Cesky Krumlov

Cesky Krumlovval Egon Schiele képein találkoztam először: összevissza tetők, kicsiny épületek, középkori rendezetlenség, Schiele szerelmes volt a városba, amely – ez öt perc alatt nyilvánvalóvá vált – az évszázadok alatt nem változott semmit. Nagy elhatározás nem kell, két nap elegendő, hacsak nem akarsz minden kocsmába betérni, mert akkor két hónap is kevés.  
Ha reggel indulunk, és Bécs után Linz felé vesszük az irányt, még dél előtt megérkezünk. Krtek, a Kisvakond minden második házból kiköszön, nemcsak itt, Prágában is, hol könyv, hol bábu, hol sapka formájában, ahogy Svejk, a derék katona érdemeit is dicsőíti városonként legalább egy étterem. És kultuszt építettek Dvořák és Smetana, a cseh hoki és Petr Cech hősiessége köré. Csehországban, lássuk be, ügyesen adják el, amijük van. Erre Cesky Krumlov a legjobb példa: mintha minden házat tegnap újítottak volna fel. Átsétálsz a Moldva feletti apró hidak egyikén, tizenöt perc, és fent vagy a dombtetőn, a főtéren, körben két-három emeletes ház, mindegyik étterem vagy szálló vagy kocsma, de leginkább mind együtt.  
Az egyik sarokban a Hotel Grand, amely nevével ellentétben kicsiny épület: ha van kedved ötszáz éves falak közt aludni, a korán reggel már nyüzsgő főtéren reggelizni, és a sörösrekesz hajnali húzogatástól semmit sem aludni, akkor itt a helyed!

Ha szerencséd van, és ebédidőben érkezel, ne tétovázz – válaszd elsőnek a Dwau Maryt rögtön a Moldva partján, a híd mellett. Az oda vezető út maga a kísértés, itt egy utcai koktélkeverő, ott egy kézművescsokit áruló, kitelepült bolt, amott egy fagyizó, kürtőskalácssütő; akár egy hatalmas outdoor bár, olyan a város. Az étterem viszont annyira kicsi, hogy szinte nincs is, néhány egymásnak tologatott asztal közvetlenül a víz mellett, a part picit olyan, mint a Ponte Vecchio környéke Firenzében, csak bájosabb és ártatlanabb. A Két Maryt mindenki ismeri, aki Krumlovba érkezik, így aztán reménytelen asztalt kapni, de végül mégis kapsz, addig-addig rendezgetnek-tologatnak, míg egyszer csak terem két hely valahonnan. És amikor leülsz, a középkori falak tövében, az ablakokban teregetett ruhák alá, és nézed a Moldván bukdácsoló kenukat, kajakokat, gumicsónakokat, úgy érzed, most nagyon, de nagyon sokáig nem akarsz felállni.

Amikor kikéred a ház borát (mi mást kérnél, nincs borlap, sőt, hümmögnek is kicsit, mert azért Csehországban a sör az anyatej, a bor csak tápszer), s kihozzák háromdecis cserépkupában csurig, és a bor sem rossz, akkor már úgy érzed, nem akarsz innen elmenni. (Az érzés egyébként folyamatos, legalább két napig, talán háromig, amikor hirtelen rád tör: még egy szaftos knédli, még egy sötét boltív és még egy este ebben a kivilágítatlan városban, és belehalsz az unalomba. De addig Krumlov tömény élvezet.)  
Mit együnk? Együnk olyat, amit más országban nem lehet, ezzel, mondjuk, nincs nehéz dolgunk. Aztán a beszélgetés elhalkul, annyi a látnivaló. Itt a Moldva, amely körülöleli a dombra épült belvárost. A folyón túl rálátunk a Papa’s-ra, az is híres étterem, talán túlságosan is az, az ilyenekről derül ki általában, hogy híresebbek, mint amennyire jók. Majd holnap meglátjuk, addigra a fülünkön folyik majd ki a dumplings, pont jó lesz egy steak ott, a túlparton. És mire mindezt megbeszéljük, már az asztalon az étel: köleskását kértünk sajttal és sonkával, mellé a füstölt húst, a knédlit meg a káposztát, ami egyszerűen kötelező.

