Katona Gábor

Mindig terepszínű nadrágban jár?

A legtöbbször igen. Van tizennégy nadrágom, abból tizenkettő ilyen, a maradék kettőt meg nem hordom. Így megyek egyébként az üzleti megbeszélésekre is.

És nem szólnak?

Az elején általában van egy kis megdöbbenés, de amikor már csak a szakértelem számít, nem fontos a megjelenés. A furcsa inkább az, hogy vadászkörökben is sokszor kilógok a társaságból. Nálunk még mindig a lódenkabát, a gumicsizma meg a sötétzöld nadrág az örök sláger, ezért sokan lenézik a terepszínű katonai ruházatot.

Ez úgy mondja, mintha rögtön hozzá is tenné: pedig.

Pedig Alaszkában minden vadász ilyet hord, és ha valahol, hát ott a legmagasabb szinten űzik ezt a sportot.

Sportot mondott?

Én legalábbis így tekintek rá, még ha az emberek nagy többségének ez visszásan is hangzik. A szó fizikai értelmében például feltétlenül sportnak számít a vadászat. Először is kondíció kell hozzá. Mielőtt Észak-Amerikába indultam volna, fél éven át heti 15-16 órát edzettem, hogy erővel bírjam. Jellemző: Alaszkában úgy tartják, a hegymászót csak az különbözteti meg a vadásztól, hogy az előbbi nem cipel magával puskát. Szóval, ha vadászom, azt én úgy teszem, mintha élsportoló lennék.

De miért a vadászat a szenvedélye, és miért nem, mondjuk, a maratoni futás?

Ez egy régi történet. Gyerekkoromban megkaptam gróf Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című könyvét, amelyet aztán vagy harmincszor elolvastam. Rögtön elhatároztam, hogy ha egyszer nagy leszek, én is elutazom oda vadászni.

Mennyire nehéz összehozni egy ilyen expedíciót?

Iszonyúan. Először is kikötöttem, hogy rövid időre nem megyek, ami rögtön bonyolítja a dolgot. Manapság tudniillik sokszor abból áll egy vadászat, hogy az ember repülővel megérkezik valahová, onnan helikopterrel rögtön elviszik a táborba, és aznap, esetleg másnap már lő is valamit, aztán hazamegy úgy, hogy talán még borosta sem nőtt az állán. Én viszont tíz napig még puskát sem vettem a kezembe.

Érdekes vadászstratégia. Mennyi időt töltött Észak-Amerikában?

Alaszkában, Wyomingban, Montanában, Nebraskában, Coloradóban, Illinois-ban és Kanadában összesen nyolcvanegy napot, ami egyfajta rekord, hisz soha, senki nem vadászott ennyit összefüggően arrafelé. Annyira különlegesnek számít a dolog, hogy az a társaság, amelyik az utamat szervezte, sokáig nem is vett komolyan. Váltottunk vagy nyolc-tíz levelet, amelyekben ők hitetlenkedtek, én meg bizonygattam, hogy tényleg ezt akarom, végül egy pofonegyszerű húzással győztem meg őket: átutaltam az első részletet a költségekre.

Jó, hogy szóba hozta: mibe kerül egy ilyen kaland?

Az ott tartózkodásért, engedélyekért, a harmincnyolc repülőgép-felszállásért, és néhány helikopteres szállításért összesen százötvenezer dollárt fizettem, ami olyan harmincöt millió forint körüli összeget jelent.

Hoppá!

Tudom, mire gondol, de nem vagyok gazdag. Az internetes szektorban, ahol dolgoztam, 2006 kiemelkedően jó év volt, és az átlaghoz képest én tényleg nagyon sokat kerestem. Akkor arra gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor simán vehetnék magamnak házat és kocsit, de ugyanezzel az erővel megvalósíthatnám a gyerekkori álmomat is. Persze, hogy Alaszkát választottam.

Nem lehetett egyszerű fegyverrel utazgatni az Egyesült Államokban.

