SZŐNYI FERENC - SUPERMAN

A sport berkeiben a legkitartóbb versenyzőket vasembereknek is szokták nevezni. A triatlonban ez hivatalos versenykategória, alapegység és minősítés is egyben. Szőnyi Ferenc azonban nem vasból van, mert az bármennyire is kemény, kopik. Szőnyi a vasnál is többet bír ki.

Él itt köztünk egy ember, aki olyan teljesítménnyel lett világelső, amin csodálkozni is fárasztó. Szőnyi Ferenc, 46 éves komáromi lakos, tavaly decemberben Mexikóban megnyerte az úgynevezett ultratriatlon világbajnokságot. Ezért nem kellett mást tennie, csak úszni 76, kerékpározni 3 600 és futni 844 kilométert. Ezt Szőnyi húsz nap alatt, egészen pontosan: hat perc híján négyszáznyolcvankét óra alatt teljesítette. Ezt a távot egy kocogó ember akkor tudná ennyi idő alatt megtenni, ha húsz napig egy pillanatnyi megállás nélkül csak futna, futna, futna.

Lehetek őszinte?

Hát persze.

Ön nem normális.

Ezt hogy érti?

Semmiképp nem úgy, hogy félnótásnak vagy gyengeelméjűnek tartanám, csak képtelen vagyok felfogni, hogy valaki józan ésszel olyan emberfeletti feladatra vállalkozik, amilyenre Ön rászánta magát.

Nincs egyedül ezzel a véleménnyel, de én képes voltam a környezetemmel elfogadtatni, hogy felkészülök, majd belevágok ebbe a…, ebbe a…

Mibe?

Mondhatjuk úgy is, hogy őrültségbe, mert amit én és a versenyzőtársaim végigcsináltunk, az már a sporton túl van. Hogy jobban értse: ahol én elkezdtem, oda sokan el sem jutnak.

Nem értem jobban.

Arról van szó, hogy fölösleges itt távokról meg időkről beszélni, mert nagyon kevesen képesek csupán azt teljesíteni, amit én egy edzésen végigcsinálok. Lehetek nagyképű?

Akármit mond, nem fogom annak tartani.

Nemrég egy kissrác odajött hozzám, és megkérdezte: bácsi, te mennyit futsz? Azt válaszoltam neki: amennyit akarok. És nem lódítottam, mert tényleg annyit futok, amennyit csak akarok. És erre már gondolni is jó. És most, hogy megnyertem a világon létező leghosszabb, legnehezebb, a legnagyobb kitartást igénylő versenyt, nem kell piruló arccal, szerénykedve mondanom, hogy egy különleges személyiség vagyok. Én igenis egy szuperember vagyok!

Ezt aláírom. A kérdés csak az, hogy ez a szuperpasas végleg otthagyta-e a régi Szőnyi Ferit, aki vállalkozó volt, élte az életét, mint a többi családos ember. Vagyis megváltozott-e a nagy győzelem óta?

Talán büszkébb lettem. De nem is ez a jó kifejezés. Pontosabb, ha úgy fogalmazok: érettebb lettem.

Ezt hogy értsem?

Úgy, hogy szellemileg sokat fejlődtem. Mert ez a verseny nemcsak a test teljesítményéről szól, sőt merem állítani, a szellemi igénybevétel nagyobb. Irtózatos, már-már természetfölötti összpontosítást, odafigyelést igényel minden mozdulat, minden lépés. Egy pillanatig sem szabad a test irányítása helyett másra gondolni vagy figyelni.

Ez érdekes. Én éppen az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. Azt hittem, hogy ezen egyhangú – mondjuk ki: unalmas – tevékenységek közben, mint az úszás, a kerékpározás meg a futás, az ember azzal „szórakoztatja” magát, hogy másról gondolkodik, erről-arról fantáziál, vagy éppenséggel a tájat nézegeti, csakhogy valamiképp elfeledkezzen arról a monoton mozgásról, amit éppen csinálnia muszáj.

Ez bizony tévedés, mert éppenséggel minden pedáltekerésre, karcsapásra és lépésre koncentrálni kell, hogy ne történhessen valami hiba. Ugyanis annyira motorikussá válik az emberi szervezet, hogy egy pillanatig sem szabad magára hagyni. Ezért minden izomkötegre, szívdobbanásra, levegővételre, de egy fűszálra, egy pici kavicsra is figyelni kell, nehogy a legkisebb sérülés is bekövetkezhessen. Egy kezemen össze tudnám számolni, hogy a verseny majd ötszáz órája alatt hányszor szálltam ki néhány percre a testemből, vagyis hagytam a gondolataimat szabadon csapongani.

Nevetségesnek tűnhet a kérdés, de én komolyan gondolom. Elhiszi, felfogja, hogy ezt a pokoli versenyt megnyerte?

