Matthew Gordon Sumner

Sting, azaz Fullánk Csakhogy a múlt idő, amit használok, félrevisz. Matthew Gordon Sumner, aki vagy harmincöt éve már csak az anyakönyvekben Gordon és Sumner, ma is épp oly imádat tárgya, mint hajdan volt, amikor a Police-ban – ahová még hívták, később ő hívta maga mellé a zenésztársakat – két másik, remek zenész mellett föltűnt a basszgitárjával és az énekével. Ő Sting, csak az. A név magyarul: fullánk. Becenév. Akkor, onnantól ragadt rá, amikor – még jóval a Police-éra előtt – egy dzsessz-zenekari fellépésen fekete-sárga, harántcsíkos pólóban lépett színpadra és a zenekarvezető azt mondta neki, úgy nézel ki, mint egy darázs.
Sting nemhogy azonosult önnön becenevével, nem is hagyja, hogy másképp aposztrofálják. Egyszer egy finomabb lelkű, túlságosan is udvarias újságíró „Gordon, kérem”-mel fordult feléje, amire ő azzal riposztozott, hogy a gyerekeim is Stingnek szólítanak, ki az a Gordon, akiről maga beszél? (Hm, mondja erre valaki. Trudie, a feleség, aki hovatovább harminc éve él vele együtt, bizony Gordont emleget kedvesen, ha róla beszél.)
Tejet fuvarozott, de tanár is volt Ha Sting, akkor Sting. Angliában volt szerencsém találkozni néhány jómódú család William névre hallgató gyermekével, aki ki nem állhatta, hogy Billnek becézzék, mert, az „olyan prolis” (Főrendi családokban, például a királyiban ez szóba sem jöhet…). Sting viszont a Gordont érzi affektálásnak. Persze, hogy. Miként az angol pop- és sportélet sztárjai, ő sem a felső középosztályból érkezett. Amolyan félproli közegből, ráadásul az északkelet-angliai Newcastle-ból, mely, tanúsíthatom, elég ronda iparváros és ama kevés helyek egyike, amelyet belep a panel. Gyerekként, kamaszként apja tejboltjából fuvarozott maga is a kuncsaftoknak. Ám miközben a hozzá hasonlóan tehetséges(nek látszó) jövendő sztárok elég messze elkerülték az iskolákat, ő helyben beiratkozott a northumbriai pedagógiai főiskolára, tanár lett, sőt tanított is, még mielőtt eldöntötte volna magában, hogy a zenének, csakis annak fog élni. És akkor Londonba költözött és felhagyott mindennel. Húszas éveinek végén már a Police-ban tündökölt. Harmincöt évesen aztán elkezdett szólókoncertezni, és ez a történet máig tart.

Sting zenéje nem könnyű Alakulgatott és az opusok sűrű egymásutánjában testet is öltött közben az ars poeticája, amelyet már a mostani évezred elején egy interjúban így foglalt össze: „Valami szépet, egyedit, az embereknek örömet okozót akarok alkotni, ám ezzel párhuzamosan elmondani azt is, mit gondolok a világról.”
Sikerült neki. Élő klasszikus. De bajban vagyok, ha kategorizálnom kellene. Az biztos, hogy nem a popzene klasszikusa. De a rockzenéé sem. Ami sablon ezekben megbújik, azt ő mind elkerülte. A tánczene kifejezés még végképp kerülendő (Sting szinte egyetlen dalára sem lehet táncolni), de a könnyű zenét végképp: Sting zenéje nem könnyű. Tegyünk azért engedményt: ha úgy hozta a sors, tudott ő könnyedebb és nagyon fülbe mászó dallamokat is előcsalni magából. Tanú erre a Három testőr c. film emlékezetes betétdala, az All for love (Mindent a szerelemért), amelyet Bryan Adamsszel és Rod Stewarttal adott elő, vagy egy másik, ugyancsak nem filmtörténeti értékű alkotás, a Kate és Leopold „betétje” az Until (Addig), melyet önnön gitárkíséretével maga énekelt s amelyért Arany Glóbuszt plusz egy Oscar-jelölést kapott.