Pedig az volt, még úgy is, hogy az egyik repülésem éppen szeptember 11-ére esett. Tudni kell, hogy Amerika alapvetően fegyverbarát ország. Wyomingban például az ottani vezetőm egy Toyota pickuppal jött értem a repülőtérre, amelynek utasterében két csőre töltött félautomata AR-15-os karabélyt tartott. Kérdeztem tőle, nem fél-e attól, hogy valaki elviszi a fegyvereit. Miért tenne bárki is ilyet, kérdezett vissza, és láttam rajta, hogy tényleg csodálkozik.

Milyen állatokat lőtt az expedíción?

Mi ezt úgy mondjuk: elejtett. Elejtettem feketemedvét, karibut, Dall-juhot, hegyi kecskét, wapitit, öszvérszarvast, villásszarvú antilopot, bölényt, coyote-ot és pézsmatulkot. A trófeák egy része három év után még mindig Amerikában van, annyira nehéz onnan kivinni, és ide behozni azokat.

A magyarországi vadászatok után milyen volt Amerika?

Ég és föld a kettő közötti különbség. Itthon minden kényelmes, lassú, az ember sokszor csak ül a magaslesen, és vár. Alaszkában szinte folyamatosan esik az eső, hideg van, nagy a szintkülönbség, az erdő áthatolhatatlan, a növényzetben pedig minden, ami hozzád ér, szúr és vág. A moha annyira csúszik, hogy ez az egyetlen hely a világon, ahol jég nélkül is hágóvasat és jégcsákányt kell használni az előrejutáshoz. Ja, és ezt tetézi még a szél.

Ilyenkor szokták kérdezni, hol lehet még jelentkezni?

Hát, az biztos, hogy nem csupa tábortűz és éneklés egy amerikai vadászat. Ráadásul én ezért ezerötszáz dollárt fizettem naponta, úgyhogy néha eszembe is jutott, mit keresek én itt valójában?

Tényleg: mit?

Talán a kalandot. Maga az állat elejtése csupán egy töredéke az élményanyagnak, sokkal fontosabb számomra, hogyan bontakozik ki egy ilyen expedíció. Ilyen értelemben egy sikertelen vadászat is lehet nagyszerű. Érdekes, hogy amióta hazajöttem, nincs is bennem az a kényszer, hogy mindenáron lőjek valamit.

Akkor sem ússza meg vadásztörténet nélkül.

Nem volt olyan klasszikus vadászkalandom, hogy egy szál késsel szemtől szembe a medvével. Egyszer majdnem szakadékba csúsztam, de a vezetőm a testével állított meg, a legemlékezetesebb élményem viszont az volt, amikor a kísérőim Seward városánál kivittek magukkal, hogy megmutassák, milyen egy igazi vadvízi horgászat. Én fél óra után már összehánytam mindent, aztán a kabinban az asztalra borulva nyögdécseltem további nyolc órán át, de még másnap, a szállodában is csak kóvályogtam. Szóval, komolyan mondom, az egész vadászatban ez a horgászat volt a legrémesebb.

Akkori blogjában azt írta, legközelebb a Déli-sarkra utazna.

Készültem is rá nagyon, de egyszerűen nem tudtam megfizetni. Most azt tervezem, hogy Kazahsztánba megyek, már ha telik rá.

Autója van már?

Még nincs, és nyolc éve ugyanabban a másfélszobás albérletben lakom. A trófeákat különben a pincében tartom, nem akarom sokkolni velük a vendégeket.

De azért büszke rájuk…

Persze, bár egy mondatra vagyok a legbüszkébb.

Hogyhogy?

Az észak-amerikai expedícióm után elmentem Széchenyi Zsigmond özvegyéhez, aki egyébként itt lakik Budapesten, a Logodi utcában. Nekem adta a gróf egyik Alaszkából írott levelét, és azt mondta, a férje biztosan büszke lenne rám. És lehet, hogy ejtettem már el medvét, szarvast, vaddisznót, de az a rövid kis mondat többet ért mindennél.