Polgári értékek

Polgár Árpáddal, a nem mindennapi életutat bejárt, egykori színésszel és ruhanagykereskedővel, ismert és irigyelt életművésszel beszélgetek budai otthonában tárgyakról, úriemberségről és a család adta biztonságról.

Mi a legfontosabb egy 55 éves, sikeres férfinak, aki nemcsak magyar, de akár nyugati mércével mérve is szinte mindent elért, amiért dolgozni és élni érdemes?

Mindannak a megértése, ami a kérdésben már amúgy is benne van: 2010-ben már nem lehet csodákat tenni – legalábbis nem az én szakmámban. Ritkák már a nagy meglepetések elhagyott padlásokon, nagymamák hagyatékaiban, és egy bizonyos koron túl az ember igényei is reálisabbak lesznek. Úgy érzem, lassan véget ér a kalandozások kora, és bár nem tagadom, hogy még ma is lázba tud hozni egy, a piacon váratlanul felbukkanó Murillo-kép vagy a Palm Beach-i autóárverésen egy amerikai filmsztárnak készített, egyedi gyártású, 1936-os Packard, mégis a mai létem minősége már nem ezektől a tárgyaktól függ. Egyre inkább élmény-gyűjtővé lettem, olyan dolgokat szeretnék megélni, amelyek új impulzusokat adnak, új utakat és célokat nyitnak meg nekem.

Konkrétabban?

Amit most mondani fogok, sokak számára banálisnak, vagy akár pátoszosnak is tűnhet: egyre inkább a kicsi dolgok okozta örömökben lelem meg a mindennapok boldogságát. Például hatalmas felfedezést hozott a gasztronómia az életembe. Nemcsak az ínyenc ételek elfogyasztása, hanem az elkészítése is. Egyszer csak ott találtam magam a konyhapultnál szakácskönyvet lapozgatva, porciókat méricskélve, és elámultam azon a csodán, amit a főzés, az ételek létrehozása jelent. Vagy a borok titkai: a valódi illat, az íz felfedezése, és az az átállás, amit egy korábban félédes lőréket iszogató „koca-fogyasztó” él meg, amikor egy valódi bor-connaisseur barátja rávezeti őt a helyes útra. Tudom, hogy mindez sokak számára már természetes Magyarországon, de hogyan is szólt jó negyven évig a Ludas Matyi mottója? Egy újszülöttnek minden vicc új. Igen, én is éltem ilyen újszülött életet, és bár rengeteg impulzust hoztam abból a polgár-miliőből, amiből jövök, az én esetemben mégsem kézenfekvő a nomen est omen szóvicc.

Az ördög ügyvédjeként most azt mondom, amit sokan gondolnak Önről: ha valaki gazdag, ha a teleket Floridában tölti, járja a világ autó-kiállításait és a leghíresebb aukciósházak árverésein keresi ki azokat a tárgyakat, amelyeket itthon busás haszonnal ad tovább – nos, ebben az esetben nem nehéz a kis örömök felé fordulni, hiszen a nagyok már nem okoznak igazi gerjedelmet.

Látja, itt van a valódi tévedés és ez az egyetlen igazi luxus, amit ma megengedek magamnak: hogy ne figyeljek oda az irigységre. Korábban mindenkinek meg akartam felelni: a környezetemnek, a színházamnak, mindenáron karriert szerettem volna csinálni mint színész, mint ruhakereskedő, később mint régiség-pápa – és titokban azt reméltem, hogy mindenki szeret. Aztán rájöttem, hogy a túlzott akarás elemberteleníti a törtetőt, és hiába játszom el a legjobb szerepeket, gyártom a legdivatosabb farmert, vagy már minden augsburgi ezüst és híres oldtimer az enyém, ha nem vagyok belül kiegyensúlyozott és boldog. És főleg arra, hogy nem is akarok everybody’s darling, mindenki kedvence lenni. Nézze, 21 éves fejjel lettem először apa, majd egy másik házasságban neveltem sokáig a lányomat, most pedig 7 éves a kisfiam, és élek boldogan egy újabb kapcsolatban – gondolja, hogy szinte gyerekfejjel, az elismerésért folyó harc kellős közepén pontosan annyit tudtam juttatni szeretetből a nagyfiamnak vagy a kislánynak, mint most Daninak, aki már azoknak a kis örömöknek és nagy szabadságoknak a haszonélvezője, amiket ma együtt élhetünk meg? Igen, a pénz fontos, mert szabadságot ad. De ezt az előnyt már nem csak tárgyak birtoklásában és üzleti sikerekben akarom kamatoztatni, hanem abban a felismerésben is, milyen szerencsés vagyok, hogy harmadszorra nekivágva, már nem teljesen fiatalon is meg tudom élni egy új család, és azon belül is egy új gyerek minden misztériumát… Most megint elég veretesre sikerült ez a néhány utolsó mondat, zárjuk le hát ezt a témát és beszéljünk másról.

