Havasi Balázs: a magyar Mozart

Hogyan fér meg egyetlen emberben a zongora, a zeneszerzés, egy Guinness-világrekord, a thai-boksz, a sárkányrepülés, valamint a száguldás sportautókkal és motorokkal?

Nem kaptam jó helyet a bevásárlóközpont sarkában összetákolt színpad közelében, így a nézőtér jobb oldalán felállított zongorát sem láttam, mert az eseményt támogatók molinója eltakarta. De a srác játékára, aki hirtelen odapattant a hangszer mellé, már az első akkord után felkaptam a fejem. Saját kompozíciókat játszott, és közben úgy viselkedett, mint egy bokszoló, aki Bach-prelúdiumokra melegít be. Vásott, vad kölyök benyomását keltette, a szó legbizarrabb értelmében volt szemtelenül friss és iszonyúan tehetséges. Úgy kezelte a zongorát, mint egy popsztár: hol verte, hol bársonyosan simogatta a billentyűket. Egy modern, lázadó Mozart – gondoltam magamban –, egy zenei forradalmár, akinek még meglesznek a maga problémái, ha Magyarországon akar karriert csinálni és nem hajlandó behajtani a fejét az ismert Clayderman-járomba. Havasi Balázs azóta már rég nem csak honi sikereken töri a fejét, és kifejezetten utálja, ha különleges zenei világát összehasonlítják a francia szépfiú andalító muzsikájával.

Kakukktojás vagyok, talán több értelemben is. Édesapám közgazdász doktor, édesanyám mérnök, egy racionális hátterű, de nagyon szeretetteljes családból jövök. Számukra a zenei világ mindig is teljesen idegen és ismeretlen volt, mégis a kezdetektől fogva mindenben támogattak. Gyerekként sokszor elképzeltem magam egy hatalmas színpadon, és legbelül éreztem, hogy ki kell várnom az időt, amíg tényleg odajutok. Mialatt a többi srác bóklászott a felnőtté válás útján, én már fiatalon is mindig sikerekben gondolkoztam. Nagymamám szerint négyéves koromban mondtam először, hogy egyszer nagyon híres leszek. Hiszek abban, hogy ha egy kisgyerek ennyire konkrét dolgokat vizualizál, akkor azok meg is valósulnak. De vigyázni kell, mert ha határozott vagy, könnyen nagyképűnek tarthatnak.

Ki az ön célközönsége? Hány éves és milyen zenei szinten áll egy Havasi rajongó?

Ez a legizgalmasabb az egészben. Lehet egy kifinomult hölgy, aki képes megkönnyezni egy dallamot, egy tinilány, aki nemrég szakított a párjával, vagy egy üzletember, aki a kocsijában bömböltetve a zenét a következő tárgyalásra gyűjt energiát… Rengeteg visszajelzést kapok. Röviden válaszolva: mindenki, aki fogékony arra a zenei másságra, ami rám jellemző. A közönségemnek, úgy érzem, nincs kora, affinitása van, de az hatalmas. Nem olvas rólam a bulvársajtóban, ritkán lát kereskedelmi csatornák műsoraiban, így a zenémbe kapaszkodhat, és remélhetőleg abba a pozitív kisugárzásba, amit megél egy koncerten, vagy otthon a CD-m hallgatása közben.

Nem túl nagy luxus nem jelen lenni a mai hazai médiában, ahol ismert emberek álhírekkel jelentkeznek csak azért, hogy beszéljenek róluk, tavalyelőtti szépségkirálynők letűnt sportolókkal és forgalomból kivont politikusokkal bohóckodnak csak azért, hogy a közönség kegyeiben maradhassanak?

Nem, mert sohasem akartam közéjük tartozni, és ami számomra a legfontosabb: így nem vagyok másokra utalva. Úgy gondolom, hogy a karrierem kulcsai a saját zsebemben vannak: a kitartásban, a tehetségben és a szorgalomban hiszek. A közönség pedig bulvárhírek nélkül is mindent megtudhat rólam – elég csak meghallgatnia egy lemezemet. Egy zene úgyis mindent elárul a szerzőjéről. Én jó példa vagyok talán minden fiatal zenésznek arra, hogy magánéleti hírek nélkül is ismertté válhat valaki, csakis a produkciói alapján.