Szépen fogy a bor is, de azért ketten nem iszunk meg ebédre hat decit, főleg, hogy abból rám jutna öt és fél, és fogy az étel is. Nem mondom, hogy elfogy a három adag, de attól még, hogy nem mondom, elfogy. Aztán, hogy, hogy nem, a bor is. Hanem a számla, az meglep kissé. A pincér ugyanis kicsit kevesebb, mint ötszáz koronát számol, az hatezer forint, három főételért és több mint fél liter borért. Akkor már adhatták volna ingyen is, gondolom, az még gálánsabb lenne, főleg, hogy egy deci bor hatvan forint. Ezektől az áraktól azért elszoktunk már, de nekik így is megéri, ez világos. Nekünk meg végképp. Euróval fizetek – elfogadják bárhol, nálunk miért nem? –, és valójában csak akkor tudatosodik bennünk: húsz euróért ebédeltünk. Párizsban a Fouquet’s-nál egy adag krumpli ennyi, jó, az Párizs meg a Champs Elysées, persze, ez meg Cesky Krumlov, és akkor mi van?
Az utcán belebotlunk a Cesky Pernik nevű kocsmába; nem is kocsma, pálinkázó, likőröző inkább, magad engeded a kis hordókból a mogyoró- vagy éppen áfonyalikőrt az apró pohárba, egy adag húsz korona. Az üzlet mesés, ott állni is csupa élvezet, minden fa meg vászon meg cserép meg likőr. De azért csak megkóstoljuk már azt a narancsosat is meg a mézeset, meg ezt, meg azt, és most akkor szünetet tartok a mesélésben, átugrunk egy rövid részt, és biztosíthatok mindenkit, nem veszítünk semmit.  
Néhány órával később vacsoraidő. Együnk a Krumlovsky Mlynben, így szól a döntés. Az biztosan egy malom, amit átalakítottak étteremmé, de meglepődsz, amikor belépsz: olyan nagyon nem alakították át. És nem ez az első meglepetés az este, idefele az egyik utcában termetes asszonyság középkori donnának öltözve, kezében fáklyával a követőinek magyaráz. Először bolondnak nézem, aztán valami szektára gyanakszom, végül kiderül, hogy idegenvezető és csoportot visz, csak kicsit jobban beleéli magát, mint szokás. A malom ott áll a folyón, a malomkerék forog, az egyik sarokban egy szekér, a másikban több kemence, és rengeteg asztal meg pad, ha igényled a Moldvát, a víz mellett is ehetsz, van hely bőven.  
Szóval igazi turistalehúzó hely, de valahogy érzed, nem fognak lehúzni. És nem is. A bor egyszerűen csak megfelelő, semmi különös, és nem is annyira olcsó, mint délben, de azért nem vág a falhoz, ki tudjuk fizetni. Ez még csak az első nap, még jöhet a knédli, az étlap olyan, mint egy újság, nem könnyen, de kibogarásszuk, mit együnk. Legyen egy kacsa meg legyen egy bőrében pirosra sült csülök, mindkettő a szokásos cseh garnírunggal. Érkezik az étel, hátrahőkölök, ekkora csontot még nem látott éttermi vendég. Ám tévedek, nem is kicsit, ugyanis a fejemnyi csülök nem csont, hanem a csülök maga: színhús. Elkeseredett, de reménytelen küzdelem kezdődik, mintha Klicskóval bokszolnék, eszem, eszem, de nem fogy, a kacsára csak ránézek, a kérdő tekintetre fejemet rázom, kösz, nem kérek, egy harit se. És te, egy fél csülköt? Vagy egy háromnegyedet?

A hús finom, az elkészítése éppen tökéletes, a bőr ropog, a hús omlós, puha, ízekátjárta, nagyon finom. Ette már meg valaha, valaki ezt az adagot, kérdem a szenvedésemet egykedvűen konstatáló pincértől, persze, mondja színtelen hangon, meg szokták enni. Ez a „meg szokták” kicsit úgy hangzik, mint egy sértés, mit akarsz te itt, nyolcvankilós nyeszlett magyar, ide férfiak járnak, azoknak meg se kottyan az étel. Jól van, jól van, gondolom, de miért egy elefánt csülkét főzték-füstölték-sütötték, kérdezném, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, pincérünk nem egy született komikus…  
Na, jó, mondjuk kis idő múlva, lehet, hogy másnak ez a félidő, de nekünk lefújták a meccset, holnap is nap van, holnap is enni kell, gyerünk a Hotel Grandba! A hajnali sörösrekesz-húzogatás, csehül ordítozás nem azért van, hogy nekünk jó legyen. Az csak úgy van, és nekünk nem túl jó. Tudják itt, nagyon is tudják, mi az idegenforgalom, csak azt nem tudják biztosan, hogy ebben a szállóban alszanak. Illetve dehogyis alszanak.
Nem baj, annál hamarabb jutunk reggelihez, gondoljuk, kihagyva némiképp a számításból, hogy egyáltalán nem bírunk reggelizni. De azért reggelizünk, mert a krumlovi ötszáz éves főtér sarkában üldögélni nem akármi, telik a tér turistákkal, de nem úgy, mint a Szent Péter Bazilika vagy az Uffizi előtt, inkább csak úgy módjával. Lehet nézni az embereket, meg tanulmányozni az úti könyvet, meg iszogatni a kávét, délután meleg lesz, de most még hűvös van, most azért eléggé jó nekünk. Kinézzük magunknak a Schiele múzeumot, és eldöntjük, hogy a panoptikum kimarad, annál már jobb a séta, meg ott van még a vár is, oda csak elmegy az ember, ha már ide vetődött, még akkor is, ha valójában csak enni jött.