Rendben, akkor nem erről faggatom tovább. Engedjen meg azonban még egy utolsó anyagi kérdést: mi történne, ha Isten ne adja, egy újabb világégés vagy egy, a harmincas évekhez hasonló gazdasági válság hirtelen elsöpörne mindent, autókat, képeket, otthont, utazásokat, és újra a puszta megélhetésért kellene küzdenie?

Volt már néhány furcsa vargabetű az életemben, és biztosan feltalálnám magam abban a helyzetben is. Mert már elhiszem, hogy képes vagyok újra és újra megújulni. Akkor valahol vidéken élnék egy kis, csendes házban és valószínűleg nem arról álmodoznék, hogy mindenáron enyém legyen a leghíresebb négy Bugatti egyike. Akkor biciklivel járnék, még az is lehet, hogy magam termelném meg a saját boromat. És legbelül továbbra is sikeresnek érezném magam, mert a legfontosabbat, a három gyermekemet már nem veheti el tőlem senki.

Mennyire tartja sznobnak magát?

Bizonyos korban mindenki sznob – legalábbis szerintem. Biztosan nekem is megvoltak azok a fázisaim, amikor a külsőségek többet jelentettek, mint az igazi tartalom. De hogy a kérdésére válaszoljak: remélem, nem találja úgy, hogy betegesen márkafüggő vagyok, csak mert szeretem a drága órákat, egy szép inget vagy egy kézzel varrott cipőt. Bevallom, imádom a nemes dolgokat, és nem azért öltözködöm, mert fázom. Ma már otthon vagyok a kulináriában, és nem azért eszem, mert éhes vagyok. Nem tartom magam piperkőcnek, de gourmet-nak sem. Egy nagy feladat, például egy új ház megszerzése, kiépítése sokkal inkább lázba hoz, mint Budapest egyetlen Michelin-csillaga vagy az Andrássy út világmárkái. Ha angol lennék, valószínűleg így jellemezném magam: I’m still on the road, but I think, I’m on the right track. Igen, az úton vagyok, talán a legjobb úton önmagam felé. De nem vagyok angol és a jó értelemben vett angol sznobizmust sem ismerem. Ezért csak járom a magam kis evolúciós ösvényét, minden új tárgyat vagy élményt a legnagyobb örömmel fogadok be, közben örömmel veszem tudomásul, hogy nem vagyok tőlük függő.

Mi a helyzet az úriemberséggel?

Csak remélni tudom, hogy az vagyok. És ez alatt megint nem a külsőségeket értem. Bár megpróbálok mindig udvarias lenni, sokszor nekem sem sikerül egy adott pillanatban időben feladni a kabátot vagy kinyitni egy kocsiajtót. Őszinte leszek: fiatalon az ember azért ugrik be gyorsan a kocsiba, mert udvariaskodás helyett már inkább a ruhát szeretné letépni szíve választottjáról. Szerelmes és szenvedélyes típus voltam mindig, és lehet, hogy ezért gyakran hágtam át az úriemberség szabályait. Ha így volt, visszamenőleg is elnézést kérek minden hölgytől, akit nem hordtam eléggé a tenyeremen. De mindig is figyeltem a többi férfit és szerettem volna ebben az értelemben is megfelelni a világ és a családom elvárásainak. Viszont meg vagyok győződve arról, hogy igazi úriembernek születni kell, ezt a státuszt a világ semmi pénzéért sem lehet megvásárolni. Nálam sokan megfordulnak az üzleti és a politikai élet elitjéből, de egy kezemen meg tudnám számolni azt a pár valódi úriembert, akit én is elismerek. A legtöbben azt hiszik, hogy az anyagiak képesek pótolni a stílust, de ez a tipikus Hyppolit, a lakáj-szindróma ma már inkább megmosolyogtatja az embereket, mint elkápráztatja őket.