„Az oroszok is szeretik a gyerekeiket” De ezek a dalok általában kimaradnak a szólókoncertjei programjából, ellentétben a Police-korszak felejthetetlenjeivel, élükön a valóban lélegzetelállító Every breath you take-kel (Minden lélegzetvételed) meg a Roxanne-nal. Épp ennyire kimaradhatatlan a náluknál jóval később keletkezett Fragile (Törékeny), amely nemcsak nagyon melodikus, hanem szövegében olyan is, amiben Sting már véleményt mond a világról: „Az erőszak soha, semmi jót nem hozott és nem is fog az emberiségnek, csak mi, akik egy haragvó csillagzat alatt születtünk, nehogy elfeledkezzünk arról, hogy mennyire törékenyek vagyunk.” Gyönyörű. Vitázott aztán Sting a Russiansban (Oroszok) Hruscsovval és Reagannel, mondván, hogy „nincs megnyerhető háború”. Az amerikai elnök által apokaliptikusra nagyított orosz fenyegetést azzal parírozta, hogy „az oroszok is szeretik a gyerekeiket” – ergo épp úgy nem akarhatnak háborút, mint ő, aki köszöni, de nem kér „Oppenheimer játékszeréből”. (Robert Oppenheimerben az amerikai atombomba atyját tisztelhetjük.) De e szelídnek mondható strófák után, látva az új évezred konfliktusait, elemi erővel tört fel belőle a düh mindama politikusok, üzletemberek, katonák ellen, akiknek a háború a profitszerzés puszta eszköze. A This war-ban (Ez a háború) megírta a maga apokalipszisét. Háború folyik a demokrácia, az ellenzékiség ellen, vallások között és vallásokon belül. Háború folyik az anyatermészet, az erdők, a méhek és a madarak ellen. Háború foyik az oktatásban és a tájékoztatásban, a nemek és nemzetek között. Háború folyik a szerelem és az élet ellen.

A segítségre szorulók  mindenhol számíthatnak rá Sting azonban, ahogyan mondani szokás, nem csak „szavalt”, cselekedett is. A 80-as évek közepén életre szóló szövetséget kötött a legnagyobb emberjogvédő szervezettel, az Amnesty Internationallel. Körülbelül abban a mértékben, ahogyan öntötte magából mindig intellektuális izgalmat keltő, platinarangú albumjait, és koncertezett valamennyi földrész városainak tömegében (Budapesten is, nem egyszer), olyan mértékben lett főszereplője az AI jótékonysági koncertjeinek. De nem csak az üldözöttek lettek a pártfogoltjai, lettek légyen Chilében vagy Tibetben, esküszöm, nem volt a világnak olyan tragédiája, ahol a segítségre szorulók ne számíthattak volna rá. Koncertezett a montserrati vulkánkitörés és a cunami meg a haiti földrengés áldozataiért; keblére ölelte az esőerdők pusztítása ellen küzdő brazíliai bennszülötteket, és a sor hosszasan folytatható. Rettenetes pénzeket keresett és közben ingyen zenélt, ahányszor csak kérték. És vitte magával a barátait, a legjobbakat (Phil Collins, Mark Knopfler, Eric Clapton etc.). És nem csak „letudta” a kötelezőt: aki látta őt a londoni Live Aid koncerten duettezni az amerikai dzsessz-szaxofonos Wynton Marsalisszal (Roxanne) vagy épp Phil Collinsszal (Every breath…), amíg él, nem felejti.