Hogy is mondjam?... Ma már tudom és elfogadom, hogy én lettem az első. De a verseny alatt végig valamiféle ködben lebegtem, és ez a homály a célszalag átszakítása után sem oszlott el azonnal. Nem kis idő kellett hozzá, hogy igazából megértsem, mi is történt velem, elhiggyem, hogy megcsináltam.

Megfordult a fejében egyszer is, hogy kidőlhet, hogy feladja?

Igen, de azt tudtam, ha ez bekövetkezik, annak kizárólag a testem lehet az oka. Elszánt voltam, hogy bármiáron végigcsinálom, de ha a szervezetem valamilyen oknál fogva cserbenhagyott volna, ha súlyosabban megsérülök, akkor, bár kétségbeesve, de el kellett volna fogadnom ezt a csapást.

És hogyan fogadta a családja azt a csapást, amit Ön mért rájuk néhány évvel ezelőtt, aminek következtében – hogy minél kevesebbet legyen a szemük előtt – egyre hosszabb kerékpártúrákat tett, ezzel mintegy megalapozva későbbi pályafutását. De tulajdonképpen miért kellett nyeregbe szállnia? Mi történt otthon?

Otthon semmi. Ellenben házon kívül született egy lánygyermekem.

Hűha! Attól tartok, ez elegendő ok egy súlyos családi viszály kirobbanásához.

Az a helyzet, hogy én mindig is imádtam a nőket. És ez máig így van. Tudni kell, hogy volt egy varrodám, meg divatáru-üzleteim, amelyekben sok nő dolgozott, így hát nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, ha ismerkedni akartam. Aztán lett egy hosszabb kapcsolatom, ami már tíz éve tart, a hetedik esztendőben jött világra a kislányom. Engem ez meglehetősen váratlanul ért, de mint utóbb kiderült, az „illegális” párom nagyon is készült erre.

A felesége azonnal kirúgta?

Nem, de a történtek mindannyiunkat nagyon megviseltek. Normális család voltunk, három gyereket neveltünk, én szerettem a feleségemet, annak ellenére, hogy gyakran félreléptem. De ekkor más bajok is a nyakamba zúdultak. A vállalkozásaim – a varroda, az üzletek – sorra becsődöltek. Menekülőre fogtam a dolgot, elhatároztam, hogy világgá megyek, mégpedig kerékpárral. Be is jártam szinte egész Európát.

Azóta sok minden történt. Manapság hova megy haza?

A feleségemhez és a gyerekekhez. A rázós ügyeinket időközben sikerült rendezni, ami részemről azért nem volt túlságosan nehéz, mert én változatlanul szeretem a feleségemet, bár tudom, ő meg érzi, hogy nem eléggé.

Tetszik nekem, hogy Ön gátlás nélkül képes és hajlandó beszélni, legyen bármiről is szó. Ám ha rosszindulatú akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy csupán egy magamutogató emberrel ülök szemben. Ezt némileg a honlapja is igazolja, amire mindent fölpakolt, ahol – akár csak egy fél mondatban is – szóba került a neve. Azon is elcsodálkoztam, hogy ide, az előttünk lévő asztalra anélkül, hogy erre kértem volna, szép sorban kirakosgatta az érmei meg a díjai egy részét.

Csupán nézőpont kérdése, hogy én egy magamutogató, dicsekvő, szerepelni vágyó ember vagyok-e vagy egy küldetést teljesítő személy. Részemről az utóbbira hajlok inkább, mert ebben az elbulvárosodott világban az igazi egyéniségek háttérbe szorulnak. Pedig akik valami igazán nagy dolgot tesznek, azoknak kell előtérbe kerülniük, és ezért személy szerint nekik is mindent el kell követniük.

Meg kell magukat mutatni a világnak?

Igen, hogy mindenütt elismerjék őket, s rajtuk keresztül megtanulják tisztelni a teljesítményt, legyen az a rák elleni gyógyszer feltalálása, vagy éppenséggel olyan kiemelkedő testi erőfeszítés, amire én képes voltam.

Akkor hát szóban csináljuk végig újra a versenyt, hogy valamiképp beleélhessem magam, milyen szörnyű dolog ez.

Az úszással kezdődött, ami a leggyengébb számom, mert csak három éve tanultam meg ezt a sportágat, de csakis azért, hogy nevezni tudjak a bonyhádi ultratriatlon világkupára, amire az egyik barátom beszélt rá. Ezért aztán ott Mexikóban ez lett életem legkeményebb fizikai és mentális próbatétele. Egy ötvenméteres medencében negyvenöt órát úsztam. A körülményeket nehezítette, hogy meleg, 28-30 fokos és rendkívül klóros volt a víz, ami természetesen minden testnyílásomba belefolyt. Csodálom is, hogy az orrom, a fülem és a szám még megvan, nem áztak le rólam. Ráadásul két évvel ezelőtt két vállműtéten estem át, amelyet minden egyes kartempónál éreztem. Utólag kiszámoltam: legalább százezer karcsapást kellett tennem, hogy teljesítsem a távot.