Mi lenne a megoldás Ön szerint? Merre menjen Magyarország, ha azt szeretnénk, hogy ne a háború előtti értelemben vett uram-bátyám-stílus jelentse az úriemberséget, de az a rongyrázó primitívség sem, ami annyira jelen van még a hétköznapjainkban?

Nem vagyok nagy megmondó-guru, de érzem, hogy óriási lehetőségek rejlenek az edukációban. Magyarország egyetlen esélyét az általános felzárkózás adhatja. Erkölcsileg, gazdaságilag, kulturálisan és úriemberségben is. Én csak a magam területéről tudok nyilatkozni: személyes példám is mutatja, hogy igenis el lehet mélyülni több matériában is, lehet hinni a képzésben és az autodidakta önképzésben. Engem a színészet rávezetett egy másik művészeti ág, a festészet szeretetére. A képzőművészetben gyakran megjelenő precizitás és az idő fontosságának felismerése továbbvitt az órák tisztelete irányába, az a technikai bravúr pedig, amely több száz évvel ezelőtt is már pontos kronométereket hozott létre, végül eljuttatott az autók imádatához. Ezen a hosszú, cikcakkos úton igyekeztem mindent megérteni és megtanulni, amit csak lehet. A hobbim lett a munkám, a tudásom pedig a vagyonom alapja.

Hol és hogyan látja személyes helyét, befolyását a jövőben?

Én a 10-20 évvel idősebb Polgár Árpád feladatát a mecenatúrában, a fiatal tehetségek felkutatásában, támogatásában és nem utolsó sorban a velük együtt keresett pénz részben a kultúrába való visszaforgatásában látom. Hogy mindez itthon vagy Amerikában történik-e majd, azt csak a Jóisten tudja. De amíg élek, dolgozni fogok magamon, igyekszem leküzdeni a tipikus kelet-európai hátrányokat, a sok, még ma is jelen lévő hiányosságot. És közben titokban irigylem Danit, a fiamat, aki a jövőt már született úriemberként élheti meg…

POLGÁR ÁRPÁD

1955-ben született Zalaszentgróton, elszegényedett nemesi családban. Családja a kereskedői pályára szánta, ő mégis a színészet felé fordul. A Nemzeti Stúdió elvégzése után 1975-től 1982-ig a békéscsabai Jókai Színház színésze, és a Gyermekszínházban játszik főszerepeket. Több filmben és tévéműsorban is feltűnik. 1983-tól foglalkozik műkereskedelemmel, első üzletét a József körúton nyitja, majd megalapítja a Polgár Galériát.1995-ben elsők között rendez magánárverezést, ezekben az években az ő nevéhez fűződnek a szakma csúcsárai. Legkülönlegesebb árverései: a Fenyő-hagyaték, vagy Lehotka Gábor orgonaművész hagyatékának aukcionálása, de a nevéhez fűződik több jótékonysági árverés lebonyolítása is, így pl. az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat szignáló toll elárverezése. Több szakmai és egy életrajzi könyv szerzője. Szenvedélyes műgyűjtő és hajós, három gyermek édesapja. Jelenleg kétlaki életet él, ingázik Florida és Magyarország között.

MERCEDES BENZ GULLWING 300 SL

Ezt a 300 SL coupét még 1956 márciusában rendelte Franz-Ferdinand zu Isenburg-Birstein herceg. Ő 1959-ben a barátjának, egy angol gumigyárosnak ajándékozta, 1959-től 2006-ig ennek a családnak a tulajdonában volt az autó. A család 1985-től 1999-ig ideiglenesen a skót Autó-Motor Múzeumban helyezte el az SL-t, amelynek a fő nevezetessége volt. A teljesen eredeti állapotú autóban kevesebb, mint 50.000 kilométer van. Az eredetileg pályaversenyre készült autóból 1953 és 1956 között 1400 darabot gyártottak összesen. Magyarországon ez az egyetlen modell fut az utakon.

VASZARY JÁNOS: POMPADOUR

Ezt a képet Vaszary János a 20-as évek végén festette, feltehetően Leo Fall operettjének ihletésére. A festő ekkor ért új korszakához, és a tüzes színek felé fordult a komor feketék után. A színpad színes kavalkádjában minden és mindenki mozgásban van, a korábbi képek merev mozdulatlanságával szemben itt a látvány elevensége dominál.