Ez azért van, mert ritka példány manapság az a klasszikus képzésű zenész, aki összeáll a popvilág sztárjaival, aki zongorabillentyű- lenyomásban Guinnessvilágrekordokban gondolkozik, közben a szmokinghoz nyugodtan felveszi a tornacipőjét egy koncerten?

Manapság a show businessben kevés csak tehetségesnek lenni. Ez talán közhelynek hangzik, de nem elég a bejáratott úton menni, az vágyhat csak igazi sikerre, aki az egyedit, a különlegeset, a meglepőt célozza meg, és létrehoz valamit, amit előtte még senki…

De miért fontos, hogy egy fiatalember, aki klasszikus zenei előadóként rengeteg helyen koncertezett már, megmérettessen thai-bokszban vagy sárkányrepülésben is, sportautókkal és motorokkal száguldozzon, miközben hírnévben lassan utoléri és túlszárnyalja a nemzetközi zenei élet összes celebjét? Vagy ez is része talán a Havasi-féle multitehetség-víziónak?

Hihetetlen élményanyagra van szüksége annak, aki tömegekhez szeretne szólni. Ezt valahogy magába is kell szívnia az embernek. Nem elég beszélni, mondani is kell tudni valamit a színpadon. Sokszor úgy érzem, a zene a véremmé vált, egyfajta nyelvezetté, melyen keresztül a közönséghez szólhatok. Miközben – bevallom – szoknom kell az érzést, hogy milyen is az, ha egy olyan világhírű előadó énekli a dalomat, mint Tracey Thorn, vagy egy szimfonikus zenekari próbán, mondjuk épp Londonban, az első hegedűs teljes természetességgel maestrónak szólít...

Ne értsen félre, nekem nem csak a zenéje tetszik, hanem minden megnyilvánulása is. Csak szokatlan, hogy egy ennyire sikeres fiatalember mindezt el merje mondani magáról.

Azt vallom, hogy büszkének kell lennünk arra, amit kemény munkával elérünk. A sikereinkre, és arra is, amit ezen keresztül akár anyagilag is meg tudunk engedni magunknak. Egészen fiatal korom óta mindig is érdekelt például a divat. A művésznek az egyik legfontosabb tőkéje a megjelenése, az imázsa. Az az ember, aki színpadra lép, már nem csak magával szemben tartozik felelősséggel, hanem a közönséggel szemben is. Elvis például nagy példaképem volt. Az önéletrajzát bújtam, és gyerekfejjel próbáltam elképzelni magamat sikeresen és gazdagon…

És hogy látja, lehet zongorázó rocksztárként annyi pénzt keresni, amenynyire a kis Havasi Balázs vágyott?

Lehet – nevet –, de ehhez világméretben kell gondolkozni, és el kell hinni, hogy lehet egy igaz mese az életem.

Mit szól az úgynevezett klasszikus közönség ahhoz, hogy valaki a zongorával rockolja – vagyis sokkolja – őket?

Zeneszerzőként teljesen önálló életet élő zenei arcaim, projektjeim vannak, melyekben különböző személyiségjegyeim dominálnak jobban. Elsőként ott a komolyzene, ami minden stílus alapja. Mindennap – így minden koncertem előtt is – Liszt-műveket zongorázom, ezzel tartom formában magam, de a jövőben terveim is vannak még a klasszikus zenével. Ugyanakkor, ha 100 közreműködővel a HAVASI Symphonic produkciót állítjuk színpadra, az inkább World Music kategóriába sorolható, míg ha a Hooligans együttes dobosával, Endivel zenélek, akkor az már majdnem rockzene. Ha pedig zenekarunknak, az angol zenekritikusok kegyeltjének, a The Unbending Treesnek szerzek zenét, akkor egy úgynevezett alternatív vagy avantgárd közönséghez szólhatok. A nagyközönség nem kizárólag vájtfülűekből áll, és az igazi siker az, amikor tömegek értik és szeretik azt, amit csinálunk. Ha ezt elértük, akkor mondhatjuk, hogy elértünk valamit, addig nem. Abban a kategóriában, ahová engem sorolni szokás, úgy látom, van még hely az élmezőnyben a zenei világpiacon. Én továbbra is folyamatosan álmodozom és dolgozom. Még akkor is, ha tudom, hogy az irreális ambíció – melynek sokan annyi energiát köszönhetünk – nem más, mint egy génhiba...

