BECSEI ÁRON - AZ IDŐ URA

Azt mondják, hogy míg az ingatlannak manapság alig van ára, addig egy rendelésre készített, egyedi karóra már szinte megfizethetetlen. Hogy mi a sok és mi a kevés, döntse el a Kedves Olvasó. Tény az, hogy a fáma szerint nemrég megközelítően annyiért adtak el egy 8 szobás, észak-magyarországi kúriát 2 hektár gondozott parkkal és antik berendezéssel, mint amennyibe a fiatal magyar óraművész, Becsei Áron legdrágább luxuskronométere kerül.

Ha első olvasatban mindez egy kicsit hihetetlennek tűnik, hozzá kell tennem, hogy ez a hír is csak részben igaz. Ugyanis a jól szituált megrendelő hiába kopogtat Becsei úr páncélajtaján, mert ha a vételár felét nem képes letenni előlegként, majd nem tud legalább tizenkét hónapig várni, sohasem ketyeg a csuklóján ez a platinatokba bújtatott, unikális időmérő.

És ami a legmeglepőbb a történetben: Áron nem az adóparadicsomi Monte Carlo egy, a jachtkikötőre néző, többszintes penthouse-ában álmodja meg óracsodáit, hanem Gazdagréttől pár száz méterre, egy családi házban. Igen, jól értették, annak a lakótelepnek a közelében, ahol oly sok éven át forgatták a magyar Dallast, a középszerű embertípust oly nagy empátiával ábrázoló, Szomszédok című posztszocialista tévéeposzt.

Gazdagréten már egész csinos panelt lehet kapni a legolcsóbb órám áráért - avat be relativitáselméletébe a Mester, és érzem, hogy nem viccel. Sőt, az egész beszélgetés alatt nem viccel. Mintha a szakmája nem is engedne meg más közlési módot, mint a tárgyilagosságot.

Így aztán mindvégig snájdig, németes a társalgásunk. Vagy inkább stílusosan: svájci. Igen, ez a helyes jelző. Áron halk és precíz, mint egy finom, svájci karóra.

Egy órásdinasztia  harmadik sarja

Az órákkal való foglalkozás, az idő urainak szeretete egész a nagyapámig nyúlik vissza. Ő Délvidékről földművesként jött fel Pestre, mert nem elégítette már ki az ottani sivár élet. Önszorgalomból, autodidakta módon tanult órásnak, és néhány év alatt olyan hírnévre tett szert, hogy lassan már csak órás kuncsaftjai kezdtek lenni, a fél város hozzá hordta a problémás darabokat. Apám aztán folytatta a mesterséget, és így lettem én is órás. Egy órásdinasztia harmadik sarja. Engem viszont a javítások és a restaurálás helyett az óraépítés kezdett egyre inkább érdekelni.

Rengeteget tanultam, bújtam a szakirodalmat, a katalógusokat, és apám is hamar észrevette, hogy más irányba, inkább a dolgok újraálmodása felé húz a szívem. Ezért is vitt magával különböző műhelyekbe és Európa több óramúzeumába is, amelyek közül a bécsi a kedvencem.

Miért éppen Bécs?

Mert ott van a legtöbb kedvemre való darab kiállítva. Mindig is csodáltam az ismert óra-kreátorokat, és ahogy elmélyültem a szakmában, egyre inkább azt éreztem, hogy meg kell fejtenem a titkukat.

És sikerült?

Nagyon úgy néz ki, hogy igen. Hiszen én vagyok az egyetlen magyar óraműves, akit beválasztottak az AHCI-be, a Független Órakészítő Mesterek Klubjába. Ez óriási megtiszteltetés, és én igyekszem ennek a kitüntetésnek megfelelni.

Ennek a gyönyörű karórának, amit éppen a kezemben tartok, minden egyes apró darabját Ön készítette?

Nem. Természetesen az öntést és ezt a művészi vésést nem magam csinálom, hanem a megrendelővel való egyeztetés, közös rajzaink alapján adom ki megmunkálásra. De ezenkívül mindent. A mutatókat, az egész szerkezetet, minden egyes tengelyt, fogaskereket, rugót és még ezer apróságot, amitől különlegessé válnak az óráim.

Tíz év alatt kilenc óra

Évente hányat tud elkészíteni?

Kettőt-hármat. De ha nagyon egyedi darabról van szó, csak egyet.

A legdrágább óráiból hány darab alkot egy szériát? Húsz-harminc? – most látom először elmosolyodni a beszélgetésünk során.

Nézze, nekem is csak egy életem van, ugyanúgy, mint Önnek vagy bárki másnak. Ha egy modellen egy évig dolgozom, maximum kilenc darabot tudok egy sorozatból megcsinálni. Hiszen a tervezéssel együtt így is tíz év megy el velük az életemből. Ez hosszú idő, és ez után már szeretnék egy új kreációval foglalkozni.

Miért nem ad ki belőlük párat más tehetséges, fiatal mestereknek bérmunkába?

Mert maximalista vagyok és csak a saját munkámban hiszek. Ha valaki más csi­­nálna egy Becsei-órát, talán más precizitással vagy alázattal nyúlna hozzá, és akkor már az lenne az érzésem, hogy csak dizájner vagyok vagy közvetítő.

Ez zavarna. Meg az a tudat is, hogy becsaptam valakit, egy vevőt, aki bízik bennem.

A nagy óraházak hogy csinálják? Louis Cartier például azért kreálta 1904-ben argentin pilóta barátjának, Alberto Santos Dumont-nak az első karórát, mert a századeleji, szűk gépekben körülményes volt az időmérés. Egyetlen darabot tervezett neki. Ma mégis milliók hordanak Santost a Cartier-től. Például én is. Ebben a pillanatban is.

Igen, látom. De ne haragudjon meg, az Ön karórájának semmi köze sincs az én egyedi kronométereimhez. A Santos ma már tucatáru.

Egy nem tucat árú tucatáru?

Szóról szóra. És ez a legtöbb nagy óragyártó titka. A névvel való kereskedés. Természetesen ők is a legjobb anyagokkal dolgoznak, de gyakran vesznek át egymástól kész gyártási paneleket, alkatrészeket, sőt teljes szerkezeteket is. Így aztán távolról sem beszélhetünk az ő esetükben egyedi óragyártásról.

De talán éppen a tömeggyártásban rejlik a valódi üzlet, nem?

Számomra semmi esetre sem. Nem azért, mert nem szeretem a pénzt. Hanem azért, mert nem akarom növelni a szériaszámokat, és nem vagyok hajlandó kiadni a kezemből a gyártást.

Rögtön ilyen különlegesen drága darabokkal kezdte?

Nem, eleinte más izgatott. Stílusban az empire, nagyságban pedig a mindenkori legkisebb. Látja, például itt a képen az egyeurós érme jóval nagyobb, mint az első miniatűr Zappler órám.

És a tourbillon?

Az a második darab, ami elkészült.

Kinek tudta megmutatni az első két kronométert? Hiszen abban az időben még merőben más dolgok voltak fontosak a magyar újgazdagok számára: autók és hajók, repülők és pincsikutyák, de semmi esetre sem a világ legkisebb órája.

Elkezdtem kiállításokra, szakvásárokra járni, és meglepetten tapasztaltam, hogy a legnagyobbak összedugják a fejüket, ha látják a munkáimat.