A múzeum megint meglepetés, mert nem a szokásos megúszós, kétképes átverés, de nem ám! Már az épület is remek, girbe-gurba háromemeletes, itt egy zúg, ott egy ki tudja mi, jobbnál jobb kiállítások, nem csak a Mester, ő is van bőven, de rengeteg rajz például a Disney-film, a Herkules rajzolójától, ott lóg a falon a Pink Floyd-plakát eredetije, a Fal csodás grafikája, világsztárok és politikusok gúnyrajzai.
Az ebédet kihagyjuk, majd vacsorázunk a Papa’s-ban, addig megnézzük a gigantikus várat. A kilátás csodás a várost övező dombokra, a Moldvára, a malomra, a házak közt megbújó főtérre, a világ legkisebb Hotel Grandjával, hátrafelé meg a vár sziklákon mászkáló medvéjére; azért ott, a toronyban kicsit elakad a szó. Azután megjön: sötétedik, Krumlov lassan nyugovóra tér, irány a Papa’s! Mindent azért nem lehet, szemtelen magyarok, mégiscsak augusztus van, főszezon, este van, ez meg a Papa’s – nincs hely.  
Az étterem belül igazi szocreál, várom, mikor könyököl ki a pultra Petr vagy Pável, a remek cseh író, Milan Kundera hatvanas években íródott regényéből, a Tréfából. A kerthelyiségre várni kell, mondja a pincér, de miért nem ülnek le odabent, hozok egy pohár bort. Hát leülünk odabent, a pincérről kiderül, hogy ő a tulajdonos (ott a képe az étlapon), a borról meg, hogy remek! Úgyhogy szalad az idő, a pasasnak, úgy tűnik, szívügye, hogy legyen minél hamarabb asztalunk. Később látjuk, pontosan ezt csinálja minden érkezővel.

Amíg várunk, szemünkbe ötlik a falon egy vékony csík – eddig ért az árvíz 2002-ben. A látvány sokkoló, az étterem vagy öt méterrel a Moldva felett, a csík meg jócskán szemmagasság felett, vagyis víz alatt állt az egész város, most már értem, miért frissen felújított minden épület… Valahogy jobban esik az étel, ha megküzdöttél érte; a marhát befogni nem tudjuk, levágni sem, ennyi küzdelem jut nekünk, várni kicsit az asztalra. És megéri. Először is a spenótleves.  
Ez aztán a furcsa szerzet, mert, ha spenót, akkor már főzelék, de ez tényleg leves, és az egyik legjobb, amit valaha ettem. És a marha. A fillet mignon úgy hangzik csehül, hogy „filet neboli”, a sirloin meg hogy „steak z hovézi”, mindegy is, a végeredmény a lényeg. Amikor megérkezik a hús, csak úgy egyszerűen, két szép darab, ha nem is érzed magad az orlandói Charlie’s-ban vagy a New York-i Peter Lugernél, azért jól érzed magad, és szomorúan állapítod meg, hogy lényegileg értik, mi a steak, úgy, ahogyan Budapesten, sajnos, nem sok helyen értik. Mert van jó marha Pesten is, de nem annyira jó, mert vagy rózsaszín a közepe, akár piros is kissé, vagy kérges, fekete a széle, de sohasem együtt, belül piros, kívül fekete. Ez olyan, itt a Cesky Krumlov-i Papa’s-ban, piros is, fekete is, finom is!
Mellettünk egy férfi visszaküldi a méregdrága bort. Hosszan szagolgatta, majd kért egy másikat, mi rágjuk a húst, nem mintha nagyon kellene rágni, de azért fárad már az állkapocs a huszonötödik dekánál. És a kis mindentudó hapek mellettünk újabb üveg bort küld vissza, de akkor már a tulaj is szagolgat meg töltöget, egy rossz szava nincs, kéri a pincéről a harmadik palackot. Akkor már az egész étterem nézi a férfit, az asztalánál a két nőt, akinek produkálja magát, ez lehet az ő nagy tudománya. Mi meg esszük a húst, jóízűen, jókedvűen, egy csodálatos kis kelet-európai városkában, és arról beszélünk, hogy ez pont ennyi, és hogy holnap felkelünk, hallgatjuk kicsit a rekeszhúzogatást, aztán reggelizünk, és sipirc haza, ebből a knédlis-múzeumos-likőrös középkori városból, ebből a helyét kereső, de mégis szépen beilleszkedő posztkommunista országból a mi kis békétlen hazánkba.
A pasas már a negyedik üveget küldi vissza…