Annak ellenére, hogy a kerékpározás távja volt a leghosszabb, mégis aránylag ezzel volt a legkevesebb gondom, mert, mint említettem, előtte idehaza meg Európában igen sokat bringáztam, és már akkor feltűnt, hogy ez igen jól megy nekem, nagy távolságokat vagyok képes különösebb panasz nélkül végigtekerni.

A futás is „simán” ment?

Én nem használnám ezt a jelzőt, még idézőjelben sem, mert annak ellenére, hogy hatalmas szerencsém van, mert nagyon gyorsan regenerálódnak az izmaim, mégis, amikor az egyik nap óriási hőségben nyolcvan kilométert futottam úgy, hogy előtte már hatszáz benne volt a lábamban, egy korábban soha nem tapasztalt dolgot éreztem. Olyan volt, mintha felragasztották volna a cipőm talpára a Föld nevű bolygót. Tudtam, ha még kettőt lépek, elájulok. Bementem a bázisra, leültem, levettem a cipőmet, feltettem egy székre a lábam, megettem egy tál rizst hússal, ittam egy alkoholmentes sört, lehunytam a szemem, pihentem egy kicsit, majd folytattam a versenyt.

Azt a küzdelem minden pillanatában lehetett tudni, hogy hol is áll a többiekhez képest?

Igen, mert az úszás után a kerékpározás meg a futás is egy parkban, két kilométeres zárt pályán folyt. De ne úgy képzelje, hogy állandóan szemmel tartottuk egymást, hisz mindegyik szakasz több napig tartott, és mindenki úgy osztotta be az idejét, ahogy csak akarta. Akkor evett, akkor aludt, amikor éppen szükségét érezte. Így aztán néha-néha volt alkalmunk kicserélni egymással a tapasztalatainkat, étellel-itallal megkínálni a versenyzőtársakat.

Hát akkor ez…

Tudom, mit akar mondani: hogy ez egy barátságos, kellemes társaság volt, akiknek ráadásul még a céljuk is közös volt. Megnyerni a versenyt. Ez mind igaz, de azért egy pillanatig se higgye azt, hogy olyan hangulat volt, mint valami ifjusági sporttáborban, ahol esténként a tábortűz mellett jókedvűen énekelgetnek az ottlakók. Itt gyakran félhalottak nyalogatták a sebeiket, és a segítőikkel a következő szakasz taktikáján morfondíroztak. Az én legnagyobb ellenfelem Uwe Schiwon német versenyző volt, aki ebben a műfajban már nagyon sok babért szerzett. Az úszásban rendesen rám vert, de a hátrányomat a kerékpárban ledolgoztam. Aztán amikor a futásban már nagy előnyöm volt vele szemben, a délelőtti hőség váratlanul kikészített. Meg kellett állnom. Gondoltam, egy kis frissítés, pihenés után folytathatom, de éreztem, hogy alvásra van szükségem. Ez alatt Uwe persze kezdte behozni az addig szerzett előnyömet. A segítőimmel már ezt megelőzően, de ennél a pihenésnél is arról beszéltünk, hogy tulajdonképpen mikor van itt a finis ideje, és egyáltalán – mivel a futás távja 844 kilométer volt – lehet-e kinevezni az utolsó kétszáz vagy ötven kilométert hajrának. Még rágondolni is nevetséges volt. Aztán amikor felébredtem, és kezdtem magam összerázni, hogy újra a pályára lépjek, jött a hír, hogy Uwe most állt le, ő is aludni fog. Egymásra néztünk a barátaimmal, és mindannyian tudtuk, hogy ez lesz a végküzdelem szakasza. Így is történt. Míg a német pihent, akkora előnyt szereztem, hogy azt már lehetetlen volt behozni.

Így hát megnyerte ezt az iszonyú versenyt, a dobogó tetejére állhatott. Ön lett a világ legkitartóbb, legszívósabb, legeslegebb embere. Amikor megtudtam, hogy nyert, azonnal az a régi ostoba gondolatom jutott az eszembe, hogy ha én, oxigénpalack nélkül, egy lyukas tornacipőben felmásznék a Mount Everest tetejére, akkor nem üvöltenék a boldogságtól, hogy ezt rajtam kívül még nem csinálta meg senki, hanem fancsali pofával álldogálnék ott, azon keseregve, hogy számomra befellegzett, nincs tovább, hisz a Föld leghatalmasabb csúcsánál soha nem tudok még magasabbra mászni. Már csak egyet tehetek: le kell botorkálnom innét. Ön mit tesz, mit tehet itt, a csúcson?

Kétségtelenül igaz a hegymászóknak az a mondása, hogy felfelé könnyebb. De én „lefelé” sem adom fel. Vannak még terveim. Az idén például szeretnék indulni és persze nyerni a 246 kilométer hosszú Athén és Spárta között megrendezett ultramaratoni versenyen. Megtehetem, meg tudom tenni, és meg is teszem!

Én ezt elhihetem, el tudom hinni és el is hiszem. Fusson, kedves Feri, hadd legyen ismét ámulnivalónk!