Minden zenei műfajban otthonosan mozog Apropó, Marsalis. Egyik legeredetibb albumát, a Kék teknőcöket Sting Marsalisszal és más, dzsessz-zenészekkel csinálta meg. Nyilván föntebb említett ars poeticájának szellemében (vö. eredetiség). Ha végtére is elfogadjuk őt rockzenésznek, azt kell mondanom, se a nemzedékéből, se az elődeiből-utódaiból nem volt senki annyira nyitott „mindenre”, mint ő. Dalaiból hol Prokofjev, hol Schubert-motívumok köszönnek vissza, de tanult a német Kurt Weilltől (Koldusopera) és Hanns Eislertől is. Aztán ki gondolta volna, hogy tisztán arab hatásra lehet világslágert csinálni (Desert rose – Sivatagi rózsa) úgy, hogy attól ne csak a fél arab világ bolonduljon meg, hanem a világnak az arab dallamoktól és ritmusoktól elszokott (vagy hozzá nem szokott) fele is? Ráadás: soha, senki nem koncertezett annyit szimfonikus zenekarokkal és kórusokkal, mint Sting. Ő, sajátos módon, ilyen társaságokban épp oly otthonos, mint amikor Marsalist kéri maga mellé vagy épp Stevie Wonder szájharmonikázik neki, kísérőként – történetesen Barack Obama legfényesebb beiktatási koncertjei egyikén.
A komolyzene világa tudta értékelni Sting teljesítményeit. Két ízben is kapott angol egyetemektől (nota bene egykori alma materétől) zenei díszdoktorátust.
Hősünk olyan „torta”, amelyre nem kívánkozik hab. Hacsak azt nem tekintjük, hogy filmszínészként is felfedezték ( az emlékekben egy sci-fi, a Dune marad meg legszívósabban), meg hogy főszerepet énekelt egy dzsesszoperában (Steve Nieve: Welcome to the voice – Üdv a hangnak); vagy, hogy a Deutsche Gramophone lemezcég őt kérte fel Prokofjev Péter és a farkas c. remekművének narrátori szerepére. (Pompás dikcióját már említettem.) Kapós volt, kapós maradt? Igen. És, hogy közben dollár százmilliók ura lett? Igen.
A munka élteti, nem a vagyon Ezzel tud mit kezdeni. A celebvilágot messziről elkerüli, nem mondja, csak mutatja, hogy undorodik tőle. Se ő, se a vagyont ugyancsak milliókkal gyarapító, négy közös gyermekük nevelőjeként funkcionáló Trudie Styler (korábban színésznő, ma sikeres producer) nem rendez partikat és nem jár partikra. Nincs ott premiereken, celebrendezvényeken. Nincsenek „ügyeik”, mellesleg szólva Sting első házasságából származó két gyerekének (a fiú zenész, a lány színésznő) se. Ami a gyerekeket illeti, a papa nem stafírozó típus. Noha katolikusként nőtt fel (ami Angliában ritkaság), a jól bejáratott amerikai protestáns etika szerint kitaníttatja őket, aztán „egy fillért se!” jelszóval indítja őket útjukra. „Mi majd Trudie-val könyörtelenül elköltjük, amit megkerestünk” – humorizál, bár nem egészen meggyőzően. A négy kisebb gyerek még tanul, de valamennyinek van azért öröme a hatalmas angol, toszkániai és amerikai birtokokból, ilyen-olyan lakásokból. (Hét darab, nagyon nagy értékű ingatlan van Sting nevén.) A tulajdonos örül, hogy övé, amit szerzett. Nem játssza meg magát. Ha kedves újságíróvendége van, Hampstead-ben, London egyik legelőkelőbb negyedében a séfjével főzet és a komornyikjával szolgáltat fel. Sok száz embernek ad munkát. Többen a vagyonának a gyarapításával vannak elfoglalva. Ő azonban az önnön karbantartására szolgáló jógán kívül csak a munkával. Bármennyire hihetetlen is, mindennap gyakorol. A munka élteti, nem a vagyon.

A fölmelegedéstől jobban tart,  mint az Al-KaidátólNa meg az, hogy olvadnak a jéghegyek. A fölmelegedéstől, elhivatott környezetvédőként, jobban tart, mint az Al-Kaidától. Az, hogy irigylik, irritálja, az, hogy csodálják, cseppet sem. Mindig is erre vágyott. „Hogy olyan ember legyen, aki dolgozik. Aki nyújt is valamit. Akiben van felelősség.” És igen, „akit csodálnak”. Viseli a természettől kapott gúnyáját. Arról, hogy a gazdagsága miatt az irigyei kötözködnek és gúnyolódnak vele, az a véleménye: „Férfinak kell lenni ahhoz, hogy valaki a tudatlanságot és a mosolyokat elviselje”. Nota bene ez a két sor az An Englishman in New York c. klasszikusból való, mely történetesen a homoszexualitásától sokat szenvedő excentrikus angol író, Quentin Crisp iránti szolidaritásból (is) íródott. 

AlapítványokSting számos alapítványt és jótékonysági eseményt támogat. Néhány példa:

Nordoff Robbins
Walden Woods
Live Aid/Band Aid/Sport Aid
Elton John’s Aids Charity
The Montserrat Foundation
The Tibet Foundation
The Rainforest Foundation
Amnesty International
Sting & Trudie Styler Award for Human Rights and Environment

Zenei díjakSting számos zenei díjjal rendelkezik:

A Police-szal közösen – 5 Grammy-díj
Szólóban – 10 Grammy-díj (Hugh Padgham elismerése a TST-ért)
BMI díjak – 9
Brit Awards – 3
Video Music Awards – 2
Star On Walk Of Fame (2000) – Csillag a hírességek utcáján Hollywoodban.
Broadcast Film Critics Associacion Awards (2001)
Golden Globe – 2002
Songwriters Hall Of Fame
Emmy – 2