegszer megsérült, beomlott, majd újjáépült, ma teljes pompájában áll. A mesebeli tónust pedig csak fokozza a csodaszép, középkori Szent Márk templom, amelyet román stílusúból építettek át a kor modern emberei gótikussá. Érdekesség, hogy a templom jellegzetes tetőcserepei az 1800-as évekből, Magyarországról származnak, Horvátország, Dalmácia, Szlavónia és Zágráb városának címerét ábrázolják.

Éppen ez a mesebeli tónus hiányzott még, hogy kerek legyen a kép: Zágráb a maga balkáni örökségével és úri pompájával, háborúk dúlta földjével és meghitt nyugalmával, mediterrán lüktetésével, balkáni gúnyáját elhajítva, a maga európai eleganciájával, ipari főszerepével és középkori mesebeliségével csak egyben és helyben érthető és szerethető meg. És mondok még valamit: a horvátokat sem ismerjük, ha nem ballagunk végig az ismerősen csengő Jurišić, Draškovićeva ulicán és nem etetünk galambokat a Zrinski téren, de leginkább, ha nem jövünk el egy békés szándékkal elkortyolgatott kávéra Jellasics táborszernagy és bán úrhoz.