ÉLET ÉS ZONGORA

Havasi Balázs zongoraművész és zeneszerző. Négyéves kora óta a zongora az élete, akkor fedezték fel tehetségét és abszolút hallását. Zongoraművészként komoly klasszikus zenei karrier várt rá, de ő már egészen fiatalon több kedvet érzett a crossover műfaj iránt: nagysikerű feldolgozáslemezekkel kezdte zenei munkásságát. Ma már nem foglalkozik „idegen” zenével, hanem kizárólag saját kompozícióit adja elő egyedül, néha popzenészekkel, klasszikus zenekarokkal együttműködve, vagy a The Unbending Trees nevű háromtagú formációban. Amennyire keményen képes dolgozni mint zenész, ugyanolyan bohém tud lenni a magánéletben. Az emberek gyakran csodálkoznak azon, hogyan egyeztethető össze a profi thai-boksz múlt egy zongoraművész életével, és hogyan válhat hobbijává a siklóernyőzés, hogyan lelkesedhet annyira a profi boksz, valamint az autó- és motorcsodák iránt. „Elég akkor zongoristaként viselkednem, amikor színpadon vagyok”- szokta mondani. És talán személyiségének ez a kettőssége teszi őt annyira magával ragadó előadóvá…

A cikk a Gentleman magazin 2010. SUMMER számában jelent meg.
A keresett szó nem lehet rövidebb 3 betűsnél!
Bezárás
GYARMATI DEZSŐ
Október huszonharmadikán van a születésnapja. Élete első harminc évében ennek nem igazán volt jelentősége. A következő harmincban annál inkább. Elég sokszor kötöttek ki a rendőrségen, ő és az...
Bentley a nappaliban
Időben jelzem: ez a cikk nem egy avantgard művész útkereső lakberendezési kísérletéről szól, és nem is a legendás brit autómárkáról, sokkal inkább az otthoni zenehallgatás és hangreprodukció...
Miénk itt a légtér
A repülés szabadság – mondják, de ez csak akkor lesz maradéktalanul igaz, ha nem kell igazodnunk különféle menetrendekhez. A magánrepülőgép éppen ezért az egyik legfényűzőbb módja a világ...
MOUNT EVEREST
2013 május 29-én volt hatvan éve annak, hogy két ember, Edmund Hillary és Tenzing Norgay serpa elsőként földünk legmagasabb hegycsúcsára, a 8850 méter magas Mount Everestre lépett. Ez az ötvenes évek...
Lázadás, siker, tragédia
„Nem tudom, mit várnak az emberek, amikor velem találkoznak. Úgy tűnik, mintha attól félnének, hogy egy cserepes pálmára vizelek és fenéken csapom őket.” - mondta a filmtörténet legnagyobb és...
BORKAI ZSOLT
Egy elegáns belvárosi szállodában a Le Meridienben találkozunk. Az elnöki lakosztályban készülnek a fotók Borkai Zsoltról, Győr polgármesteréről, a fidesz országgyűlési képviselőjéről, MOB elnökről,...
BMW Gran Coupé
Forgalomba került a BMW Gran Coupé, amely nemcsak a márka első négyajtós kupéja, hanem a bajorok imázsnövelő autója...
India
„Hangarijan rádzsdutávasz dzsajenge!” Hindi nyelvű felszólításomra, miszerint hajtson a magyar nagykövetségre, a delhi taxis megsértődött: „Well, Sir, why do you address me in Hindi? I do speak...
Matthew Gordon Sumner
Sting olyan torta, amelyre nem kívánkozik hab. Az idén 60 éves Matthew Gordon Sumner pontosan olyan volt, mint amilyennek a hajdani magyar színészfejedelem, Gábor Miklós (önéletrajzi könyvének...